Salinger - tekintet nélkül

Meghalt Salinger, és mivel sokat kaptam tőle, muszáj írnom róla. Akármennyire nem fűlik igazából hozzá a fogam. Főleg ha arra gondolok, a könyvei mennyi - hol mimózalelkű, hol féktelenül karcos – félreértést és félremagyarázást keltettek eddig. Nem mondom, hogy nálam van a tuti, bárki kijelentheti, hogy én is csak félre vagyok képes érteni ezt a gyakorlatilag egy szobába szorult téli nap alatt kivégezhető életművet – ráadásul épp nem férek hozzájuk, tehát az emlékezet kócos kamaszára hagyatkozhatok.

A Zabhegyező valóban a kamaszlázadás prózája, naná, hogy a szülők, a tanárok, a kamaszhorizont „társadalma” ellen lázad. De ettől még nem válik hőse, Holden Caufield sem prófétává, sem filozófussá, nem lesz bodhiszattva. Csak szembesül azzal a viszonylag egyszerű ténnyel, hogy a felnőttek sajátvilága és eszmeviláguk között, amit neki mint mintát és erkölcsi-etikai követelést közvetítenek, mérhetetlen szakadék tátong. És mivel megkímélt közegből jön – felsőközéposztálybeli, akárcsak a legtöbb ifjú forradalmár – némi megvetéssel elegy undorral kezeli a világot maga körül. Meglehetősen destruktív nézőpont az övé, ami azért mindig a könnyebb út, nem a kiválasztotté mert az (ha tetszik, ha nem) mindig konstrukció. Miközben valóban átvilágítja a környezetében élők kisszerűségeit, olcsó önbecsapásaiktól a nagy életformáló hazugságokig, önmagát kifelejti a képből, szánalmas kivételsége okán önvizsgálatot nem tart. Ezért van, hogy az egész regényidő alatt – míg a gondolatai, a kritikái helyénvalók és pontosak -, minden cselekvése esetlen, gesztusai hamisak, soha nem a vele szembenállónak, hanem valamilyen elképzelt ideál-cselekvésnek szólnak, kvázi képtelen megszólítani bárkit. És a végén épp ennek felismerése vezeti ki a maga ásta csapdából, belátja, a gőg és megvetés pozíciója nem tartható fenn, amíg nem éli azt a minimális hitelességet az életében, amit másoktól követel.

Hogy miért nem népszerű mindez a ma kamaszai körében, hogy miért nem jelent nekik semmit egy tehetetlen lúzer unalmas vergődésén túl?  Ma, az elvek és értékek szabadpiacán nemigen van olyan kézzelfogható, kötelező érvénnyel bíró, társadalmi koherenciaképző elv- és eszmerendszer, ami ellen értelmét lelné bármilyen kamaszlázadás. Egyik érték sem abszolút, következésképpen nem lehet őket „hirdetve gyalázni”, ami valaha – az én kamaszkorom elkopott szocializmusában is -  a leginkább feldöntötte a bocit az ifjú lelkekben. Mert soha nem a gyűlölet-ideológiák fájnak a legjobban (ahhoz elég, ha sértett vagy, vagy csak pusztán buta), hanem a jobbító ideálokat meggyalázó hamis vagy haszonleső viselkedés. Ma ezeknek a mondatoknak, amiket ide írok csak csökkent értelme van. Sebaj, a nagy ideálok és a meztelen önérdek korszakai szép ritmusosan váltják egymást a történelemben – kaphat újra értelmet ez a könyv is, ma egyszerűen nem – vagy csak mint speciális eset – érvényes.

Persze speciális eset a Zabhegyező az életműben is, amely ezen túl mintha egy megíratlan családregény-nagyregény lábjegyzeteit tartalmazná csak, a Glass család történetét. Felháborít, ha a tökéletességükről, a „buddhaságukról” olvasok! Mérhetetlenül sérült emberek gyülekezetéről van szó, mégpedig elsősorban „média-sérült” emberekéről! Igaz, első fokon, a leginkább eltávolító média, a rádió által. Mint ahogy a könyvekből kiderül, minden Glass-csemete volt „okos gyerek” egy korabeli betelefonálós rádióműsorban. Szinte minden médiaszereplés torzít – hát még gyermekkorban! Igazi okostojások ők, kényszerpályára kerülnek elég korán, s hogy ez mennyit árthat, azt én is igazolhatom, pedig én minden média nélkül voltam a saját környezetem „okos gyereke” anno, nyögöm is a hozadékait, szerintem minden írásomból kihallik, hiába kűzdök ellene.

Nem részletezném itt egy ilyen kiindulás után a Glass család leszármazottainak sajátos technikáit a túlélésre. Legyen elég annyi, hogy amíg Zooey és Franny a két legfiatalabb a színpadra menekül (kvázi a médiába a média elől), a sokak által leginkább író-alteregónak tekintett Buddy Glass a világtól való elvonulást választja. Nem beszélek az ikrekről. Nem, mert sokkal fontosabbnak érzem, hogy Seymourról beszéljek. Az Ilyenkor harap a banánhal című novella értelmezése követel tőlünk némi egészséges tiszteletlenséget. Hiszen e nélkül a szöveg nélkül – a többi családtag veszteség-tükrén át – Seymour valóban szinte buddhai. Egy a világról mély empátiával, hihetetlen világosan gondolkodó alak, akinek érthetetlen öngyilkossága mélyebb seb a család mentális testén, mint bármilyen egyéb trauma.

Ez a „mindenttudásba belefáradt hang, aki leginkább hallgat” valójában leginkább a maga szégyenéről hallgat. Mert ha kellő tiszteletlenséggel olvassuk el az egyetlen róla szóló novellát, bizony szembesülnünk kell vele, hogy egy önmagával hiába kűzdő, erkölcsei csapdájában vergődő pedofil történetét olvassuk. (Miért, mit gondoltatok, miféle kislány-játék a banánhalosdi?) Aki hiába nősült meg, hiába akarja a legkonvencionálisabb életet ifjú felesége oldalán, nem bír a vágyaival, és inkább meghal, semhogy egy ilyen világosan megrajzolt magán-pokolban élje le az életét, cincálódva magas erkölcsi filozófiai ideáljai és testi vágyai közt. Meggyőződésem, ezt a hippokriták közt közbotrányt kiváltó értelmezést, a történet valódi mélységének értését hiányolta leginkább Salinger a kritikákból és méltatásokból,  ha valamiért, hát ezért érdemes volt sértődötten kivonulni az irodalomból.

Vessetek rám követ, ha akartok. Nekem Salinger igazi erénye, hogy viszonylag keveset akar hazudni nekünk az életről. És igen, kíváncsi vagyok, hogy mit rejthet még a fiókja.

Korábbi kommentek:

Mítosz - valóság - Gaiman

Az előző bejegyzésben utaltam rá, hiányérzetem volt az Anansi Boys olvastakor. Most megpróbálok kicsit jobban utánajárni, mit is hiányoltam ott.

