2010. február 11., csütörtök

Rövidre vágva # 1 - "Csajos" filmek

A csúf igazság

Ennél tipikusabb romkomot nehezen lehetne kitalálni. A nő, aki kőkemény karrieristának akar kinézni, élrevasalt kiskosztümben és szoros kontyba tekert hajjal küldi a csípős megjegyzéseit a körülötte keringő pasik felé, miközben otthon csak arra vár, hogy rátaláljon végre a jól fésült mama kedvence, aki aztán romantikus csúcsokra repíti… És a férfi, aki übermacsó farokkirály műsorvezetőként osztja az észt egy ZS kategóriás beszélgetőshowban arról, hogy minden nő csak arra vágyik, hogy egy igazi pasi ledöntse, és nem is jók másra… Naná, hogy a sors szeszélye egymás mellé sodorja őket egy munka kapcsán, és persze mi ezen nagyon jól szórakozunk.

Eredetiséget nem is kell keresni benne, tele van újrahasznosított poénokkal, ezerszer látott jelenetekkel, amitől mégis fogyaszthatóvá, mi több, igencsak szórakoztatóvá válik, az a szókimondó humor, Butler folyamatos káromkodásai és kocsmafilozófiája, és Heigl nyársat nyelt esetlensége. Jó páros ők, gond nélkül csinálnak hülyét egymásból és magukból, működik köztük az a híres kémia, ami nélkülözhetetlen egy romkomhoz. Az külön öröm, hogy végre nem metroszexuális szépfiúkat látunk romantikus izékben, hanem egy férfias mackót. Nekem ez jobban bejön. Catherine Heiglnek pedig, annak ellenére, hogy szép és szőke, olyan kedves kis szomszédlány feje van, hogy sokkal szimpatikusabb mint a szép szőke színésznők nagy része. Igazi csajos romantikus vígjáték, lehet rajta jókat nevetni, anélkül, hogy hülyének érezné magát tőle az ember. Barátnős estékre kiváló!

Egyszerűen bonyolult

Nancy Meyers előző két filmjét, a Minden végzet nehéz-t és a Holiday-t is nagyon szerettem. Bár romantikus vígjátékokat rendez, egyáltalán nem butyuta, sokkal több lélek és szellem van bennük, mint elsőre tűnik. Az Egyszerűen bonyolult is illeszkedik ebbe a sorba, még ha ezt most nem is éreztem annyira szívhezszólónak, mint a Holiday-t, sem annyira sokatmondónak, mint a Minden végzet nehéz-t.

Szokatlan alaphelyzetből indul a film, és ez adja később a legtöbb poén forrását. Jane és Jake, a tíz éve elvált ötvenes pár egy görbe estén újra összejönnek, és az öregedő, pocakos-totyakos volt férj rájön, hogy mennyivel jobban érzi magát egykor hűtlenül otthagyott volt feleségével, mint a jó húszassal fiatalabb, kirakatcica asszonykájával. Lopott találkák, bújkálás a gyerekek elől, közben némi felesleges rinyálás azon, hogy most akkor helyes-e a volt férjünk szeretőjének lenni, főleg mivel közben a másik oldalról befigyel egy elvált építész is… Abszolút kis semmiség a film, nincsenek igazi konfliktusok, tudjuk, hogy úgyis minden probléma megoldódik, és mindenki boldog lesz így vagy úgy. Közben viszont remekül szórakozunk, köszönhetően a pörgős párbeszédeknek, a vicces helyzeteknek, és az anyós- és apósjelöltet rajtakapó, kölyökkutyaképű vőjelölt bénázásának. Ez is olyan barátnőzős estékre való könnyed szórakozás. És ha a film nem is bűvöl el mindenkit, két óráig csorgathatjuk a nyálunkat Jane gyönyörű házikóján és elképesztően jó pékségén, meg a vászonról szinte lecsorgó édességeken… Hmmm, mit nem adnék én egy olyan pékségért!


Coco Chanel

Coco Chanel minden kétséget kizáróan a huszadik század egyik legfontosabb nőalakja volt. Nem csak új divatirányzatot teremtett, megszabadítva a nőket a fűzőktől, a habcsókruháktól, a fodroktól, csipkéktől, szekérderéknyi kalapoktól, hanem megalkotta a modern, öntudatos, független nő alakját. Igazi feminista ikon, aki a semmiből teremtette meg a világ egyik legnagyobb divatbirodalmát, soha nem ment férjhez, kemény, maximalista, kiállhatatlan és kérhetetlen nőként irányította saját életét. Ez a film pont nem erről a Coco Chanelről szól.

