Rövidre vágva # 1 - "Csajos" filmek

A csúf igazság

Ennél tipikusabb romkomot nehezen lehetne kitalálni. A nő, aki kőkemény karrieristának akar kinézni, élrevasalt kiskosztümben és szoros kontyba tekert hajjal küldi a csípős megjegyzéseit a körülötte keringő pasik felé, miközben otthon csak arra vár, hogy rátaláljon végre a jól fésült mama kedvence, aki aztán romantikus csúcsokra repíti… És a férfi, aki übermacsó farokkirály műsorvezetőként osztja az észt egy ZS kategóriás beszélgetőshowban arról, hogy minden nő csak arra vágyik, hogy egy igazi pasi ledöntse, és nem is jók másra… Naná, hogy a sors szeszélye egymás mellé sodorja őket egy munka kapcsán, és persze mi ezen nagyon jól szórakozunk.

Eredetiséget nem is kell keresni benne, tele van újrahasznosított poénokkal, ezerszer látott jelenetekkel, amitől mégis fogyaszthatóvá, mi több, igencsak szórakoztatóvá válik, az a szókimondó humor, Butler folyamatos káromkodásai és kocsmafilozófiája, és Heigl nyársat nyelt esetlensége. Jó páros ők, gond nélkül csinálnak hülyét egymásból és magukból, működik köztük az a híres kémia, ami nélkülözhetetlen egy romkomhoz. Az külön öröm, hogy végre nem metroszexuális szépfiúkat látunk romantikus izékben, hanem egy férfias mackót. Nekem ez jobban bejön. Catherine Heiglnek pedig, annak ellenére, hogy szép és szőke, olyan kedves kis szomszédlány feje van, hogy sokkal szimpatikusabb mint a szép szőke színésznők nagy része. Igazi csajos romantikus vígjáték, lehet rajta jókat nevetni, anélkül, hogy hülyének érezné magát tőle az ember. Barátnős estékre kiváló!

Egyszerűen bonyolult

Nancy Meyers előző két filmjét, a Minden végzet nehéz-t és a Holiday-t is nagyon szerettem. Bár romantikus vígjátékokat rendez, egyáltalán nem butyuta, sokkal több lélek és szellem van bennük, mint elsőre tűnik. Az Egyszerűen bonyolult is illeszkedik ebbe a sorba, még ha ezt most nem is éreztem annyira szívhezszólónak, mint a Holiday-t, sem annyira sokatmondónak, mint a Minden végzet nehéz-t.

Szokatlan alaphelyzetből indul a film, és ez adja később a legtöbb poén forrását. Jane és Jake, a tíz éve elvált ötvenes pár egy görbe estén újra összejönnek, és az öregedő, pocakos-totyakos volt férj rájön, hogy mennyivel jobban érzi magát egykor hűtlenül otthagyott volt feleségével, mint a jó húszassal fiatalabb, kirakatcica asszonykájával. Lopott találkák, bújkálás a gyerekek elől, közben némi felesleges rinyálás azon, hogy most akkor helyes-e a volt férjünk szeretőjének lenni, főleg mivel közben a másik oldalról befigyel egy elvált építész is… Abszolút kis semmiség a film, nincsenek igazi konfliktusok, tudjuk, hogy úgyis minden probléma megoldódik, és mindenki boldog lesz így vagy úgy. Közben viszont remekül szórakozunk, köszönhetően a pörgős párbeszédeknek, a vicces helyzeteknek, és az anyós- és apósjelöltet rajtakapó, kölyökkutyaképű vőjelölt bénázásának. Ez is olyan barátnőzős estékre való könnyed szórakozás. És ha a film nem is bűvöl el mindenkit, két óráig csorgathatjuk a nyálunkat Jane gyönyörű házikóján és elképesztően jó pékségén, meg a vászonról szinte lecsorgó édességeken… Hmmm, mit nem adnék én egy olyan pékségért!

Coco Chanel

Coco Chanel minden kétséget kizáróan a huszadik század egyik legfontosabb nőalakja volt. Nem csak új divatirányzatot teremtett, megszabadítva a nőket a fűzőktől, a habcsókruháktól, a fodroktól, csipkéktől, szekérderéknyi kalapoktól, hanem megalkotta a modern, öntudatos, független nő alakját. Igazi feminista ikon, aki a semmiből teremtette meg a világ egyik legnagyobb divatbirodalmát, soha nem ment férjhez, kemény, maximalista, kiállhatatlan és kérhetetlen nőként irányította saját életét. Ez a film pont nem erről a Coco Chanelről szól.

Mielőtt világhírű tervezővé vált volna, Gabrielle Chanel szegény kis francia árva volt, aki évekig hiába várta, hogy apja meglátogassa az árvaházban, felnőve ócska kis bárokban illegette magát a színpadon, majd egy élvhajhász, dúsgazdag, önkényúrként viselkedő, ám jószívű báró kitartott szeretője lett. Azokról az évekről szól a film, amik megkeményítették Coco-t és azzá a hírhedten kemény, érzelmek nélküli feministává tették, akit csodál az utókor. Addig azonban megaláztatások és fájdalmak hosszú során át vezetett az út. Az első, ami eszembe jutott a film kapcsán, az a végtelen dac, amivel Coco az őt kinevető, háta mögött csúf kis szegény békának tartó arisztokraták felé fordult. Az, hogy a huszadik század legnagyobb jelentőségű változásai a divatban egy szegény kis francia varrónő sértődéséből születtek. Nem volt pénze szép ruhákra, hát néhány férfiöltönyből varrt magának megfelelő öltözetet. A többi pedig már divattörténelem. A film pont ott ér véget, ahol a Chanel-életút igazán érdekessé válik, nyilván ha nem is ugyanezen alkotóktól, de sokszor és sokféleképpen látjuk majd a folytatást is. Mert Coco Chanel tényleg olyan alak, aki elég érdekes ahhoz, hogy megtöltsön több életrajzi filmet is. Kezdetnek ez nem volt rossz. Gyönyörűen fényképezett, könnyed kis dráma egy remek főszereplővel egy dacos rút kiskacsáról, mielőtt még kibontotta volna a szárnyait.

Hajrá boldogság!

Azt hiszem, nincs ember, akit ne bűvölne el Poppy, az örök optimista londoni tanítónő története. Mike Leigh filmjében egy mérsékelten dekoratív, harmincas szingli csaj afféle angol Amelie-ként próbálja megváltani a saját és környezete kis világát. Na nem globális problémák megoldásáról van szó, hanem az általános rosszkedv, komolyság és pesszimizmus elleni harcról. Poppy maga a megtestesült optimizmus. Mindenkivel szóba elegyedik, mindenkit próbál felvidítani, sosem keseredik el. Amikor ellopják a biciklijét, elhatározza, hogy megtanul vezetni, mire összehozza a sors a világ talán leghülyébb vezetésoktatójával. A nőgyűlölő, rasszista, megszállott oktató módszeresen próbálja kikészíteni Poppy-t. Akárcsak húga, aki jólfésült középosztálybeli életutat szán testvérkéjének, férjjel, gyerekkel, lakáshitellel. A minta azonban elég kiábrándító, nem csoda, hogy Poppy menekül a felnőtté válás elől, ha ez azt jelenti, hogy az ember csak titokban, a házastársa háta mögött playstation-özhet.

Meg kell mondjam, engem halálra idegesítenek az ilyen, az életet folyton rózsaszín szemüvegen át látó, napról napra viháncolva szökdécselő emberek, mint Poppy. Valószínűleg sikítva menekülnék előle, ha összefutnék vele. Viszont filmen ez nagyon működik, amíg nézzük, olyan, mintha teljesen kikapcsolnánk a csúnya, gonosz, szürke való világot, és beszippantana minket egy szeretettel és optimizmussal teli hely. Másrészről viszont a mód, ahogy bemutatja Poppy kis világát, nagyon is realista. Nem Amelie cukormázas kis mesefaluját látjuk, hanem a lepukkant londoni munkás- és alsó-középosztályt, hétköznapi angol nőket, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a mai szépségideálra, rém ronda, csiricsáré, olykor kifejezetten trampli ruhákban, szétfolyt sminkkel, másnaposan egy átbulizott éjszaka után. Ez adja szerintem a film igazi erejét, hogy miközben Poppy teljesen hétköznapi, cseppet sem irigylésre méltó életet él, mégis meg tudja őrizni gyermeki optimizmusát és örök jókedvét. Hihetetlenül életigenlő film, csupa pozitív energia, lehet belőle töltekezni.

Korábbi kommentek:

Botticellitől Tizianóig - Az itáliai festészet két évszázadának remekművei

Töredelmesen bevallom, hogy sosem szerettem igazán a reneszánsz festészetet. Nagyjából minden ismeretemet erről a korszakról a gimis művészettörténet órákon szereztem, amiket őszintén szólva halálra untam. Szerintem nincs ember, akiben azok az órák bárminemű érdeklődést kelthettek volna. Amikor pedig már önszántamból kezdtem el a festészet iránt érdeklődni, sokkal jobban izgattak a modern festők, az expresszionizmus, nekem a festészet az Dali, Picasso, Frida Kahlo és kicsit későbbi rátalálásom Mucha és Klimt képeire. A „klassszikusok” megmaradtak az uncsi gimis tananyag részének, amiből, köszönöm, nem kértem. Eddig.

A Szépművészeti Múzeumtól már megszokhattuk, hogy rendkívül gazdag és igényes kiállításokat szervez. A Botticellitől Tizianóig kiállítás kapcsán is repkednek a számok, 130 kép, közel 80 művész, 200 milliárd forintos biztosítási összeg, és a legnagyobb szenzáció, Leonardo Hölgy hermelinnel című festménye. Azt nyilván nem tudom, és nem is akarnám megítélni, hogy művészettörténeti szempontból ez a kiállítás milyen, és mivel sajnos nem járok minden nap a Louvre-ban, a Pradoban vagy a Metropolitan Múzeumban, azt sem tudom megítélni, mennyire nagy durranások ezek a képek, amiket idevarázsoltak nekünk. Csak azt tudom leírni, hogy egy olyan totál laikus, a festészethez abszolút nem értő, és a reneszánszot abszolút nem ismerő embernek, amilyen én vagyok, mekkora élményt jelent. Óriásit!

Ami a legjobban tetszett benne, az, hogy nagyon jól reprezentálja, mekkora változáson is ment át  festészet a XV-XVI. századi Itáliában. Tanulságos, gyönyörű, és kicsit megrendítő is volt látni, hogy a kora reneszánsz szinte élettelen, túlstilizált, a mennyei szépségeszmény jegyében minden életszerűséget nélkülöző képeitől kezdve hogyan jutott el a festészet addig, hogy a portrék szinte lelépjenek a vászonról, hogy a tekintet érzések széles skáláját fejezze ki, hogy egy Krisztus ábrázolás valóban magán hordozza a szenvedést, és egy egyszerű férfiportré láttán elkezdjek azon gondolkodni, hogy mi járhatott a modell fejében.

Természetesen badarság lenne azt állítani, hogy a korai reneszánsz képei közt nincsenek gyönyörű művek, de épp ez, a makulátlan szépségre való törekvés teszi számomra túl tökéletessé, túl tisztává például Raffaello műveit, és épp ezért dobogtatja meg a szívem a jó érzékkel a kiállítás középpontjába helyezett Leonardo-kép, a Hölgy hermelinnel, ahol először láttam élő, lélegző figurát a képmás mögött. Ez aztán a kiállítás második részének fő vonalát adó Tiziano munkásságában csúcsosodik ki, aki a portréfestészetet olyan szintre emelte, ami aztán évszázadokig meghatározó volt.

