2013. április 8., hétfő

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő



Ifjú utazó érkezik a hindusztáni Szikrí városába, aki magát Mogor dell’Amore-nak nevezi – titkos küldetéssel utazott a világ másik felére Tudor Erzsébet udvarából, hogy hódoljon a földkerekség legnagyobb uralkodójának, s megnyerje szövetségesnek. Vagy mégsem… Tán inkább Uccello ő, a titokzatos utazó, aki egy skót bárkára keveredve megölte annak kapitányát és elrabolta minden kincsét? Vagy tán Niccoló Vespucci, a rejtélyes származású, egy legendát kergető árva, aki családja és sorsa nyomát kutatja? Ki rejtőzik a három (ál)név, a három mese, a titkokat rejtő, rombuszokból varrt bűvészkabát mögött? Ki az utazó, aki „hét nyelven tudott álmodni”, akinek, „amint álomba merült, a fél világ kezdett el karattyolni a fejében, és csodás úti történeteket mesélt”? Vajon melyik meséje igaz – igaz-e bármelyik? S vajon ér-e bármit, ha választ kapunk a kérdésre, vagy pusztán a képzelet sző varázsos hálót körénk?

Salman Rushdie csodás regénye mesékről és varázslatról szól – a meséről, ami életre kelti a varázslatot, és a varázslatról, melynek segítségével valóra válthatjuk a mesét. Az Ezeregyéjszaka meséi nyomában lépkedő történet Mogor dell’Amore (jobban tetszik ez a név, mint a Vespucci…) „életmeséje” – a férfi, aki a saját történetét keresi, mesél az életéért, mesél a szerelemért, mesél azért, hogy meglelje önmagát, s közben életre hívja a régmúlt kísérteteit, megidéz háborúkat, felforgat szerelmeket, megdönt birodalmakat. De vajon megtalálja-e amit keres? Vajon ő, a mesélő, elhiszi-e a saját meséjét, el tudja-e hinni, vagy benne is ott motoszkál a fájó realitás? Hogy mi, olvasók, jobban járunk, ha elhisszük a mesét, és átadjuk magunkat varázslatos sodrásának, az kétségtelen…

Mert a mese visz magával, elragad, és nem ereszt – lassan, megfontoltan, kitérőkkel tarkítva halad a maga útján, miként a család öregjei által elbeszélt krónikák. Fittyet hányva logikára, történelemre, földrajzra, igazságra – az emlékezet hullámain csapongva, olykor bizony többféleképpen mesélve. Kara Köz, az elveszett hercegnő történetére ki-ki másként emlékszik ebben a históriában (már ha emlékszik egyáltalán…); Mogor dell’Amore mintha csak azért érkezett volna a nagymogul udvarába, hogy felelevenítse a hercegnő történetét – aki tán az anyja, tán a nagyanyja, tán egy idegen, akinek a meséjét hallotta valahol a reneszánsz Firenze egyik mellékutcájában elsuttogva.

A legendák hőse ő, a firenzei varázslónő, a hindusztáni hercegnő, akinek kegyéért üzbég hadurak, a perzsa sah, oszmán hadvezérek és firenzei szerencselovagok küzdöttek – s aki királynőként vonult be az itáliai városba, hogy meghódítsa annak minden polgárát. Köztük a három ifjút, akik egykoron mandragóra után kutattak a caffagiói tölgyesben, hogy annak segítségével bírják szerelemre Firenze lányait. Nino Argalia, Niccoló il Macchia és Ago Vespucci meséje újra meg újra belekígyózik Mogor dell’Amore meséjébe, s az egymásba gubancolódó történetek összekapcsolják a középkori Indiát a reneszánsz Firenzével, a kelet varázsos, leplekbe burkolt, félhomályos éji gyönyörűségét a nyugat parázna, korrupt, mocskos nappali világával.

Gyönyörű mese ez a meséről – ahol az udvari festő, ha beleszeret az elképzelt hercegnőbe, belefesti magát a festményébe, hogy aztán a keret mögött bujkálva csodálhassa kedvesét; ahol az uralkodó szenvedélye és álmai életre keltik elképzelt kedvesét, aki aztán a hárem által gyűlölt és csodált kedvenc feleség lesz; ahol a varázstükör mindig azt mutatja, akire az ember a legjobban vágyik. Ahol elhisszük a lehetetlent, mert tudjuk: a mese, ha jól mesélik, világokat teremthet és rombolhat le, életet menthet és életet vehet el, szerelembe ejtheti vagy kínzó vágyakozásra ítélheti a hallgatót.

Tanulmányokat lehetne megtölteni Rushdie összetett utaláshálójával, szimbólumrendszerével és az egymásba fonódó mesék által kirajzolt lehetséges történetvariációkkal – ahogy a felbukkanó történelmi eseményekkel, vallási- és filozófiai fejtegetésekkel, a mindent idézőjelbe helyező humorral, vagy a gyönyörű nyelvezettel is. Mégis, úgy érzem, mindez szinte lényegtelen – az egyetlen, ami számít, maga a gátlástalanul, már-már pofátlanul elénk pakolt mese.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Greskovits Endre
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...