Nekem mindig is tetszett, ahogyan Neil Gaiman „világot teremt”, de csak a Coraline után jöttem rá, valójában miért. A Coraline ugyanis valóban korosztályfüggetlen olvasmány. Nem gyermekkönyv (szigorúan a szó mai értelmében), de keresetlenül egyszerű nyelvezete van. A történet baljós és sötét, de az erőszak és vérgőz légköre nélkül. Szinte népmesei, a népmese eredeti, életre felkészítő, kíméletlen módján. Így az egyenes vonalú, sallangmentes történetmesélés nem rejti el a gaimani „trükköt”, az egyébként meglehetősen kézenfekvő felismerést: egyetlen „világ” sem mesélhető el. Csak a mese mesélhető, a „világa”, akárcsak a miénk, a megválaszolatlan kérdések, a bizonytalanságok, kimondhatatlanságok horizontját kell az olvasó elé tárja, magyarán csak az a mesevilág „maradéktalan”, aminek nincs lezárt, mesélője által kitalált „horizontja”. Így feltárja számunkra az olvasás-hallgatás gesztusa által a nekünk rendelt feladatot: alkossuk a mítoszt magunk is, teremtsük meg a magunk „maradékát”. A mítosz az a mesélés, ahol a mese minden porcikája nem magyarázódik meg. Az utalások nemcsak egy szűk mese-ketrecnyi eseményt és/vagy szereplőt érintenek, hanem túlmutatnak azokon, tág terepet nyitva ezzel az olvasói fantáziának.

(Valahol a posztmodern alkotóvá tett olvasója és a mítosz „továbbmesélője” rokon-alkatú, mindkettő az aktivitásban különbözik a leginkább a „teljesen kitalált”, zárt történeti formák történet-fogyasztóitól. Persze, más gyökérről növesztve a fantázia-fát, hiszen amíg a posztmodern a világ „kimondhatatlanságának” biztos tudatában alapból fragmentumot, szép magyar szóval töredéket alkot, mintegy megelégszik az „ilyen is van” bizonytalan szöveg-identitásával, addig a mítosz a maga „így hallottam, így mesélem tovább, de lehet hogy egészen másképp történt” bizonytalanító szűrője ellenére továbbra is a teljességről kíván szólni. Megint csak szép szavunkkal: egyetemest céloz. Azaz végülis a „világ kimondására” tesz kísérletet.)

Fontos írói gesztus vezet ide: az író csak annyit láttat a történetből, amennyit a szereplői látnak. Lehet, hogy számtalan kaland esik nap mint nap a Fal mögött, a Csillagpor világában, szó sem esik róluk. Lehet hogy számtalan élet-technika, trükk, sajátos „társadalmi viselkedésforma” létezik még a London alatti Londonban, a „soseholban”, de  nem mesélődik el, mivel hőseink nem éltek e technikákkal, nem találkoztak – nem is találkozhattak - a mítosz minden lakójával. Az író nem „istene” a történeteinek, csak krónikása. Annyit mesél el, amennyit feltétlenül szükséges, hiszen nem tanulmányt ír a terra incognitáról, hanem regényt. Az „elmeséletlen” mégis „kihagyásnak” érzik az olvasó számára, hiszen a szereplők félmondataiban, a kalandok helyszínének pár mondatban „odakent” történeteiben jelzések szintjén ott van. Tehát miközben a „regényt” olvassuk, a „világ” is létrejön, a maga határtalanságával.

A „kihagyás” írói gesztusáról a legegyszerűbben Gaiman negatív figurái segítségével mesélhetek. A Coraline írásakor az író egyik legerősebb húzása volt a Másik Anyu figurájának szinte teljes „ködben hagyása”. Nem tudjuk, honnan jött, hová tart, csak azt, Coraline-t akarja. No persze azt is, akart és elkapott-felfalt már másokat is. Olyan, mint a pók a maga szőtte hálóján, amit mindig a kiszemelt „legyecske” kedvére formál, igazi „légypapírgyáros” azzal szerez meg, amire csábulsz. De ezen kívül valójában semmi lényegeset nem tudunk meg róla.

És ez Gaiman gonoszság-ábrázolásának kulcsa. A szorongás így nem pszichologizálódik át, nem okolódik a gonosz – talán ettől lesz valóban ijesztő. Hiszen nem lehet „meggyógyítani”, nem lehet kiengesztelni. Irracionális marad, és ettől rezonál bennünk igazán, mert az igazán mély félelmeink valójában szintén nélkülöznek minden rációt. És nemcsak az a pozitivista kényszerképzet hiányzik ezekből a gonoszokból, ami szerint ha tudjuk a „gonoszság-betegség” okát, meg is tudjuk azt „gyógyítani”. A többlet-tartalmuk alapvetően szakrális: ember-feletti, avagy alatti, ami magában nem új, minden vallásos gonosz-felfogás sajátja. Viszont azok is lét-okoltak (pl. a bukott angyalok „gonoszsága”), felfogásukban a gonosz leginkább az „elromlott jó”.

A mítoszi gonoszság, amivel Gaiman is operál, alapvetően más: csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében viszont végtelen természetességgel „van”. Érdekes ez: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek (nem tartozik ide, de gondolja csaknem így hitrendszer, például a dzsainák Indiában). Az emberi lélek mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya.

Tehát ami emberi értelemben véve „gonosz” Szerda úr, Csernobog, vagy Mr. Hinzelmann cselekedeteiben, az a mi látószögünk következménye. Ha komolyan vesszük a mítosz „igazságát”, akkor pedig voltaképp az ő viselkedésük velünk a mi egymással szemben élt viselkedésünk. Hiszen a mítosz isteneit mi teremtjük, testet mi adunk nekik a történeteinkkel, amikkel a világot próbáljuk (másképp, de legalább annyira differenciáltan, mint a tudomány) megérteni. Az isteneink élnek, míg áldozunk nekik, míg emlékszünk rájuk. Míg mesélünk róluk. És elmúlnak, ha elmúlnak a történeteik.

Végülis leginkább ezért szeretem Gaimant. Mert komolyan veszi a mesélést, a mítosz „igazságát”.

Neil Gaiman: Anansi fiúk

Rengeteg tartozásunk van a blogunk felé, már írtunk mostanában róla, miért. Ígérem, utoljára vesztegetek erre szót, bár remekebb indokot nehéz találni rá, miért nem az aktuális könyv-élményeinkről írok, s persze könnyebb is jóval korábbi olvasmányról írni – bátrabban utalhatok annak tartalmára, mint egy ajánlóban. Tehát, csökkentendő a felhalmozott tartozásaink, elmesélem, mire gondoltam, amikor becsuktam az utolsó oldalak után Gaiman Anansi fiúkját.