Ami számomra még nagyon érdekes volt, az a művészeti anatómia megjelenése a festészetben. Manapság teljesen természetesnek vesszük, hogy mindenki, aki festészetre adja a fejét, tud arányos alakokat rajzolni, aki meg nagyon modern akar lenni, az direkt felborítja őket, de ahhoz mondjuk látni kell ezeket a műveket így egymás mellé rakva, hogy tudjuk, milyen óriási dolog volt akkoriban, hogy az aránytalan emberalakok után eljutottak az anatómiailag is tökéletes emberábrázolásig. Ez például olyan dolog, amit nyugodtan megtaníthattak volna a gimiben, azért a tankönyvben is egymás mellé vannak rakva ezek a képek…

Azt nem mondom, hogy eztán a reneszánsz festészet elkötelezett rajongója leszek, de tényleg hatalmas élmény volt a kiállítás. Az bebizonyosodott, hogy a reneszánsz egyáltalán nem unalmas, sőt, nagyon is érdekes, csak jól kell nézni. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy az utolsó napokban még menjen el, és akármilyen nagy a tömeg, nézze meg, mert megéri!

Stephenie Meyer: A burok

Előre leszögezném, hogy simán megkajáltam, parazitástul, invázióstul, maroknyi ellenállóstul, az összes untig ismert panellel együtt. Előre le kell szögeznem, igazából tetszett, még akkor is, ha a rengeteg ifjúkori Galaktikázás fényében első pillantásra alig több szöveg-variációnál, ha néhány fordulatát előre kódolta is bennem a hasonló témájú regények-filmek sora. Messze jobban megírt, okosabban szerkesztett szöveg, mint az Alkonyat-regények bármelyike. Élvezettel vágtattam rajta végig egyetlen szabadnap alatt, mert olvastatja magát (persze kicsit kajánabbul is szólok majd erről később). Ennek fényében tessék olvasni, ami lentebb következik.

A történet az idegen létforma, a „parazita” beillesztésével kezdődik, mégpedig egy olyan emberi testbe, Melanie Stryder testébe, aki a csekély számú emberi túlélőkhöz, a rejtözködő maradékhoz tartozik. A kiválasztott „lélek” dolga, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó nyomára vezesse a megszálló létformát. Ő Vándor, aki immár a nyolcadik bolygóján jár, sehol nem vert gyökeret, sehol nem „született meg” kétszer. Igazi kereső tehát, viszont épp a saját, új testének emlékeiben nem kereshet, mivel furcsamód Melanie személyisége, az emberi lélek nem törlődött a beültetéssel, ellenállást fejt ki, falakat emel, vitatkozik. E furcsa duál-tudat mellé kirendelt Hajtó – az emberi túlélők vadásza - Melanie hatására lesz egyre ellenszenvesebbé Vándor számára, a lány szeretet-kötődései felülírják a túlélők „levadászásának” szándékát. Egy ponton túl Vándor már nem tudja szigorúan elhatárolni a maga érzéseit Melanie érzéseitől egykori társai iránt, a Melanie emlékeiben élő testvér és szerelmes, Jamie és Jared felkutatása Vándor számára sem vadászat, hanem valamiféle „hazatérés” lesz. Ami persze a maroknyi emberi túlélő szemében a „parazita”, a „megszálló” újabb kegyetlen kísérlete csak az elfogásukra – Vándor-Melanie kishíján belehal, amikor végül „hazaér”. A valódi kaland itt kezdődik, amikor a kiszolgáltatott keveseknek szolgáltatódik ki a hódítók egyik képviselője. A túlélők barlangrendszere, a mese jó kétharmadának helyszíne nyújtja azt a labirintus-szerű kulisszát, ahol minden szereplőnek meg kell keresnie a saját előítéleteinek, fájdalmainak, szereteteinek labirintusából kivezető utat. Mert persze szerelmi sokszög szereplője is főhősünk, ami Meyernél nintha a kötelező írói program része lenne.

Az Alkonyat igazából kevésszereplős sorozat volt. Volt néhány hősünk, a többi plakát-vékony rajzú báb, szinte a környezet, a látvány része. Ott nem tudott az író ígazán markáns ecsetvonásokkal „odakenni valakit” (akár ha a vámpír-családot nézem, a vérfarkas-klánt, vagy akár ha az egyéb emberi szereplőket), hogy a rájuk eső kis terjedelem ellenére is hús-vér alakok legyenek. A burok e tekintetben legalábbis egyfajta előrelépés, ha nem is maradéktalan. A sajátos szerelmi „négyszögön” túl is akadnak jól elkapott szereplők, Jamie, Jeb, Kyle, a Doki, akik által aztán valóban közösség látszatát kelti a „maradék emberiség”. Típusok ők is, de legalábbis kísérlet történt az „egyedítésükre”, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egy író nem „mesélhet el” mindenkit egy történetben, de el kell találni azt az arányt, ahonnan az ember a saját fantáziájával legalábbis kedvet érez arra, hogy kitöltse a kihagyásokat, hogy „elképzelje magának” a különböző mellékalakokat. Leginkább el kell találni azt a „látványt”, amilyennek a könyvbeli nézőpont, ez esetben Vanda-Melanie szemszögéből látszanak.

Persze el kell találni azt is, mennyit és hogyan mesél el valaki a főszereplőjéről, és aztán mennyire hagyja cselekedni azt a valakit, akit elmesélt. Nekem Meyer hőseiről furcsamód a szuperhős-képregények alakjai ugranak be folyton. Körüllengi őket valamiféle kényszeres különlegesség. Melanie igen markáns személyiség, ha nem hagyja „törölni” magát, Vándor történeteiből kiderül, hogy saját fajának „szuperhőse”. Igazi „kivétel” találkozik hát a kivételessel, hogy megszülethessen a főhős. Mindkét komponens áldozatkészsége kivételes, odaadása emberfeletti, toleranciája határtalan. Minden más esetben bukásra lenne ítélve.

És ez mindig a könnyebbik út. A kényszerek által hős-szerepbe kényszerült kisember történetei mindig sokkal izgalmasabbak, persze nehezebb úgy megírni őket, hogy fel is ébredjen bennünk az azonosulásvágy – tükörbe nézni mindig kényelmetlenebb, mint szuperhősnek képzelni magunkat.

Elmerengtem ezen a végtelenül szelíd, szinte utópisztikus békében létező agresszor-létformán, ezen a parazita fajon, amely a regényben a saját fajunk erőszakossága okán érzi feljogosítva magát, hogy hódítson, pusztítson – akárhogy is, a kitörlés gyilkosság -, ezen a vértelen alienen, amely mellkasrobbantás nélkül, szolidan, kulturáltan gyarapszik a mi kárunkra. Elmerengtem a történet fordulatain, hogy valójában milyen nehezen áldoz be az író hősöket, hogy mennyit dolgozik a legártalmatlanabb megoldások kiötlésén. Meyer széplélek, a szó szoros értelmében, egyre jobban értem, miért neki köszönhetjük a legjámborabb vámpírokat. Hogy ennek ellenére képes legalább időnként feszültséget kelteni és fenntartani, az valódi író-bukfenc, igazi attrakció. Mert bár teremt és fenntart feszültséget, izgalmat, biztosak lehetünk benne, a vége, amennyire lehet kerek lesz, szelíd, szolid, igazán középnyugati-háziasszonyi, olyan, mint a csaknem teljesen erőszakmentes idegen létforma, amit az író kitalált.

És persze a szöveg könnyen emészthető, mint az Alkonyatban, ha örvendetesen meg is szaporodtak a fordulatok a terjedelemhez képest. Írtam, olvastatja magát – visszájáról nézve ez annyit tesz, nem igazán igényel agymunkát. Ha borhasonlattal élek, azt mondanám, fajsúlyos vörösből (kékoportó?) löttyintett hosszúlépés ez, egyfelől a bor istene ellen való vétek, másfelől mégis, milyen jól esik – szóval fajsúlyos gondolatok (tolerancia, közösségi dinamikák, környezetóvás etc.) szódával és jéggel. Bárkinek ajánlható, kárt nemigen okoz, kíváncsiságot viszont ébreszthet.

Kiadó: Agave
 

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni, Élőhalottak Dallasban

Megint egy vámpíros sorozat, és megint csak úgy kell kezdenem, hogy eleinte nagyon idegenkedtem tőle. Kivételesen konkrét okom is volt rá, nem csak az általános „elegem van már ebből a vámpírhajcihőből” érzés. Természetesen hallottam az HBO iszonyú sikeres és népszerű és kult sorozatáról, a True Bloodról. Kíváncsi is voltam rá, főleg a forgatókönyvíró Alan Ball miatt (Sírhant művek, Amerikai szépség, stb.). Mikor megjelent a könyv, én fogalmam sincs, miért, de meg voltam róla győződve, hogy ez a sorozat alapján íródott, rókabőr kategóriába eső könyvváltozat. Olyat meg elvből nem olvasunk. Aztán megjelentek az első netes kritikák, mindenki lelkesedett érte, én meg a padlóról kapkodtam fel az állam, amikor megtudtam, hogy nem hogy nem a sorozat alapján összehozott könyvről van szó, hanem egy igen sikeres sorozatról, ami még jóval a Twilight keltette hiszti előtt íródott. Több se kellett, gyorsan belevágtam.

És igen, azt kell mondjam, a mai vámpíros kínálatból ez az egyetlen olyan sorozat, ami nálam megközelíti az Anita Blake sorozatot. Okos, szellemes, jól van megírva, tele jó karakterekkel, értelmes párbeszédekkel, és „normális” vámpírokkal. Nem übermacsó szex- és technikaőrültekkel, nem is a napfényben szikrázó szépfiúkkal, hanem igazi halottakkal, akik csak éjszaka „élnek”, vért isznak, erősek, agresszívek, néha félelmetesek.

A helyszín az amerikai dél, aminél szokatlanabb helyszínt én el se tudnék képzelni egy vámpírtörténethez, de nagyon jól illik hozzá. A fülledt Luisiana már önmagában is rejtélyes, misztikummal teli hely, a tipikus unalmas amerikai kisváros, Bon Temps életét pedig néha igen bizarr történések fűszerezik. Itt van mindjárt főhősünk, Sookie, aki a városka „dilis lánya”, furcsán viselkedik, kerüli az embereket, nincs igazi barátja, nem jár társaságba, amire jó oka van. Sookie képes meghallani az emberek gondolatait, ami időnként azért elég kellemetlen lehet. Hogy ehhez képest miért épp pincérnőként dolgozik, az nekem kicsit magas, hisz egy kocsmában azért jócskán hall ezt-azt, de feltételezem, hogy nem talált más állást… Sookie egyébként iszonyú szimpi kis karakter. Ő a tipikus szomszéd lány, kedves, hétköznapi, nem túl okos, nem járt egyetemre, de megvan a magához való esze, talpraesett, megvédi magát és mást is, ha kell. Nem egy feminista tökös csaj, mint Anita Blake, de nem is egy elveszett, picsogó kis nebáncsvirág.

Sookie minden vágya, hogy egyszer találkozzon egy vámpírral, ami nem lehetetlen, hiszen a vámpírok immár legálisan is az emberek közt élhetnek, hála a japánok (ki mások?) által kifejlesztett szintetikus vérnek, de azért az isten háta mögötti kisvárosban elég kicsi az esélye. Egy szép este mégis besétál az étterembe Bill, a vámpír. Egy furcsán kicsavart szituációban Sookie megmenti Bill életét, aztán Bill is megmenti Sookie-ét, mígnem szép lassan összemelegednek. A többi vámpírsorozat folyamatos, oldalak százain át tartó vad szexeléseihez képest Harris szinte prűdnek tűnik. Na jó, persze van szex, Bill kétszáz év tapasztalatával azért elég jó szerető, Sookie meg egészen új dolgokat fedez fel magában, de végre nem csak arról szól a fél könyv, hogy dugjanak ájulásig, az erotika ízlésesen van tálalva és van funkciója a történetben.

