2010. január 31., vasárnap

Stephenie Meyer: A burok

Előre leszögezném, hogy simán megkajáltam, parazitástul, invázióstul, maroknyi ellenállóstul, az összes untig ismert panellel együtt. Előre le kell szögeznem, igazából tetszett, még akkor is, ha a rengeteg ifjúkori Galaktikázás fényében első pillantásra alig több szöveg-variációnál, ha néhány fordulatát előre kódolta is bennem a hasonló témájú regények-filmek sora. Messze jobban megírt, okosabban szerkesztett szöveg, mint az Alkonyat-regények bármelyike. Élvezettel vágtattam rajta végig egyetlen szabadnap alatt, mert olvastatja magát (persze kicsit kajánabbul is szólok majd erről később). Ennek fényében tessék olvasni, ami lentebb következik.

A történet az idegen létforma, a „parazita” beillesztésével kezdődik, mégpedig egy olyan emberi testbe, Melanie Stryder testébe, aki a csekély számú emberi túlélőkhöz, a rejtözködő maradékhoz tartozik. A kiválasztott „lélek” dolga, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó nyomára vezesse a megszálló létformát. Ő Vándor, aki immár a nyolcadik bolygóján jár, sehol nem vert gyökeret, sehol nem „született meg” kétszer. Igazi kereső tehát, viszont épp a saját, új testének emlékeiben nem kereshet, mivel furcsamód Melanie személyisége, az emberi lélek nem törlődött a beültetéssel, ellenállást fejt ki, falakat emel, vitatkozik. E furcsa duál-tudat mellé kirendelt Hajtó – az emberi túlélők vadásza - Melanie hatására lesz egyre ellenszenvesebbé Vándor számára, a lány szeretet-kötődései felülírják a túlélők „levadászásának” szándékát. Egy ponton túl Vándor már nem tudja szigorúan elhatárolni a maga érzéseit Melanie érzéseitől egykori társai iránt, a Melanie emlékeiben élő testvér és szerelmes, Jamie és Jared felkutatása Vándor számára sem vadászat, hanem valamiféle „hazatérés” lesz. Ami persze a maroknyi emberi túlélő szemében a „parazita”, a „megszálló” újabb kegyetlen kísérlete csak az elfogásukra – Vándor-Melanie kishíján belehal, amikor végül „hazaér”. A valódi kaland itt kezdődik, amikor a kiszolgáltatott keveseknek szolgáltatódik ki a hódítók egyik képviselője. A túlélők barlangrendszere, a mese jó kétharmadának helyszíne nyújtja azt a labirintus-szerű kulisszát, ahol minden szereplőnek meg kell keresnie a saját előítéleteinek, fájdalmainak, szereteteinek labirintusából kivezető utat. Mert persze szerelmi sokszög szereplője is főhősünk, ami Meyernél nintha a kötelező írói program része lenne.

Az Alkonyat igazából kevésszereplős sorozat volt. Volt néhány hősünk, a többi plakát-vékony rajzú báb, szinte a környezet, a látvány része. Ott nem tudott az író ígazán markáns ecsetvonásokkal „odakenni valakit” (akár ha a vámpír-családot nézem, a vérfarkas-klánt, vagy akár ha az egyéb emberi szereplőket), hogy a rájuk eső kis terjedelem ellenére is hús-vér alakok legyenek. A burok e tekintetben legalábbis egyfajta előrelépés, ha nem is maradéktalan. A sajátos szerelmi „négyszögön” túl is akadnak jól elkapott szereplők, Jamie, Jeb, Kyle, a Doki, akik által aztán valóban közösség látszatát kelti a „maradék emberiség”. Típusok ők is, de legalábbis kísérlet történt az „egyedítésükre”, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egy író nem „mesélhet el” mindenkit egy történetben, de el kell találni azt az arányt, ahonnan az ember a saját fantáziájával legalábbis kedvet érez arra, hogy kitöltse a kihagyásokat, hogy „elképzelje magának” a különböző mellékalakokat. Leginkább el kell találni azt a „látványt”, amilyennek a könyvbeli nézőpont, ez esetben Vanda-Melanie szemszögéből látszanak.

Persze el kell találni azt is, mennyit és hogyan mesél el valaki a főszereplőjéről, és aztán mennyire hagyja cselekedni azt a valakit, akit elmesélt. Nekem Meyer hőseiről furcsamód a szuperhős-képregények alakjai ugranak be folyton. Körüllengi őket valamiféle kényszeres különlegesség. Melanie igen markáns személyiség, ha nem hagyja „törölni” magát, Vándor történeteiből kiderül, hogy saját fajának „szuperhőse”. Igazi „kivétel” találkozik hát a kivételessel, hogy megszülethessen a főhős. Mindkét komponens áldozatkészsége kivételes, odaadása emberfeletti, toleranciája határtalan. Minden más esetben bukásra lenne ítélve.

És ez mindig a könnyebbik út. A kényszerek által hős-szerepbe kényszerült kisember történetei mindig sokkal izgalmasabbak, persze nehezebb úgy megírni őket, hogy fel is ébredjen bennünk az azonosulásvágy – tükörbe nézni mindig kényelmetlenebb, mint szuperhősnek képzelni magunkat.

Elmerengtem ezen a végtelenül szelíd, szinte utópisztikus békében létező agresszor-létformán, ezen a parazita fajon, amely a regényben a saját fajunk erőszakossága okán érzi feljogosítva magát, hogy hódítson, pusztítson – akárhogy is, a kitörlés gyilkosság -, ezen a vértelen alienen, amely mellkasrobbantás nélkül, szolidan, kulturáltan gyarapszik a mi kárunkra. Elmerengtem a történet fordulatain, hogy valójában milyen nehezen áldoz be az író hősöket, hogy mennyit dolgozik a legártalmatlanabb megoldások kiötlésén. Meyer széplélek, a szó szoros értelmében, egyre jobban értem, miért neki köszönhetjük a legjámborabb vámpírokat. Hogy ennek ellenére képes legalább időnként feszültséget kelteni és fenntartani, az valódi író-bukfenc, igazi attrakció. Mert bár teremt és fenntart feszültséget, izgalmat, biztosak lehetünk benne, a vége, amennyire lehet kerek lesz, szelíd, szolid, igazán középnyugati-háziasszonyi, olyan, mint a csaknem teljesen erőszakmentes idegen létforma, amit az író kitalált.

És persze a szöveg könnyen emészthető, mint az Alkonyatban, ha örvendetesen meg is szaporodtak a fordulatok a terjedelemhez képest. Írtam, olvastatja magát – visszájáról nézve ez annyit tesz, nem igazán igényel agymunkát. Ha borhasonlattal élek, azt mondanám, fajsúlyos vörösből (kékoportó?) löttyintett hosszúlépés ez, egyfelől a bor istene ellen való vétek, másfelől mégis, milyen jól esik – szóval fajsúlyos gondolatok (tolerancia, közösségi dinamikák, környezetóvás etc.) szódával és jéggel. Bárkinek ajánlható, kárt nemigen okoz, kíváncsiságot viszont ébreszthet.



Kiadó: Agave
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...