Lazább, könnyedebb történet ez, mint az író általam korábban olvasott művei. Inkább pl. a  Christopher Moore-i felszabadult, könnyed kézzel vezetett történetmesélés ugrik be róla, pedig akárhogy is, az Anansi Boys is Amerikai Istenek-történet. Odabeszél a maga módján Gaiman egyik legerősebb mítoszához, és nemcsak a szereplőkön, idősebb Nancy-n és fián-fiain keresztül. Itt is van makacsul itt-maradó nőalak, ezúttal szellem, nem zombi, a megoldás (egyik) kulcsa ismét nála van. Hőseink boldog tudatlansága cselekedeteik (valódi) okairól megint csak történet-vezérlő elv, a Gaiman-i szereplő-sorssal való játszadozás is rímel az Amerikai istenek cselekményszerkezetére. Viszont az annak általam oly sokra becsült tágassága, a bárhol továbbgondolható mítosz-szövet itt nincsen sehol, és bizony hiányzik is. Helyette Anansi történet-birtokos volta (az egyetlen mítosz-nézet) és a Tigris éhsége a történetek birtoklására (s a mitikus „világ kezdete”, a totemállatokkal) kicsit kevésnek bizonyul, hiányzik a mesei keret tágas prérilevegője - ezt a többi történet ismeretében tudomásul kell venni, ha élvezni akarjuk ezt a mesét. Nekem kicsit az a pontosan körül se írható hiányzik ebből a könyvből, amiért Gaiman-t a legjobban szeretem.

Persze, ami marad, még így is egészen élvezhető, a könyv azért jóval több az „egynek elmegy” kényszer-olvasó kategóriájánál. Gaiman soha nem írt még ennyire felszabadultan vicces történetet, és ez illik is Nancy Senior világához. Hiszen Anansi, a legendák tréfamestere, legelsősorban jól akarja érezni magát a világban – akár a saját koporsójában is. És kétfelé szakított fiának Kövér Charlie-nak és Póknak is erre van leginkább hajlama, még ha a történet elején valójában tényleg „összerakva” adnák ki csak az apai életörömöt (ennyit elárulhatok: ez a mese épp az ő sajátságos „kiegészülésük” története).

Hiányzik tehát szinte minden komor szín ebből a meséből, a teljes, szenvtelenül előadott horror-vonal - azaz éppenhogy NEM hiányzik. Jól elvan ez a történet tragédiák nélkül. Kedvesen üde könyv ez, mondhatnám: felnőtteknek írt esti mese, magas színvonalon. Szinte sajnálom, hogy akkora előzetes várakozással vágtam neki, és lehet, hogy a puszta élvezet kedvéért fogom másodszor is elolvasni, meg persze azért, mert valójában én is ilyen harmonikus, kísértő-gyötrő szörnyetegektől mentes, izgalmaiban és kihívásaiban a képességeinkhez simuló életbe szeretnék érkezni egyszer, azokkal, akiket szeretek, mint a végén a hősei.

Kiadó: Agave

 

Stieg Larsson: A tetovált lány

Az idős milliárdos, Henrik Vanger immár negyven éve minden egyes születésnapján egy különleges bekeretezett virágot kap egy ismeretlen feladótól. Ugyanolyat, mint amilyet tizenéves unokahúga ajándékozott neki éveken át. Csakhogy a lány negyven éve nyomtalanul eltűnt, s az idős férfit azóta sem hagyja nyugodni a kérdés, hogy mi történt az imádott Harriettel. Amikor már minden nyomozás kudarcot vallott, és körülötte mindenki elfeledte a történteket, felbérel egy oknyomozó újságírót, hogy még egyszer, utoljára járjon utána a történetnek.

Mikael Blomkvist épp elvesztett egy sajtópert Svédország egyik leggazdagabb gyárosa ellen, amivel szakmailag hitelét vesztette, újságját, a Millenniumot pedig a csőd szélére juttatta. Bár nem lelkesedik az ajánlatért, hogy egy negyven éve történt esemény után nyomozzon, és nem hiszi, hogy bármilyen új nyomra bukkanna, tudja, a legjobb amit tehet magával, az, hogy száműzi magát az újságírás területéről, így hát elfogadja a megszállott öregember ajánlatát.

Persze mielőtt betekintést nyújt neki családja legbizalmasabb titkaiba, és a nyomozást leplezendő megbízza egy nagyívű családregény megírásával, Henrik Vanger lenyomoztatja az újságírót. Egy magánnyomozó iroda fiatal munkatársa, Lisbeth Salander áll rá az ügyre, és felkelti a figyelmét valami, ami új megvilágításba helyezi a sajtópert, Mikael személyét, és saját nyomozásra indítja a nőt.

Ők hárman a főszereplői A tetovált lánynak, Stieg Larsson politikai felhangokkal teli, társadalomkritikus krimijének. A három szál külön-külön is megérne egy-egy regényt, azonban ahogy Larsson összefésüli őket, és egymásba bonyolítja a szálakat, az zseniális. Blomkvist nyomozása Harriet Vanger eltűnése után adná a történet gerincét, de meg kell mondjam, nekem éppen ez a krimiszál volt a legkevésbé érdekes. Hogy mi történt Harriettel, azt szerintem nem nehéz kitalálni, ami igazán meglepő tud lenni, az, hogy ki és miként volt okozója a történteknek. A nyomozás eredményénél sokkal érdekesebb volt számomra az út, ahogy odáig elérkeztünk.

Blomkvist a családregény megírásának idejére maga mögött hagyja stockholmi életét, és beköltözik az oroszlán fészkébe, a Vanger család birtokára, Hedestadtba. A szétágazó iparmágnás család számtalan titkot rejteget, tagjai közt bőven találunk őrülteket, idős nácikat, korrupt politikusokat és gátlástalan üzletembereket is. Mind egytől egyig nagyon jól megrajzolt karakterek, Larsson nem dolgozik papírmasé mellékszereplőkkel. És persze mindannyian gyanúsak. Az eldugott kisváros nyugodt, vidékies élete és az intrikákkal teli família egyszerre szippantja be az újságírót. Kimondva-kimondatlanul mindenki sejti, miért van ott, miért faggatózik a múltról, és mindenkinek megvan a saját elképzelése a történtekről. De senki egy percig sem hiszi, hogy Mikael Blomkvist valóban talál bármi nyomot, ami új irányt adhatna a történetnek. Talán őt lepi meg a legjobban, amikor mégis.

Lisbeth Salander, aki addig csak távoli mellékszereplője volt a történetnek, ekkor kapcsolódik be Mikael nyomozásába. Lisbeth-nek is megvannak a maga titkai, többszörösen sérült, terhelt személyiség, nem is kicsit szociopata, viszont nagyon jó kutató és zseniális hacker. Amiben Mikaelt visszatartja az újságírói etika, azt Lisbeth gátlástalanul meglépi, és hamarosan személyes ügyévé válik a nyomozás. Általában Lisbeth Salandert tekintik a regény igazi főszereplőjének, ő a tetovált lány, a legtöbb olvasónak ő lett a kedvence, én viszont nem szerettem annyira. Hozzám közelebb férkőzött Blomkvist a maga tűnődő, néhol elesett, apró részletekben előrehaladó módján, mint az úthengertermészetű Salander.