Miközben Sookie és Bill egymásra találnak, bizarr gyilkosságok borzolják fel a kedélyeket, az áldozatokon harapásnyomokkal, Bill természetesen gyanúba keveredik, Sookie pedig megpróbálja tisztázni kedvesét és megoldani a rejtélyt. Elkerülhetetlen, hogy személyesen is érintetté váljon, a végére pedig ő maga lesz a gyilkos célpontja. A krimiszál nekem eléggé egyszerű és kiszámítható volt, de hát, nem is ezért olvassuk ezt a könyvet.

A második rész, az Élőhalottak Dallasban az első kötet vége után néhány hónappal folytatja a történetet. Sookie és Bill továbbra is találkozgatnak, próbálnak viszonylag normális kapcsolatot fenntartani, ami kicsit nehéz a finoman szólva eltérő időbeosztásuk miatt. Néha civakodnak is, nem csak rózsaszín ködbe burkolózva léteznek. Egy veszekedés után Sookie-t furcsa baleset éri. Megtámadja az erdőben egy bacchánsnő, aki így akar üzenni a körzet vámpírurának, Ericnek. Na most, itt egy kicsit azért felvontam a szemölködöm. Az már az első részben kiderült, hogy nem a vámpírok az egyedüli furcsa teremtmények Bon Temps körül, van néhány alakváltónk is, de a bacchánsnő azért kicsit túlzás. És nagyon, nagyon remélem, hogy nem megy el ilyen Hamiltonos irányba, és nem kezdenek el itt gyülekezni a mindenféle vérizék, sellők, nimfák, szirének, kígyóistenek, a jó ég tudja, még mik. Maradjunk meg a vámpíroknál.

Sookie gyógyulásáért cserébe adósa lesz Ericnek, aki nem sokat vár azzal, hogy kihasználja a lány különleges képességét. Dallasba küldi, hogy segítsen az ottani közösségnek felkutatni egy eltűnt vámpírt. Itt aztán Sookie egy ronda ideológiai harc közepén találja magát, vámpírellenes egyházzal, showműsorszerű vámpírégetéssel, bűntudattól szenvedő, megsemmisülést választó többszáz éves vámpírral. Érdekes ez az egyházas szál, gondolom, a további kötetekben hallunk még róluk és rendkívül emberséges akcióikról.

Miközben Dallasban vallási fanatikusokkal csapnak össze a vámpírok, Bon Temps-ben újabb gyilkosság veri fel az állóvizet. Sookie saját szakállára nyomozni kezd barátja halála ügyében, és közben belekeveredik ebbe-abba. Kicsit furcsa volt a tisztes kisváros lakóit ilyen érdekes helyzetekben látni, de hát Twin Peaks óta már semmin sem lepődünk meg. Nem is kellenek vámpírok, alakváltók, egyéb természetfeletti lények, a perverzió, meg az őrület legtöbbször simán ott kopogtat a szomszédban.

Az első rész nagyon tetszett, friss volt, eredeti, nagyon jó hangulattal, szerethető hellyel, karakterekkel, humorral. A másodikat kicsit gyengébbnek éreztem, nekem felesleges és erőltetett volt az a sok bonyodalom, amit belevitt, igazából jobban tetszene, ha továbbra is olyan egyszerű kis kisvárosi történet lenne, mint az elején. De nyilván ahhoz, hogy eladjon kilenc kötetet akció is kell. Kár, de remélem azért nem fajul el nagyon. Az biztos, hogy olvasni fogom, és mindenképpen teszek egy próbát a sorozattal is.

Joanne Harris: Aludj kislány

Joanne Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a „gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel, fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam, hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.

Az Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény (megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával, misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító hatalmával és őrületével együtt.

Henry Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt, fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát, amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.

Négy főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé, de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit, miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb dolgokat.

Elfojtott vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre, miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól, női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket, mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.

P. C. Cast + Kristin Cast: Elárulva

Amikor először a fülembe jutott, hogy nálunk is megjelenik Az éjszaka háza sorozat, különösebben nem izgatott fel a dolog. Gondolom, nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy az eddig megjelent vámpíros sikersorozatok nem nagyon vettek le a lábamról. Még egy vámpíros tinisorozat a sok közé, hurrá. Persze ez is iszonyú népszerű, hatalmas rajongótáborral és mindenféle sikerlistán ott van. Mindez hidegen hagyott. Egyszer-kétszer kézbe vettem, megcsodáltam az igazán szépre sikerült csomagolását (tényleg nagyon szép lett, mind a borító, mind a belső kép), majd el is felejtettem volna, ha nem jön a lehetőség, hogy megkaphatom a második részt.

Először gondolkodtam, hogy el kéne olvasni az elsőt is, mégiscsak sorozat, legyünk már maximalisták, de nem tudtam megszerezni, és végül úgy döntöttem, hogy azért ez mégiscsak egy tinisorozat, csak nem olyan bonyolult már, hogy ne értsem meg az előzmények ismerete nélkül, ráadásul Harry Potterből és társaiból ítélve úgy gondoltam, úgyis el lesz mesélve az első rész sztorija a második kötetben is. Így is lett.

Zoey Redbirdöt, a teljesen átlagos amerikai tinilányt egy szép napon „megjelölik”, azaz vámpírnövendék lesz belőle, és be kell költöznie az Éjszaka Háza nevezetű bentlakásos iskolába, ahol éjszaka tanítanak, megismerkedik a vámpírtársadalommal, új barátokra lel, és már első ott töltött heteiben belebonyolódik némi veszélyes kalamajkába egy hataloméhes vámpírnövendékkel, melynek során kiderül, hogy ő egy különleges képességekkel bíró vámpírjelölt, aki kapcsolatot tud teremteni az elemekkel, és pikk-pakk ő lesz az iskola elit klubjának, a Sötétség Lányainak vezetője.