Mielőtt világhírű tervezővé vált volna, Gabrielle Chanel szegény kis francia árva volt, aki évekig hiába várta, hogy apja meglátogassa az árvaházban, felnőve ócska kis bárokban illegette magát a színpadon, majd egy élvhajhász, dúsgazdag, önkényúrként viselkedő, ám jószívű báró kitartott szeretője lett. Azokról az évekről szól a film, amik megkeményítették Coco-t és azzá a hírhedten kemény, érzelmek nélküli feministává tették, akit csodál az utókor. Addig azonban megaláztatások és fájdalmak hosszú során át vezetett az út. Az első, ami eszembe jutott a film kapcsán, az a végtelen dac, amivel Coco az őt kinevető, háta mögött csúf kis szegény békának tartó arisztokraták felé fordult. Az, hogy a huszadik század legnagyobb jelentőségű változásai a divatban egy szegény kis francia varrónő sértődéséből születtek. Nem volt pénze szép ruhákra, hát néhány férfiöltönyből varrt magának megfelelő öltözetet. A többi pedig már divattörténelem. A film pont ott ér véget, ahol a Chanel-életút igazán érdekessé válik, nyilván ha nem is ugyanezen alkotóktól, de sokszor és sokféleképpen látjuk majd a folytatást is. Mert Coco Chanel tényleg olyan alak, aki elég érdekes ahhoz, hogy megtöltsön több életrajzi filmet is. Kezdetnek ez nem volt rossz. Gyönyörűen fényképezett, könnyed kis dráma egy remek főszereplővel egy dacos rút kiskacsáról, mielőtt még kibontotta volna a szárnyait.

Hajrá boldogság!

Azt hiszem, nincs ember, akit ne bűvölne el Poppy, az örök optimista londoni tanítónő története. Mike Leigh filmjében egy mérsékelten dekoratív, harmincas szingli csaj afféle angol Amelie-ként próbálja megváltani a saját és környezete kis világát. Na nem globális problémák megoldásáról van szó, hanem az általános rosszkedv, komolyság és pesszimizmus elleni harcról. Poppy maga a megtestesült optimizmus. Mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit próbál felvidítani, sosem keseredik el. Amikor ellopják a biciklijét, elhatározza, hogy megtanul vezetni, mire összehozza a sors a világ talán leghülyébb vezetésoktatójával. A nőgyűlölő, rasszista, megszállott oktató módszeresen próbálja kikészíteni Poppy-t. Akárcsak húga, aki jólfésült középosztálybeli életutat szán testvérkéjének, férjjel, gyerekkel, lakáshitellel. A minta azonban elég kiábrándító, nem csoda, hogy Poppy menekül a felnőtté válás elől, ha ez azt jelenti, hogy az ember csak titokban, a házastársa háta mögött playstation-özhet.

Meg kell mondjam, engem halálra idegesítenek az ilyen, az életet folyton rózsaszín szemüvegen át látó, napról napra viháncolva szökdécselő emberek, mint Poppy. Valószínűleg sikítva menekülnék előle, ha összefutnék vele. Viszont filmen ez nagyon működik, amíg nézzük, olyan, mintha teljesen kikapcsolnánk a csúnya, gonosz, szürke való világot, és beszippantana minket egy szeretettel és optimizmussal teli hely. Másrészről viszont a mód, ahogy bemutatja Poppy kis világát, nagyon is realista. Nem Amelie cukormázas kis mesefaluját látjuk, hanem a lepukkant londoni munkás- és alsó-középosztályt, hétköznapi angol nőket, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a mai szépségideálra, rém ronda, csiricsáré, olykor kifejezetten trampli ruhákban, szétfolyt sminkkel, másnaposan egy átbulizott éjszaka után. Ez adja szerintem a film igazi erejét, hogy miközben Poppy teljesen hétköznapi, cseppet sem irigylésre méltó életet él, mégis meg tudja őrizni gyermeki optimizmusát és örök jókedvét. Hihetetlenül életigenlő film, csupa pozitív energia, lehet belőle töltekezni.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...