Érdekes vonása a könyvnek, hogy bár nagyon jól kidolgozott szereplői vannak, a legtöbbjüket jó újságíróhoz méltón becsülettel körülírja, kevesen maradnak homályban, igazán senki nem tud közel férkőzni hozzánk. Larssonból mintha hiányozna az a fajta írói attitűd, hogy szimpi karaktereket fessen, hogy az olvasók szeressék őket. Inkább karcosan-realistán mutatja be a szereplőit, azok hétköznapi kis piszkálódásaival, áskálódásaival, hisztijeivel. Mikael, Lisbeth, Henrik Vanger, Erika Berger, az összes Vanger rokon, mind megkapják a magukét. És mire a könyv végére érünk, mindannyian elkövetnek olyan dolgokat, amik miatt megkérdőjelezhtővé válik a viselkedésük. Az egyik átveri a másikat, és valójában semmit sem ad abból, amit ígért, a másik elhallgatja az információkat a nyilvánosság elől, a harmadik meg… nos, ez a legérdekesebbb. Vajon ha másként dönt, másként alakulnak az események?

Azt írtam, nem a krimiszálat tartom a legfontosabbnak a könyvben. Sokkal fontosabb szerintem az a nagyon összetett, nagyon jól körülírt társadalomkritika, amit Larsson megfogalmaz. Sokszor pufogtatott frázis, hogy lerántja a leplet a Svédországról kialakult idilli képről, de szerintem nem kell ahhoz oda menni, hogy az ember szembesüljön mindazzal a borzalommal, amit a regény ábrázol. Játszódhatna bárhol a világon. A lappangó idegengyűlölet, fasizmus, a nőkkel szembeni erőszak, a szadizmus éppúgy ott van a világ minden szegletében, mint a korrupció, a gazdasági machinációk. Nem szokványos témák egy alapvetően populáris regényben, de Larssonnak sikerült úgy belefűznie mindezt a történetébe, hogy nem vált tőle nehézkessé, olvashatatlanná.

Szeretem az ilyen könyveket, amik a könnyed fogyaszthatóság felszíne alatt nagyon is mély mondanivalóval rendelkeznek, igazi agytornára hívják az olvasót, elgondolkodtatnak. Régen nagyon sok ehhez hasonló társadalomkritikát, politikai, gazdasági, történelmi témájú könyvet olvastam, aztán ezt jól elnyomtam, és beszippantott a szépirodalom. Most ez a könyv felélesztette a régi lelkesedésem a kicsit komolyabb témák iránt. Kíváncsian várom, mit tesz hozzá mindehhez a két folytatásban.

Korábbi kommentek:

Rövidre vágva # 1 - "Csajos" filmek

A csúf igazság

Ennél tipikusabb romkomot nehezen lehetne kitalálni. A nő, aki kőkemény karrieristának akar kinézni, élrevasalt kiskosztümben és szoros kontyba tekert hajjal küldi a csípős megjegyzéseit a körülötte keringő pasik felé, miközben otthon csak arra vár, hogy rátaláljon végre a jól fésült mama kedvence, aki aztán romantikus csúcsokra repíti… És a férfi, aki übermacsó farokkirály műsorvezetőként osztja az észt egy ZS kategóriás beszélgetőshowban arról, hogy minden nő csak arra vágyik, hogy egy igazi pasi ledöntse, és nem is jók másra… Naná, hogy a sors szeszélye egymás mellé sodorja őket egy munka kapcsán, és persze mi ezen nagyon jól szórakozunk.

Eredetiséget nem is kell keresni benne, tele van újrahasznosított poénokkal, ezerszer látott jelenetekkel, amitől mégis fogyaszthatóvá, mi több, igencsak szórakoztatóvá válik, az a szókimondó humor, Butler folyamatos káromkodásai és kocsmafilozófiája, és Heigl nyársat nyelt esetlensége. Jó páros ők, gond nélkül csinálnak hülyét egymásból és magukból, működik köztük az a híres kémia, ami nélkülözhetetlen egy romkomhoz. Az külön öröm, hogy végre nem metroszexuális szépfiúkat látunk romantikus izékben, hanem egy férfias mackót. Nekem ez jobban bejön. Catherine Heiglnek pedig, annak ellenére, hogy szép és szőke, olyan kedves kis szomszédlány feje van, hogy sokkal szimpatikusabb mint a szép szőke színésznők nagy része. Igazi csajos romantikus vígjáték, lehet rajta jókat nevetni, anélkül, hogy hülyének érezné magát tőle az ember. Barátnős estékre kiváló!

Egyszerűen bonyolult

Nancy Meyers előző két filmjét, a Minden végzet nehéz-t és a Holiday-t is nagyon szerettem. Bár romantikus vígjátékokat rendez, egyáltalán nem butyuta, sokkal több lélek és szellem van bennük, mint elsőre tűnik. Az Egyszerűen bonyolult is illeszkedik ebbe a sorba, még ha ezt most nem is éreztem annyira szívhezszólónak, mint a Holiday-t, sem annyira sokatmondónak, mint a Minden végzet nehéz-t.

Szokatlan alaphelyzetből indul a film, és ez adja később a legtöbb poén forrását. Jane és Jake, a tíz éve elvált ötvenes pár egy görbe estén újra összejönnek, és az öregedő, pocakos-totyakos volt férj rájön, hogy mennyivel jobban érzi magát egykor hűtlenül otthagyott volt feleségével, mint a jó húszassal fiatalabb, kirakatcica asszonykájával. Lopott találkák, bújkálás a gyerekek elől, közben némi felesleges rinyálás azon, hogy most akkor helyes-e a volt férjünk szeretőjének lenni, főleg mivel közben a másik oldalról befigyel egy elvált építész is… Abszolút kis semmiség a film, nincsenek igazi konfliktusok, tudjuk, hogy úgyis minden probléma megoldódik, és mindenki boldog lesz így vagy úgy. Közben viszont remekül szórakozunk, köszönhetően a pörgős párbeszédeknek, a vicces helyzeteknek, és az anyós- és apósjelöltet rajtakapó, kölyökkutyaképű vőjelölt bénázásának. Ez is olyan barátnőzős estékre való könnyed szórakozás. És ha a film nem is bűvöl el mindenkit, két óráig csorgathatjuk a nyálunkat Jane gyönyörű házikóján és elképesztően jó pékségén, meg a vászonról szinte lecsorgó édességeken… Hmmm, mit nem adnék én egy olyan pékségért!

Coco Chanel

Coco Chanel minden kétséget kizáróan a huszadik század egyik legfontosabb nőalakja volt. Nem csak új divatirányzatot teremtett, megszabadítva a nőket a fűzőktől, a habcsókruháktól, a fodroktól, csipkéktől, szekérderéknyi kalapoktól, hanem megalkotta a modern, öntudatos, független nő alakját. Igazi feminista ikon, aki a semmiből teremtette meg a világ egyik legnagyobb divatbirodalmát, soha nem ment férjhez, kemény, maximalista, kiállhatatlan és kérhetetlen nőként irányította saját életét. Ez a film pont nem erről a Coco Chanelről szól.

