Következetes
befejezést gondolt ki a Sztrugackij testvérpár a Delelő-ciklus végére.
Az emberiség sorsának „delelője” után értelemszerűen a hanyatlás jön –
de a Válaszd az életet
regényideje csak előlegezi e hanyatlást, erre a regényre is az
„emberiség delének” fénye vetül. A „hogyan tovább” kérdésére Arkagyij és
Borisz Sztrugackij markáns, gondolatilag összerakott könyvet tett
elénk, továbbgondolható „összegző művet” (ahogyan az utószóban Borisz
fogalmaz). Mégsem maradéktalan az élmény – mindennek ellenére –, de hogy
miért is, annak feltárásához korábban kell kezdenem.
Számomra a ciklusból, a Delelő-ciklus tíz regényéből a Nehéz istennek lenni
volt a leglényegesebb, talán mert Európában élve valóban illene
szembesülnünk a kultúránkra alapvetően jellemző expanzió etikájával
(amely expanzió mára egy a fogyasztásra alapozott társadalmi modell
bárhová pakolásává meztelenedett) – és ennek talán a legmarkánsabb
összefoglalása az a könyv. A testvérpár által megálmodott Progresszorok
feladata: hogy „előre vezető módon” manipulálják a primitívebbnek
tekintett kultúrák fejlődését, és fokozatosan alkalmassá tegyék a
társadalmi értelemben elmaradott bolygókat a galaktikus Világtanács
szövetségének tagságára olyan kérdéskör, amely a mi vallást, társadalmi
berendezkedést akár erőszakkal terjesztő európai múltunk-jelenünk
szempontjából – önmeghatározásunk szempontjából – alapvető. Olyan
kultúra gyermekei vagyunk, amely korokon át és gyakran erőszakkal
„progresszorkodott” a saját világán túl, ahova csak betette a lábát.
De
mi van akkor, ha a mi fejlettnek tekintett, adaptálandó civilizációnk
is progresszor-tevékenység eredménye? Ha egy nálunk fejlettebb közösség
és/vagy faj és/vagy civilizáció (akár a titokzatos Vándorok)
manipulációjának következtében tartunk ott ahol, ha minden társadalmi
értelemben vett cselekvésünk manipulált, előre kiszámolt együtthatók
mentén befolyásolt, ha mi vagyunk a marionettek, és nem a mozgatók?
Tojvo Glumovot, a megöregedett, megfáradt Maxim Kammerer beosztottját,
emlékiratainak hősét – könyvünk hősét - ez a gyanú vezeti, amikor
kutatásba kezd, és valóban: ciklust ihletetten záró, következetes,
gondolatilag az egész regénysorozathoz méltó „eredményre” jut a
kutatásai során. Valami ilyesmit vártam, nem ez zavar.
Maga
a forma, a visszaemlékezések hivatalos levelezéssel, beszámoló
jelentésekkel, hangfelvételek átirataival tűzdelt dokumentarista stílusa
sem zavart különösebben, bár nem teszi könnyűvé az olvasást, mindvégig
követhető és átélhető a visszaemlékező Kammerer minden dilemmája, megint
van nyílt és rejtett tartalom, az elhallgatások és utalások
formája-tartalma méltó a ciklushoz, mint ahogyan a kiformálódó gyanúk
finom egymásra adagolása, és maga a Nagy Felismerés is. Viszont túl
sokat utal a könyv a korábbiakra. Túlságosan függ a többi könyvön -
leginkább ez a bajom vele: nem áll meg önálló regényként a lábán,
ahogyan a már említett Nehéz istennek lenni, vagy a Menekülési kísérlet két története, és legfőképp a Lakott sziget.
Leginkább
az a problémám: nem jár jól az olvasó, ha ezt a számtalan
végiggondolandó, maradéktalanul aktuális dilemmát felvető regényciklust
ezzel a könyvvel kezdi – van esély rá, hogy nem lesz kíváncsi a többire.
Maguk a szerkesztők is érezhették ennek a veszélyét, talán ezért került
a cím alá, hogy ez a könyv a Kammerer-trilógia zárókötete. A cím alá,
amely nem tudom, miért nem maradhatott A hullámok kioltják a szelet
– a történethez a választott címnél jelentősen több köze van az
eredetinek, még akkor is, ha a magyar cím az asszociációs tartalmak
ismeretében voltaképp vállalható.
Tehát
az igazi bajom ezzel a könyvvel az, hogy önmagában töredék-érzeteket
kelt. És sajnos nem kíváncsiságot. Viszont aki ismeri a Delelő-ciklust -
vagy legalább a Lakott szigetet és a Bogár a hangyabolyban-t, Maxim Kammerer két korábbi kalandját - annak a Válaszd az életet kötelező olvasmány.
Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Földeák Iván, Weisz Györgyi
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése