2016. november 30., szerda

Anoushka Shankar: Land of Gold - MÜPA

Olvasom, hogy Anoushka Shankar szinte a szerettei által és a várakozás által formált burokban élt, amíg kihordta második gyermekét – csak utána szembesült mindazzal, ahová a világunk fordult alatta. Egyszerre szembesült az évek alatt összegyűlt feszültséggel, a menekültválsággal… Olvasom, hogy úgy érezte: reagálnia kell, nem mehet el szó nélkül emellett. Nem mehet el szó nélkül, mint anya. És nem mehet el szó nélkül mellette, mint művész. Nem mehet el mellette, minthogy néhány, maradéktalanul hagyománytisztelő kivételtől eltekintve mindig is bonyolult, multikulturális talajon állt, amit csinált; bezárkózó világainkban is mindig a nyitottság talaján. Akár a vállalt-szeretett indiai gyökérzet és a teljes apai örökség: hisz mindkettőnek része ez a nyitottság. Ravi Shankar úgy volt a szitár első számú csillaga Indiában, hogy nyitott volt bármilyen zenei találkozásra – Anoushka Shankar pedig szinte folyamatosan ebben a zenei fúzióban lubickolt eddig is…

Nem mehet el szó nélkül… látszatra olyan keveset tehet a művészet, a zene, látszatra olyan keveset érnek ezek a protest gesztusok. Olyan keveset tehet egy anya a mások tengerpartra mosott, halott gyermekét látva, ha összemarkolja a szívét a látvány. Ha szégyell levegőt venni, úgy ragadja meg a látvány. Mit ér ezzel a fuldoklással szemben a felemelt szó… vagy a szavakká nem is formálódó érzéseket sugárzó zene? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mit ér harsogó gyűlöletbeszédek kihangosított zajában, ha a részvétről dúdolsz? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mégis, nem hiszem, hogy volna más választása a játszónak, mint hogy tegye a dolgát. Dúdolja, hangszerén pengesse a magáét. Nincs más választása, minthogy a maga eszközeivel részvétet ébresszen. Mert e nélkül nincs részvétel: nem születik meg az a valami más, ami természeténél fogva nem emlékeztet az ismeretlentől való rettegésre és a rettegésből fakadó meghatározatlan, diffúz gyűlöletre.

Mindenkinek mást jelent az Ígéret Földje… de van amiben szerintem ugyanazt. Egy helyet ahelyett az otthon helyett, amit magad mögött hagytál, ahonnan szöktél, ahonnan kergettek - ahonnan akár a magad rettegése kergetett - szóval egy helyet, ahol nyugalomban lehetsz. Ez a zene sokáig nem leli ezt a nyugalmat. Zaklató, a dalok egymásutánjában egyre zaklatóbb, olykor szinte szó szerint fáj, annyira. Ez a zene a menekülést meséli, nagyon könnyen követhető dallamokkal. Sokkal kevesebb bravúrral, mint a korábbi lemezeken – azaz valahogy másképp pontozza a hangszeres bravúrt maga a téma, mint amikor a flamencoval, vagy a klasszikus hegedűjátékkal incselkedett a szitár. Másként játékos – sokkal többet bíz a szólók helyett a párbeszédre. A hangszeres csúcspontok dialógusok: amikor Manu Delago elborul a hang-dobon, és Sanjeev Shankar finoman leköveti ezt az elborulást, pontról pontra hanggal színezi egy apró xilofon-szerű hangszeren. Vagy amikor Sanjeev (aki „csak” névrokon – de ahogy Anoushka a bemutatásakor megjegyezte: vállalná vele a vér szerinti rokonságot) fájdalmas-sírós shehnai-játéka fonódik a szitárral. Amikor mindez alá-fölé-mellé Julian Hepple odaengedi az elektronikát, avagy a zongorajátékot. Ez a zene mindig úgy talál nyugalmat, hogy beszélget – s ehhez a dialogikus szerkezethez Anoushka Shankar szívesen ad a többi játszónak a szokásosnál jelentősen nagyobb teret.

Nagyon személyes. Megszólít. Ha hagyod. Milyen furcsa! Nem azok jártak jól, akik az elvárt, kifinomult zenére váltottak jegyet – akik például a szitár lehetőségeit végsőkig (ellenpontozva) feszítő tabla hiányát panaszolták kifelé menet… hanem azok, akik egyszerűen hagyták magukat megérinteni. Hagyták magukban a végén elszunnyadni a félelmeik, azzal a mindent elsimító gyönyörű altatóval. Nem azok jártak jól, akik felfedezték, hol zeng szinte elektromos gitár módjára, hol válik ritmushangszerré a szitár, és mindezt ellenpontozandó hol fordul szinte az úd-lant játékmódjába a játszó kéz - hanem azok, aki ezt a zenét hallva kicsit elfeledkezhettek magukról - a maguk félelmeiről. Én még mindig hiszem a művészet varázslatát, hiszem, hogy Európa megtöltött koncerttereit, a teltházas termeket átmosta ez a zene – nemcsak a fülekbe jutott el, de talán a szívekbe is. Tartsatok bolondnak. De úgy hiszem, hogy lassan ez az egyetlen esély – mert az értelem jelenleg jobbára pragmatikus és cinikus, mondhatnám úgy is: az értelem jelenleg a kollektív őrületek ringyója.

Nagyon jó érzés, hogy egy időben élhetek velük, Anoushka Shankarral és játszótársaival, hogy egy levegőt szívhattam velük – még ha ilyen időket, és ilyen levegőt, akkor is.


A hajtás után mindehhez fűznék még néhány nagyon személyes megjegyzést.


Emlékszem, amikor megláttam azokat a képeket. Ahogy rám ült a látvány, és napokig nem hagyott nyugodni. Nem a szóból élek – de szenvedélyem a szó. Nem mehettem el mellette szó nélkül. De kiderült – itt nincsenek szavak. Elfogy a hitelük. Nem volt más választásom, versbe raktam ezt az elfogyó hitelt:


Napok teltek. És sokszor kaptam azon magam, azokat a képeket látom. Azokat a képeket vetíti a csukott szemhéjamra az elme. Nem tudtam szabadulni tőle. Sem a tehetetlenség érzésétől. Nem figyeltem a fejleményeket. Megpróbáltam befogni a fülem – elborzasztott, hova vetkőzött ki magából a szemem láttára az ember. Hogy mennyire nem volt széles körben jellemző a megdöbbenés keltette puszta részvét – hogyan vette át a helyét a nyers kárörömtől az áldozathibáztatásig a bármi. Aztán egy reggel szembejött velem Yante Ismail rajza… és minden bennem azonnal felszakadó ellenérzést elmosott a tudat: találtam valakit, aki a maga módján szintén nem tudta letenni ezeket a képeket. Addig hordozta őket, amíg ha nem is minden hamisság nélkül, de leképeződött benne, amit érez. Segített nekem. Megtalálni a magam „csak ennyire hamisát” – hogy ne fojtogasson a tehetetlenség:


S most hallhattam ezt a koncertet… és megértettem, miért a zene. Mert úgy érzem, végre hallhattam azt az altatót, azt az „esti mesét”, amit teljes, őszinte fájdalommal, hazugság nélkül mesél a világ az elveszett gyerekeknek.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...