Mielőtt világhírű tervezővé vált volna, Gabrielle Chanel szegény kis francia árva volt, aki évekig hiába várta, hogy apja meglátogassa az árvaházban, felnőve ócska kis bárokban illegette magát a színpadon, majd egy élvhajhász, dúsgazdag, önkényúrként viselkedő, ám jószívű báró kitartott szeretője lett. Azokról az évekről szól a film, amik megkeményítették Coco-t és azzá a hírhedten kemény, érzelmek nélküli feministává tették, akit csodál az utókor. Addig azonban megaláztatások és fájdalmak hosszú során át vezetett az út. Az első, ami eszembe jutott a film kapcsán, az a végtelen dac, amivel Coco az őt kinevető, háta mögött csúf kis szegény békának tartó arisztokraták felé fordult. Az, hogy a huszadik század legnagyobb jelentőségű változásai a divatban egy szegény kis francia varrónő sértődéséből születtek. Nem volt pénze szép ruhákra, hát néhány férfiöltönyből varrt magának megfelelő öltözetet. A többi pedig már divattörténelem. A film pont ott ér véget, ahol a Chanel-életút igazán érdekessé válik, nyilván ha nem is ugyanezen alkotóktól, de sokszor és sokféleképpen látjuk majd a folytatást is. Mert Coco Chanel tényleg olyan alak, aki elég érdekes ahhoz, hogy megtöltsön több életrajzi filmet is. Kezdetnek ez nem volt rossz. Gyönyörűen fényképezett, könnyed kis dráma egy remek főszereplővel egy dacos rút kiskacsáról, mielőtt még kibontotta volna a szárnyait.

Hajrá boldogság!

Azt hiszem, nincs ember, akit ne bűvölne el Poppy, az örök optimista londoni tanítónő története. Mike Leigh filmjében egy mérsékelten dekoratív, harmincas szingli csaj afféle angol Amelie-ként próbálja megváltani a saját és környezete kis világát. Na nem globális problémák megoldásáról van szó, hanem az általános rosszkedv, komolyság és pesszimizmus elleni harcról. Poppy maga a megtestesült optimizmus. Mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit próbál felvidítani, sosem keseredik el. Amikor ellopják a biciklijét, elhatározza, hogy megtanul vezetni, mire összehozza a sors a világ talán leghülyébb vezetésoktatójával. A nőgyűlölő, rasszista, megszállott oktató módszeresen próbálja kikészíteni Poppy-t. Akárcsak húga, aki jólfésült középosztálybeli életutat szán testvérkéjének, férjjel, gyerekkel, lakáshitellel. A minta azonban elég kiábrándító, nem csoda, hogy Poppy menekül a felnőtté válás elől, ha ez azt jelenti, hogy az ember csak titokban, a házastársa háta mögött playstation-özhet.

Meg kell mondjam, engem halálra idegesítenek az ilyen, az életet folyton rózsaszín szemüvegen át látó, napról napra viháncolva szökdécselő emberek, mint Poppy. Valószínűleg sikítva menekülnék előle, ha összefutnék vele. Viszont filmen ez nagyon működik, amíg nézzük, olyan, mintha teljesen kikapcsolnánk a csúnya, gonosz, szürke való világot, és beszippantana minket egy szeretettel és optimizmussal teli hely. Másrészről viszont a mód, ahogy bemutatja Poppy kis világát, nagyon is realista. Nem Amelie cukormázas kis mesefaluját látjuk, hanem a lepukkant londoni munkás- és alsó-középosztályt, hétköznapi angol nőket, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a mai szépségideálra, rém ronda, csiricsáré, olykor kifejezetten trampli ruhákban, szétfolyt sminkkel, másnaposan egy átbulizott éjszaka után. Ez adja szerintem a film igazi erejét, hogy miközben Poppy teljesen hétköznapi, cseppet sem irigylésre méltó életet él, mégis meg tudja őrizni gyermeki optimizmusát és örök jókedvét. Hihetetlenül életigenlő film, csupa pozitív energia, lehet belőle töltekezni.

Korábbi kommentek:

Botticellitől Tizianóig - Az itáliai festészet két évszázadának remekművei

Töredelmesen bevallom, hogy sosem szerettem igazán a reneszánsz festészetet. Nagyjából minden ismeretemet erről a korszakról a gimis művészettörténet órákon szereztem, amiket őszintén szólva halálra untam. Szerintem nincs ember, akiben azok az órák bárminemű érdeklődést kelthettek volna. Amikor pedig már önszántamból kezdtem el a festészet iránt érdeklődni, sokkal jobban izgattak a modern festők, az expresszionizmus, nekem a festészet az Dali, Picasso, Frida Kahlo és kicsit későbbi rátalálásom Mucha és Klimt képeire. A „klassszikusok” megmaradtak az uncsi gimis tananyag részének, amiből, köszönöm, nem kértem. Eddig.

A Szépművészeti Múzeumtól már megszokhattuk, hogy rendkívül gazdag és igényes kiállításokat szervez. A Botticellitől Tizianóig kiállítás kapcsán is repkednek a számok, 130 kép, közel 80 művész, 200 milliárd forintos biztosítási összeg, és a legnagyobb szenzáció, Leonardo Hölgy hermelinnel című festménye. Azt nyilván nem tudom, és nem is akarnám megítélni, hogy művészettörténeti szempontból ez a kiállítás milyen, és mivel sajnos nem járok minden nap a Louvre-ban, a Pradoban vagy a Metropolitan Múzeumban, azt sem tudom megítélni, mennyire nagy durranások ezek a képek, amiket idevarázsoltak nekünk. Csak azt tudom leírni, hogy egy olyan totál laikus, a festészethez abszolút nem értő, és a reneszánszot abszolút nem ismerő embernek, amilyen én vagyok, mekkora élményt jelent. Óriásit!

Ami a legjobban tetszett benne, az, hogy nagyon jól reprezentálja, mekkora változáson is ment át  festészet a XV-XVI. századi Itáliában. Tanulságos, gyönyörű, és kicsit megrendítő is volt látni, hogy a kora reneszánsz szinte élettelen, túlstilizált, a mennyei szépségeszmény jegyében minden életszerűséget nélkülöző képeitől kezdve hogyan jutott el a festészet addig, hogy a portrék szinte lelépjenek a vászonról, hogy a tekintet érzések széles skáláját fejezze ki, hogy egy Krisztus ábrázolás valóban magán hordozza a szenvedést, és egy egyszerű férfiportré láttán elkezdjek azon gondolkodni, hogy mi járhatott a modell fejében.

Természetesen badarság lenne azt állítani, hogy a korai reneszánsz képei közt nincsenek gyönyörű művek, de épp ez, a makulátlan szépségre való törekvés teszi számomra túl tökéletessé, túl tisztává például Raffaello műveit, és épp ezért dobogtatja meg a szívem a jó érzékkel a kiállítás középpontjába helyezett Leonardo-kép, a Hölgy hermelinnel, ahol először láttam élő, lélegző figurát a képmás mögött. Ez aztán a kiállítás második részének fő vonalát adó Tiziano munkásságában csúcsosodik ki, aki a portréfestészetet olyan szintre emelte, ami aztán évszázadokig meghatározó volt.