A második kötetben folytatódnak a megpróbáltatások. Zoey még mindig csak néhány hónapja van az iskolában, de egyre több barátra és egyre több ellenségre is szert tett, képességei egyre híresebbek, már mindenki úgy tekint rá, mint a leendő legnagyobb főpapnőre. Mentorra is szert tesz, az iskola vezetője, a vámpír főpapnő Neferet személyében. Aztán egy napon eltűnik két fiatal srác az emberek világából, közben furcsa, még a vámpírvilágtól is idegen élőhalottszerű lények jelennek meg az iskola területén, és Zoey-ra vár a feladat, hogy kiderítse, kik ők, mit akarnak, ki irányítja őket, és hogyan menthetné meg barátait. Nem olyan nehéz rájönni, ki az, aki elárulta Zoey-t és a többi vámpírt, ki az, aki a szálakat mozgatja, ám a miértekre majd csak a folytatások adnak választ.

Az az igazság, hogy nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, gagyibb lesz, de egy egészen szórakoztató, jól összerakott kis mesét olvashattam. Az éjszaka háza világa kidolgozottságban ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt jól ellensúlyozza azzal, hogy nem igazán szakítja el hőseit az emberek világától, Zoey-ék kicsit itt is, ott is élnek, a többezer éves vámpírmitológia jól megfér a tévékkel az iskolában, miközben tradicionális szertartásokon idézik meg az elemeket, a hallgatók filmeket néznek, interneteznek, kólát isznak és kiugranak a városba vásárolni. És a lelkük mélyén megmaradtak kicsit idióta amcsi tiniknek. Csúnyán beszélnek, szívatják egymást, szerelmesek fűbe-fába (Zoey egyből három pasi között őrlődik).

Nagyon érezhető volt, hogy ez egy összefüggő sorozat egyik kötete, sok olyan utalás van, amire gondolom, majd később kapunk választ. Kicsit irritáló, hogy itt is, akárcsak a többi tinisorozatban, a főhős olyan nagyon különleges képességekkel bír, annyira nagyon nagy vámpír/főpapnő/varázsló etc. lesz belőle, és az, hogy a politikai korrektség jegyében itt Zoey barátai is kaptak egy-egy különleges képességet, csak rontott az összképen. Olyan jó lenne, ha végre valaki tökátlagos vámpírjelöltekről, varázslótanoncokról, akármikről írna, nem mindig csak kis kiválasztottakról. Persze akkor meg min izgulnánk?

Jól szórakoztam, tetszett a stílusa, tetszett, ahogy vegyítette a mitológiát a hétköznapokkal, és még az is, hogy olyan igazi amerikai történetet hozott össze. Nem mondom, hogy óriási rajongója lettem, de jó kis könyv volt, és szívesen olvasnám a folytatást!

Contact - Madách Színház

Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára színházban, nagyon régen. Még egyetemista koromban sokat jártam, aztán szép lassan kikopott az életemből a színházasdi. Most barátnőkkel együtt választottuk a Madách Színház Contact című előadását, amit kecsegtetően valamiféle modern „musical fantáziaként” hirdettek, de azt kell mondjam, keservesen megbántuk. Erre aztán nem érte meg éveket várni.

Azért az valamit elárul egy darabról, ha az amúgy is félházas előadás után csupa-csupa értetlen ember távozik a színházból. Mi hosszan próbáltuk megfejteni, miről is szólhatott ez a valami, amit láttunk, de nem sikerült. Három különálló történet alkotja a darabot, de hogy mi a „contact” a három felvonás között, az számomra nem derült ki.

Az első felvonás Fragonard A hinta című  festményét gondolja tovább, megelevenedik előttünk a festmény három szereplője, a kacéran hintázó hölgy, a heverésző úr és a hintáztató legény, akik aztán mindenféle szerepcserék révén egészen furcsa dolgokra használják azt a bizonyos hintát. Egy erősen tizennyolcas karikás negyedórás szösszenetet láttunk, de értelme, na az egy szál se volt. Viszont elismerésem a két főszereplőnek, fárasztó lehetett ilyen lehetetlen pózokba tekeredni egy hintán…

A második felvonásban egy ötvenes évekbeli étteremben járunk, ahova egy mogorva férj és szabadulni vágyó felesége érkezik vacsorázni. A férj elnyomja feleségét, aki azonban minden alkalommal, mikor férjura távozik a színről, képzeletében átalakul kacér és érzékeny nővé, flörtöl, táncol, asztal alá bújik a pincérekkel. Aztán persze mindig visszajön a férj, és marad az elnyomott asszonyka. Azt kell mondjam, a történet alapja még jó is lehetett volna, de valami olyan hihetetlenül unalmas és semmitmondó volt a megvalósítás, hogy az ásítások és a kínos röhögések váltogatták egymást.

A harmadik történet hosszabb és jobban kidolgozott volt az első kettőnél, egy agyonsztárolt reklámszakember drámáját láttuk, aki miután hozzávágták az ikszedik díját, hazamegy az üres lakásába, a kiüresedett életébe, és megpróbálja megölni magát. De olyan hosszan és kínosan, hogy a végén már azért szurkolunk, sikerüljön már neki. Nem sikerül, ehelyett egy bárban találja magát, ahol rengeteg gyönyörű testű táncos lány és fiú ropja estéről estére, és megjelenik köztük egy sárga ruhás tünemény, aki gyönyörű, remekül táncol, és látszólag csak arra vár, hogy valaki meghódítsa. Miután bánatos reklámszakemberünk a kötélen lógva tér magához, rájön, hogy ami igazán hiányzik az életéből, az egy nő, és egészen más szemmel kezd nézni a felháborodott alsó szomszédra, aki már nem bírja az éjszakai dübörgéseket. Nyilván az emberi kapcsolatokról, azok fontosságáról, sokféleségéről kellett volna szóljon a dolog, de mindezt olyan szájbarágósan és olyan hosszúra nyújtva mondta el hogy megint csak az ásítások és a kínos nevetések jöttek. Ami viszont fergetegesen jó volt az utolsó felvonásban, az a zene és a tánc. Eszméletlen energiával és nagyon profin táncolták végig a felvonást. Ez volt az egyetlen, ami valamennyire kárpótolt az előző másfél óráért.