Ami számomra még nagyon érdekes volt, az a művészeti anatómia megjelenése a festészetben. Manapság teljesen természetesnek vesszük, hogy mindenki, aki festészetre adja a fejét, tud arányos alakokat rajzolni, aki meg nagyon modern akar lenni, az direkt felborítja őket, de ahhoz mondjuk látni kell ezeket a műveket így egymás mellé rakva, hogy tudjuk, milyen óriási dolog volt akkoriban, hogy az aránytalan emberalakok után eljutottak az anatómiailag is tökéletes emberábrázolásig. Ez például olyan dolog, amit nyugodtan megtaníthattak volna a gimiben, azért a tankönyvben is egymás mellé vannak rakva ezek a képek…

Azt nem mondom, hogy eztán a reneszánsz festészet elkötelezett rajongója leszek, de tényleg hatalmas élmény volt a kiállítás. Az bebizonyosodott, hogy a reneszánsz egyáltalán nem unalmas, sőt, nagyon is érdekes, csak jól kell nézni. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy az utolsó napokban még menjen el, és akármilyen nagy a tömeg, nézze meg, mert megéri!

Stephenie Meyer: A burok

Előre leszögezném, hogy simán megkajáltam, parazitástul, invázióstul, maroknyi ellenállóstul, az összes untig ismert panellel együtt. Előre le kell szögeznem, igazából tetszett, még akkor is, ha a rengeteg ifjúkori Galaktikázás fényében első pillantásra alig több szöveg-variációnál, ha néhány fordulatát előre kódolta is bennem a hasonló témájú regények-filmek sora. Messze jobban megírt, okosabban szerkesztett szöveg, mint az Alkonyat-regények bármelyike. Élvezettel vágtattam rajta végig egyetlen szabadnap alatt, mert olvastatja magát (persze kicsit kajánabbul is szólok majd erről később). Ennek fényében tessék olvasni, ami lentebb következik.

A történet az idegen létforma, a „parazita” beillesztésével kezdődik, mégpedig egy olyan emberi testbe, Melanie Stryder testébe, aki a csekély számú emberi túlélőkhöz, a rejtözködő maradékhoz tartozik. A kiválasztott „lélek” dolga, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó nyomára vezesse a megszálló létformát. Ő Vándor, aki immár a nyolcadik bolygóján jár, sehol nem vert gyökeret, sehol nem „született meg” kétszer. Igazi kereső tehát, viszont épp a saját, új testének emlékeiben nem kereshet, mivel furcsamód Melanie személyisége, az emberi lélek nem törlődött a beültetéssel, ellenállást fejt ki, falakat emel, vitatkozik. E furcsa duál-tudat mellé kirendelt Hajtó – az emberi túlélők vadásza - Melanie hatására lesz egyre ellenszenvesebbé Vándor számára, a lány szeretet-kötődései felülírják a túlélők „levadászásának” szándékát. Egy ponton túl Vándor már nem tudja szigorúan elhatárolni a maga érzéseit Melanie érzéseitől egykori társai iránt, a Melanie emlékeiben élő testvér és szerelmes, Jamie és Jared felkutatása Vándor számára sem vadászat, hanem valamiféle „hazatérés” lesz. Ami persze a maroknyi emberi túlélő szemében a „parazita”, a „megszálló” újabb kegyetlen kísérlete csak az elfogásukra – Vándor-Melanie kishíján belehal, amikor végül „hazaér”. A valódi kaland itt kezdődik, amikor a kiszolgáltatott keveseknek szolgáltatódik ki a hódítók egyik képviselője. A túlélők barlangrendszere, a mese jó kétharmadának helyszíne nyújtja azt a labirintus-szerű kulisszát, ahol minden szereplőnek meg kell keresnie a saját előítéleteinek, fájdalmainak, szereteteinek labirintusából kivezető utat. Mert persze szerelmi sokszög szereplője is főhősünk, ami Meyernél nintha a kötelező írói program része lenne.

Az Alkonyat igazából kevésszereplős sorozat volt. Volt néhány hősünk, a többi plakát-vékony rajzú báb, szinte a környezet, a látvány része. Ott nem tudott az író ígazán markáns ecsetvonásokkal „odakenni valakit” (akár ha a vámpír-családot nézem, a vérfarkas-klánt, vagy akár ha az egyéb emberi szereplőket), hogy a rájuk eső kis terjedelem ellenére is hús-vér alakok legyenek. A burok e tekintetben legalábbis egyfajta előrelépés, ha nem is maradéktalan. A sajátos szerelmi „négyszögön” túl is akadnak jól elkapott szereplők, Jamie, Jeb, Kyle, a Doki, akik által aztán valóban közösség látszatát kelti a „maradék emberiség”. Típusok ők is, de legalábbis kísérlet történt az „egyedítésükre”, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egy író nem „mesélhet el” mindenkit egy történetben, de el kell találni azt az arányt, ahonnan az ember a saját fantáziájával legalábbis kedvet érez arra, hogy kitöltse a kihagyásokat, hogy „elképzelje magának” a különböző mellékalakokat. Leginkább el kell találni azt a „látványt”, amilyennek a könyvbeli nézőpont, ez esetben Vanda-Melanie szemszögéből látszanak.

Persze el kell találni azt is, mennyit és hogyan mesél el valaki a főszereplőjéről, és aztán mennyire hagyja cselekedni azt a valakit, akit elmesélt. Nekem Meyer hőseiről furcsamód a szuperhős-képregények alakjai ugranak be folyton. Körüllengi őket valamiféle kényszeres különlegesség. Melanie igen markáns személyiség, ha nem hagyja „törölni” magát, Vándor történeteiből kiderül, hogy saját fajának „szuperhőse”. Igazi „kivétel” találkozik hát a kivételessel, hogy megszülethessen a főhős. Mindkét komponens áldozatkészsége kivételes, odaadása emberfeletti, toleranciája határtalan. Minden más esetben bukásra lenne ítélve.

És ez mindig a könnyebbik út. A kényszerek által hős-szerepbe kényszerült kisember történetei mindig sokkal izgalmasabbak, persze nehezebb úgy megírni őket, hogy fel is ébredjen bennünk az azonosulásvágy – tükörbe nézni mindig kényelmetlenebb, mint szuperhősnek képzelni magunkat.

Elmerengtem ezen a végtelenül szelíd, szinte utópisztikus békében létező agresszor-létformán, ezen a parazita fajon, amely a regényben a saját fajunk erőszakossága okán érzi feljogosítva magát, hogy hódítson, pusztítson – akárhogy is, a kitörlés gyilkosság -, ezen a vértelen alienen, amely mellkasrobbantás nélkül, szolidan, kulturáltan gyarapszik a mi kárunkra. Elmerengtem a történet fordulatain, hogy valójában milyen nehezen áldoz be az író hősöket, hogy mennyit dolgozik a legártalmatlanabb megoldások kiötlésén. Meyer széplélek, a szó szoros értelmében, egyre jobban értem, miért neki köszönhetjük a legjámborabb vámpírokat. Hogy ennek ellenére képes legalább időnként feszültséget kelteni és fenntartani, az valódi író-bukfenc, igazi attrakció. Mert bár teremt és fenntart feszültséget, izgalmat, biztosak lehetünk benne, a vége, amennyire lehet kerek lesz, szelíd, szolid, igazán középnyugati-háziasszonyi, olyan, mint a csaknem teljesen erőszakmentes idegen létforma, amit az író kitalált.

És persze a szöveg könnyen emészthető, mint az Alkonyatban, ha örvendetesen meg is szaporodtak a fordulatok a terjedelemhez képest. Írtam, olvastatja magát – visszájáról nézve ez annyit tesz, nem igazán igényel agymunkát. Ha borhasonlattal élek, azt mondanám, fajsúlyos vörösből (kékoportó?) löttyintett hosszúlépés ez, egyfelől a bor istene ellen való vétek, másfelől mégis, milyen jól esik – szóval fajsúlyos gondolatok (tolerancia, közösségi dinamikák, környezetóvás etc.) szódával és jéggel. Bárkinek ajánlható, kárt nemigen okoz, kíváncsiságot viszont ébreszthet.

Kiadó: Agave
 

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni, Élőhalottak Dallasban

Megint egy vámpíros sorozat, és megint csak úgy kell kezdenem, hogy eleinte nagyon idegenkedtem tőle. Kivételesen konkrét okom is volt rá, nem csak az általános „elegem van már ebből a vámpírhajcihőből” érzés. Természetesen hallottam az HBO iszonyú sikeres és népszerű és kult sorozatáról, a True Bloodról. Kíváncsi is voltam rá, főleg a forgatókönyvíró Alan Ball miatt (Sírhant művek, Amerikai szépség, stb.). Mikor megjelent a könyv, én fogalmam sincs, miért, de meg voltam róla győződve, hogy ez a sorozat alapján íródott, rókabőr kategóriába eső könyvváltozat. Olyat meg elvből nem olvasunk. Aztán megjelentek az első netes kritikák, mindenki lelkesedett érte, én meg a padlóról kapkodtam fel az állam, amikor megtudtam, hogy nem hogy nem a sorozat alapján összehozott könyvről van szó, hanem egy igen sikeres sorozatról, ami még jóval a Twilight keltette hiszti előtt íródott. Több se kellett, gyorsan belevágtam.

És igen, azt kell mondjam, a mai vámpíros kínálatból ez az egyetlen olyan sorozat, ami nálam megközelíti az Anita Blake sorozatot. Okos, szellemes, jól van megírva, tele jó karakterekkel, értelmes párbeszédekkel, és „normális” vámpírokkal. Nem übermacsó szex- és technikaőrültekkel, nem is a napfényben szikrázó szépfiúkkal, hanem igazi halottakkal, akik csak éjszaka „élnek”, vért isznak, erősek, agresszívek, néha félelmetesek.

A helyszín az amerikai dél, aminél szokatlanabb helyszínt én el se tudnék képzelni egy vámpírtörténethez, de nagyon jól illik hozzá. A fülledt Luisiana már önmagában is rejtélyes, misztikummal teli hely, a tipikus unalmas amerikai kisváros, Bon Temps életét pedig néha igen bizarr történések fűszerezik. Itt van mindjárt főhősünk, Sookie, aki a városka „dilis lánya”, furcsán viselkedik, kerüli az embereket, nincs igazi barátja, nem jár társaságba, amire jó oka van. Sookie képes meghallani az emberek gondolatait, ami időnként azért elég kellemetlen lehet. Hogy ehhez képest miért épp pincérnőként dolgozik, az nekem kicsit magas, hisz egy kocsmában azért jócskán hall ezt-azt, de feltételezem, hogy nem talált más állást… Sookie egyébként iszonyú szimpi kis karakter. Ő a tipikus szomszéd lány, kedves, hétköznapi, nem túl okos, nem járt egyetemre, de megvan a magához való esze, talpraesett, megvédi magát és mást is, ha kell. Nem egy feminista tökös csaj, mint Anita Blake, de nem is egy elveszett, picsogó kis nebáncsvirág.

Sookie minden vágya, hogy egyszer találkozzon egy vámpírral, ami nem lehetetlen, hiszen a vámpírok immár legálisan is az emberek közt élhetnek, hála a japánok (ki mások?) által kifejlesztett szintetikus vérnek, de azért az isten háta mögötti kisvárosban elég kicsi az esélye. Egy szép este mégis besétál az étterembe Bill, a vámpír. Egy furcsán kicsavart szituációban Sookie megmenti Bill életét, aztán Bill is megmenti Sookie-ét, mígnem szép lassan összemelegednek. A többi vámpírsorozat folyamatos, oldalak százain át tartó vad szexeléseihez képest Harris szinte prűdnek tűnik. Na jó, persze van szex, Bill kétszáz év tapasztalatával azért elég jó szerető, Sookie meg egészen új dolgokat fedez fel magában, de végre nem csak arról szól a fél könyv, hogy dugjanak ájulásig, az erotika ízlésesen van tálalva és van funkciója a történetben.

Miközben Sookie és Bill egymásra találnak, bizarr gyilkosságok borzolják fel a kedélyeket, az áldozatokon harapásnyomokkal, Bill természetesen gyanúba keveredik, Sookie pedig megpróbálja tisztázni kedvesét és megoldani a rejtélyt. Elkerülhetetlen, hogy személyesen is érintetté váljon, a végére pedig ő maga lesz a gyilkos célpontja. A krimiszál nekem eléggé egyszerű és kiszámítható volt, de hát, nem is ezért olvassuk ezt a könyvet.

A második rész, az Élőhalottak Dallasban az első kötet vége után néhány hónappal folytatja a történetet. Sookie és Bill továbbra is találkozgatnak, próbálnak viszonylag normális kapcsolatot fenntartani, ami kicsit nehéz a finoman szólva eltérő időbeosztásuk miatt. Néha civakodnak is, nem csak rózsaszín ködbe burkolózva léteznek. Egy veszekedés után Sookie-t furcsa baleset éri. Megtámadja az erdőben egy bacchánsnő, aki így akar üzenni a körzet vámpírurának, Ericnek. Na most, itt egy kicsit azért felvontam a szemölködöm. Az már az első részben kiderült, hogy nem a vámpírok az egyedüli furcsa teremtmények Bon Temps körül, van néhány alakváltónk is, de a bacchánsnő azért kicsit túlzás. És nagyon, nagyon remélem, hogy nem megy el ilyen Hamiltonos irányba, és nem kezdenek el itt gyülekezni a mindenféle vérizék, sellők, nimfák, szirének, kígyóistenek, a jó ég tudja, még mik. Maradjunk meg a vámpíroknál.