Az a megdöbbentő, hogy ez egy nagyon híres és agyondíjazott darab volt a Broadway-n, hát nem tudom, vagy a magyar változatot szúrták el nagyon, vagy én nagyon nem vagyok fogékony a modern művészetekre, de ez nem érte meg azt az egy estét, amit rászántunk.

Lawrence Block: A betörő, akit szekrénybe zártak

A sorozat második részében Bernie, akiről eddigre már szinte mindenki tudja, hogy betörő, s nem is akármilyen, minden kisgyerek legrosszabb rémálmában találja magát: a fogorvos székében. Ami, lássuk be, tényleg nem egy vidám hely. Főleg nem akkor, ha az ember arca le van zsibbasztva, és szájában a Világ Legremekebb Fogorvosa turkál, aki épp arról próbálja meggyőzni, hogy törjön be az elvált felesége lakásába, és lopja el annak ékszereit, melyeket a volt férj valójában cseppet sem házastársi szeretete bizonyításaként, hanem pusztán adózási megfontolásból vett. Mit is mondhatna erre az egyszeri betörő? Annyit, hogy „Grrr…”, mivel beszélni nem tud, és máris elérkeztünk a sorozat szerintem legviccesebb megbízásához.

Bernie ugyanis, egészen nyilvánvaló módon, az első felháborodás után már csak büszkeségből is elvállalja a munkát. Noha a fogorvos exfelesége New York legjobban őrzött lakóházában lakik, bulldogtermészetű személyzettel és antiszociális idős szomszádokkal, betörőnk bejut, és épp vígan pakolja táskájába a nő ékszereit, amikor is az exfogorvosné hazatér, Bernie pedig pikk-pakk egy szekrénybe zárva találja magát, mindenféle selyemköntösök társaságában. Az csak később derül ki, hogy ha kicsit jobban körülnézett volna, más érdekeset is talált volna a szekrényben. Így azonban kénytelen végighallgatni egy szeretkezést és egy gyilkosságot. Előbbit halálra unja, utóbbi meg újabb bajba sodorja, főleg, mivel a gyilkos az ékszerekkel teli táskát is magával viszi.

Az első számú gyanúsított kivételesen nem Bernie, ő csak később kerül képbe, hanem a fogorvos exférj. Akinek nyilván sokszázezer dollárnyi indítéka volt. Mivel azonban ezen felül egy csinos asszisztenssel is rendelkezik, aki nem kis hatással van betörőnkre, Bernie beleveti magát, hogy kiderítse, ki ölte meg a nőt, tisztázza a fogorvost, és lehetőleg ne keveredjen bele semmibe. És persze szeretné visszaszerezni az ellopott ékszereket.

Nyomozása során ezúttal nem bélyeg-, baseballkártya-, könyvritkaság-, vagy festménygyűjtők után nyomoz, hanem New York éjszakai életébe merül alá, és bárról bárra iddogál könnyű éjszakai szórakozást kereső kiégett középkorúakkal. Akik, meglepő módon, épp oly sajátos szubkultúrát alkotnak, mint az előbbiek. És persze viszonylag hamar rávezetik Bernie-t a szórakozást cseppet sem megvető exfogorvosné kapcsolati hálójára és lehetséges gyilkosaira. Miközben Bernie nyomoz, fény derül egy nagyobb szabású bűnügyre, és persze a végére azt is megtudjuk, ki volt a gyilkos.

 Ez a rész sem tartogat kellemetlen meglepetéseket, ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, mint  a többi, csak a végét éreztem kicsit túl csavarosnak, valahogy fölösleges volt szerintem úgy megbonyolítani azt a plusz bűnügyet. Ami viszont sosem elég, azok a frappáns párbeszédek, a komikus mellékszereplők, akik rengeteg színt visznek a sorozatba, köztük a későbbiekben vissza-visszatérő Denise, a festőnő, a Szűkhátú Galéria tulajdonosa. És persze New York, amibe szerintem Block egész egyszerűen szerelmes, akkora elragadtatással tud írni a városról. Amit viszont hiányoltam: a következő részben egyszer csak ott terem Carolyn, mint Bernie legjobb barátja, itt meg még szó sincs róla. Sehol sincs leírva, hogy találtak ezek így egymásra? Olyan kíváncsi lennék rá! 

Kiadó: Agave

Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt

Kissé ostoba módon sikerült teljes összevisszaságban olvasnom a Bernie Rhodenbarr-sorozat részeit. Négy későbbi rész után jutottam csak hozzá az elsőhöz, ami önmagában nem lenne baj, mert a sorozat részei nem függenek szorosan össze, mindegyik egy külön történet, viszont nyilván vannak állandó mellékszereplők, több részen áthúzódó kapcsolatok, amiket érdekes megvilágításba helyez az összevissza olvasás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kirakós darabkáit raknám a helyére. Végülis még adott is hozzá egy kis pluszt. 

 

Mindjárt a sztori elején kiderül, miért is vált később Bernie állandó szokásává, hogy szétnézzen betörés után, nincs-e véletlenül egy hulla a lakásban. Abban a lakásban ugyanis, amibe mindössze egy titokzatos kék doboz miatt hatolt be, volt egy hulla. Amit nem is ő talált meg, hanem a kiérkező zsaruk, így vált Bernie már első kalandja során egy gyilkosság gyanúsítottjává, amit jobb híján kénytelen volt kinyomozni, hogy tisztázza magát. Rögtön megismerjük Bernie és New York legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray gyümölcsöző kapcsolatának kezdeteit, és fény derül arra is, amit én mindig kissé rejtélyesnek találtam, hogy miért is hiszi el Ray minden alkalommal Bernie teóriáit.