Sookie gyógyulásáért cserébe adósa lesz Ericnek, aki nem sokat vár azzal, hogy kihasználja a lány különleges képességét. Dallasba küldi, hogy segítsen az ottani közösségnek felkutatni egy eltűnt vámpírt. Itt aztán Sookie egy ronda ideológiai harc közepén találja magát, vámpírellenes egyházzal, showműsorszerű vámpírégetéssel, bűntudattól szenvedő, megsemmisülést választó többszáz éves vámpírral. Érdekes ez az egyházas szál, gondolom, a további kötetekben hallunk még róluk és rendkívül emberséges akcióikról.

Miközben Dallasban vallási fanatikusokkal csapnak össze a vámpírok, Bon Temps-ben újabb gyilkosság veri fel az állóvizet. Sookie saját szakállára nyomozni kezd barátja halála ügyében, és közben belekeveredik ebbe-abba. Kicsit furcsa volt a tisztes kisváros lakóit ilyen érdekes helyzetekben látni, de hát Twin Peaks óta már semmin sem lepődünk meg. Nem is kellenek vámpírok, alakváltók, egyéb természetfeletti lények, a perverzió, meg az őrület legtöbbször simán ott kopogtat a szomszédban.

Az első rész nagyon tetszett, friss volt, eredeti, nagyon jó hangulattal, szerethető hellyel, karakterekkel, humorral. A másodikat kicsit gyengébbnek éreztem, nekem felesleges és erőltetett volt az a sok bonyodalom, amit belevitt, igazából jobban tetszene, ha továbbra is olyan egyszerű kis kisvárosi történet lenne, mint az elején. De nyilván ahhoz, hogy eladjon kilenc kötetet akció is kell. Kár, de remélem azért nem fajul el nagyon. Az biztos, hogy olvasni fogom, és mindenképpen teszek egy próbát a sorozattal is.

Joanne Harris: Aludj kislány

Joanne Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a „gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel, fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam, hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.

Az Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény (megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával, misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító hatalmával és őrületével együtt.

Henry Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt, fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát, amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.

Négy főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé, de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit, miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb dolgokat.

Elfojtott vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre, miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól, női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket, mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.

P. C. Cast + Kristin Cast: Elárulva

Amikor először a fülembe jutott, hogy nálunk is megjelenik Az éjszaka háza sorozat, különösebben nem izgatott fel a dolog. Gondolom, nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy az eddig megjelent vámpíros sikersorozatok nem nagyon vettek le a lábamról. Még egy vámpíros tinisorozat a sok közé, hurrá. Persze ez is iszonyú népszerű, hatalmas rajongótáborral és mindenféle sikerlistán ott van. Mindez hidegen hagyott. Egyszer-kétszer kézbe vettem, megcsodáltam az igazán szépre sikerült csomagolását (tényleg nagyon szép lett, mind a borító, mind a belső kép), majd el is felejtettem volna, ha nem jön a lehetőség, hogy megkaphatom a második részt.

Először gondolkodtam, hogy el kéne olvasni az elsőt is, mégiscsak sorozat, legyünk már maximalisták, de nem tudtam megszerezni, és végül úgy döntöttem, hogy azért ez mégiscsak egy tinisorozat, csak nem olyan bonyolult már, hogy ne értsem meg az előzmények ismerete nélkül, ráadásul Harry Potterből és társaiból ítélve úgy gondoltam, úgyis el lesz mesélve az első rész sztorija a második kötetben is. Így is lett.

Zoey Redbirdöt, a teljesen átlagos amerikai tinilányt egy szép napon „megjelölik”, azaz vámpírnövendék lesz belőle, és be kell költöznie az Éjszaka Háza nevezetű bentlakásos iskolába, ahol éjszaka tanítanak, megismerkedik a vámpírtársadalommal, új barátokra lel, és már első ott töltött heteiben belebonyolódik némi veszélyes kalamajkába egy hataloméhes vámpírnövendékkel, melynek során kiderül, hogy ő egy különleges képességekkel bíró vámpírjelölt, aki kapcsolatot tud teremteni az elemekkel, és pikk-pakk ő lesz az iskola elit klubjának, a Sötétség Lányainak vezetője.

A második kötetben folytatódnak a megpróbáltatások. Zoey még mindig csak néhány hónapja van az iskolában, de egyre több barátra és egyre több ellenségre is szert tett, képességei egyre híresebbek, már mindenki úgy tekint rá, mint a leendő legnagyobb főpapnőre. Mentorra is szert tesz, az iskola vezetője, a vámpír főpapnő Neferet személyében. Aztán egy napon eltűnik két fiatal srác az emberek világából, közben furcsa, még a vámpírvilágtól is idegen élőhalottszerű lények jelennek meg az iskola területén, és Zoey-ra vár a feladat, hogy kiderítse, kik ők, mit akarnak, ki irányítja őket, és hogyan menthetné meg barátait. Nem olyan nehéz rájönni, ki az, aki elárulta Zoey-t és a többi vámpírt, ki az, aki a szálakat mozgatja, ám a miértekre majd csak a folytatások adnak választ.

Az az igazság, hogy nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, gagyibb lesz, de egy egészen szórakoztató, jól összerakott kis mesét olvashattam. Az éjszaka háza világa kidolgozottságban ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt jól ellensúlyozza azzal, hogy nem igazán szakítja el hőseit az emberek világától, Zoey-ék kicsit itt is, ott is élnek, a többezer éves vámpírmitológia jól megfér a tévékkel az iskolában, miközben tradicionális szertartásokon idézik meg az elemeket, a hallgatók filmeket néznek, interneteznek, kólát isznak és kiugranak a városba vásárolni. És a lelkük mélyén megmaradtak kicsit idióta amcsi tiniknek. Csúnyán beszélnek, szívatják egymást, szerelmesek fűbe-fába (Zoey egyből három pasi között őrlődik).

Nagyon érezhető volt, hogy ez egy összefüggő sorozat egyik kötete, sok olyan utalás van, amire gondolom, majd később kapunk választ. Kicsit irritáló, hogy itt is, akárcsak a többi tinisorozatban, a főhős olyan nagyon különleges képességekkel bír, annyira nagyon nagy vámpír/főpapnő/varázsló etc. lesz belőle, és az, hogy a politikai korrektség jegyében itt Zoey barátai is kaptak egy-egy különleges képességet, csak rontott az összképen. Olyan jó lenne, ha végre valaki tökátlagos vámpírjelöltekről, varázslótanoncokról, akármikről írna, nem mindig csak kis kiválasztottakról. Persze akkor meg min izgulnánk?

Jól szórakoztam, tetszett a stílusa, tetszett, ahogy vegyítette a mitológiát a hétköznapokkal, és még az is, hogy olyan igazi amerikai történetet hozott össze. Nem mondom, hogy óriási rajongója lettem, de jó kis könyv volt, és szívesen olvasnám a folytatást!