 

Persze mielőtt idáig jutnánk, némi bújkáláson és nyomozáson kell túljutnunk, amit Bernie ezúttal egy rég nem látott barátja lakásában ejt meg, ahol segítségére lesz egy csinos idegen, akiről később persze kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, és nem teljesen véletlenül csöppent épp oda, ahol Bernie bújkál. Azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy miért tapadnak ennyire a nők Bernie-re, de már itt is lazán ágyba csalogatják ketten. És persze senkit nem zavar, hogy betörő. Szomszédai közül azért néhányan neheztelnek rá, de csak addig, amíg a később szintén fel-felbukkanó Mrs. Hesch meg nem győzi őket, hogy amíg a felső East Side-i mamzereket rabolgatja ki, addig Bernie tulajdonképpen jó betörő.

 

A gyilkosság megoldása nem olyan csavaros, mint egynémely későbbi kalandban, mondhatni, szimpla, ám meglehetősen kínos, viszont legalább kiderül belőle hogy mi a különbség a tisztességes korrupt zsaruk és a tisztességtelenek között. Ha nem is volt annyira fergeteges, mint a sorozat későbbi kötetei, ez a rész is nagyon jó szórakozást nyújtott. Ha ezzel kezdem, akkor is folytattam volna Bernie kalandjait. Viszont hiányzott az antikvárium és Carolyn!

George R. R. Martin: Trónok harca

Fantasy-t én Tolkien miatt kezdtem el olvasni – mint szerintem nem egy kortársam - s a „fertőzés” mikéntje hosszú ideig meghatározta, hogy mit találtam kiemelkedőnek ebből az igen gazdag műfajból. Persze idővel módosult a kép, de mindmáig többre becsülöm a nagyívű (akár sorozati) fantasy-epikát, az egy-egy komplex világ „történelmében” hosszasan lakozó, sokszereplős történet-folyamokat, mint az inkább Howard, Moorcock, vagy akár Salvatore fémjelezte, egy-egy hős köré felépülő hős- avagy félistenmitológiákat. Még akkor is, ha nagyon nehéz megtartani a színvonalat a történelemszerű sorozatoknál (lásd pl. Robert Jordan Az idő kereke sorozatát), mert ha sikerül, és a világ is kellően komplex, nem az okoz gondot, hogyan „lakjak benne”, hanem leggyakrabban az, hogyan „költözzek ki” belőle, ha elfogy a fantázia-krónika. Azt hiszem, George R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa sem enged el majd könnyen.

Pedig alaposan kilóg az alapanyag „ló-lába” a Trónok harca regényszövete alól, annyira, hogy akár zavarhatna is. Nem csak a kitalált tájak könnyű párhuzamosítása okán. Westeros alig több, mint szimpla Britannia-klón, s a környezete is csak annyiban új, hogy a szomszédos kontinens széléig ér a Khal-ok, mondjuk úgy: a tatár-klónok által eluralt kelet. Mintha egy könnyed szike-mozdulattal kimetszette volna az alkotó magát Európát – csak hogy még vegytisztábban játszhasson el a történet és történelmünk párhuzamaival. Hiszen Westeros a maga „Rózsák háborúja” időszakát éli, Yorkok és Lancasterek helyett Starkokkal és Lannisterekkel. Shakespeare ebből a vérgőzösen remek „alapanyagból” formálta meg a Henrik-drámákat, és a III. Richard-ot, nem akármilyen nyomokon jár tehát az írói szándék.

És – végülis – méltó a veretes alapanyaghoz. Maga a földrajzi keret, Westeros is hamar túlnövi az egyszerű parafrázis-jelleget. A táj törvényei nem a mi világunk törvényei, és minden fantázia-elem a rémfarkasoktól a sárkányokig, az évszakok szabálytalan változása, a „mások” és a „gyermekek” hitelesen ágyazódnak a történetbe. Megvalósul az, amit Tolkiennél a legjobban szerettem: az elmesélt történetet legendák, mítoszok „tág levegője” veszi körül. Így, ebben a keretben azután már könnyű Shakespeare-i mélységekig hatolva szereplőket „alkotni”. Mert hihetetlen aprólékosan kidolgozott, sokfőszereplős mese ez, szinte sajnálom, hogy végülis egy polgárháborúról lévén szó, a szerző kénytelen lesz „kiirtani” hősei javát a további kötetek során.

Alapanyagot írtam, írhattam volna történet-vázat is. Szereplőről szereplőre a mintaadó történet, Anglia talán legvéresebb középkori belviszálya – avagy a belőle alkotott Shakespeare-i történetfüzér - nem feleltethető meg, nem fantasy keretbe illesztett szolgai másolat készül, annál Martin jobb író. A hatalmi harc főbb szereplőinek jelleme hasonló, de ezek itt mégis független valóságú, hús-vér alakok. Szinte mindegyiknek saját „története” van, a könnyed kézzel skiccelt, kétdimenziós, lemészárolható áldozatok helyett az író nem kevés munkával „felépíti” nekünk szereplőit. Hiszen egy ilyen belviszály jellegéhez tartozik, hogy bárkiből lehet „főszereplő”. A családja által lenézett törpétől a fattyúig bárkinek esélye van akár hullásra-halálra, akár a Vastrónra. Martin nem spórolja el azt az aprólékos munkát, ami ehhez a sokszereplős „hatalmi tánc”-hoz elengedhetetlen. Nem spórol magával – és ez az egyik legnagyobb írói erény a szememben.

Persze nagyon kíváncsi vagyok, tudja-e tartani a színvonalat, a soron következő kötetekben is. Alig várom, hogy mesélhessek nektek róla…

Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek: