2016. január 18., hétfő

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Két azonnal kedvenccé váló sci-fi után Kim Stanley Robinson akkora pofont adott az olvasói önérzetemnek, hogy a fal adta a másikat. És még csak nem is bántam. Mert ugyan van abban valami fantasztikus, ha egy szerző mindig megbízhatóan hozza ugyanazt, szoktam is szeretni, de valljuk be, az igazán lenyűgöző az, amikor egy kedvenc úgy tud meglepni egy egészen más zsánerben, hogy csak szedegetjük az állunkat a földről, miközben a minőségből cseppet sem adunk alább. Sőt! Persze noha A rizs és a só évei gyökeresen más, mint az Aurora vagy a 2312, ez sem szól másról, mint az ember örök vágyáról a megismerésre, határaink soha véget nem érő feszegetéséről, vagyis rólunk, emberekről. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben

Vajon mi történt volna, ha a 14. században Európa 99%-át kiirtja a pestis? – teszi fel a kérdést a fülszöveg. Az általunk ismert világ lehetősége az enyészeté, a keresztény kultúra megsemmisül, a néhány túlélő európai ember egzotikummá válik. Kontinensünk kultúráját és politikáját a betelepülő iszlám és buddhista népcsoportok formálják. Az Újvilágot Kína fedezi fel, a világpolitika alakulását az ázsiai kontinens két szuperhatalma határozza meg, a függetlenedési mozgalmak élére pedig a harapófogóban szorongó India áll. De milyen jövő vár egy olyan világra, amelyből hiányzik jelen korunk egyik legmeghatározóbb kulturális-politikai-vallási viszonyítási pontja, a kereszténység?

Ugyanaz, mégis más. Robinson tíz fejezeten (gyakorlatilag tíz különálló novellán) keresztül gondolja végig az emberiség elmúlt hét évszázadát, kitérve a legfontosabb szellemi csomópontokra – és arra jut, hogy sajnos-szerencsére ugyanoda jutnánk. Determinista felfogása persze vitatható, vitatják is sokan, de hát ha alternatív történelmet játszunk, el kell fogadnunk, hogy ez egy játék. Akár így is történhetett volna. A hódítások kora, a forradalmak, a tudományos felfedezések reneszánsza, a különböző tudományágak kialakulása, a világháborúk, az emberiség elpusztítására alkalmas tömegpusztító fegyverek, a világkereskedelem és a gazdasági fellendülés egyaránt megkapják a maguk alternatív játékát, ahogy a liberalizálódás, az egyenjogúsági mozgalmak és a ma környezettudatossága is, mi pedig nem győzünk álmélkodni a szerző fantáziáján és alaposságán.

Pláne, amikor észrevesszük apró játékait. A tíz fejezet mindegyike más és más hangnemben íródott, mintha Robinson a kor kultúrájára nem csak a történettel, de a hangvétellel is reflektálna – nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, de akadt néhány rész, ahol élvezettel lubickoltam a jellegzetes elbeszélési módban (az alkimista története például e szempontból kiemelkedő). Gyakran éri az a vád, hogy nem „eléggé” regényszerű, nem elég irodalmi – ha az irodalmiságot a könnyen olvashatósággal és a gördülékenységgel azonosítjuk, valóban nem: ez a szöveg közelebb áll az esszék stílusához, gyakran szakítja meg saját történetét filozofálgatással, eszmetörténettel, gondolatkísérletekkel (és olykor fiktív tudományos cikkekkel, ami rögtön eszembe juttatja a 2312 fiktív vendégszövegeit), nem kevés nyitottságot követelve az olvasótól – hogy a nyitottság elég-e vagy feltétlen szükséges az átlagnál valamivel nagyobb műveltség, arról nem nyitnék vitát. Nem árt, ha valakinek vannak ismeretei az elmúlt hétszáz év történelméről és tudománytörténetéről, valamint otthon van a buddhizmus és az iszlám fogalomkörében, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen lenne a vallástörténet beható ismerete. Nyilván hozzáad az élményhez, de ennyi. Az más kérdés, hogy el is vehet – ha valaki a „tájékozottság” leple alatt mindenáron bele akar kötni a szerző minden egyes gondolatkísérletébe, megteheti. Csak nem biztos, hogy érdemes, mert megfosztja magát egy remek könyv élvezetétől.

Számomra egyébként az alapvető próbatétele ennek az egész gondolatkísérletnek az volt, hogy működik-e a keresztény-zsidó kultúrkör mint alapvető viszonyítási pont nélkül?  Tudja-e eme viszonyítási pont nélkül, más színben, önálló világformáló erőként láttatni velem, mint a keleti vallások iránt nem igazán érdeklődő, azokra mindig egy más kultúrkör piszkos lencséjén keresztül tekintő olvasóval e vallásokat? Tudta – ennél nagyobb dicséret szerintem nem kell. Ahogy látszik a fentiekből, olvasópróbáló mű, de megér minden ráfordított percet.

Már csak azért is, mert a tíz különálló történet mellett egy olyan, az egész hétszáz éves utazáson átívelő keretet kapunk, ami egyszerre lenyűgöző és valahol mélyen ijesztő. Eleinte két, később több lélek korról korra történő újjászületésén keresztül ismerjük meg az egyes időszakokat és kapunk képet arról, valójában mily csekély is az egyes ember és mégis mily jelentős minden tette. Robinson csodásan játszadozik az egyén tetteinek társadalomra gyakorolt hatásával: „főszereplői” nem mindig születnek jelentős személyiség bőrébe, sőt…, mégis minden cselekedetükkel hozzájárulnak a nagy egészt illető változások megszületéséhez. Idealizmus? Nyilván. De szép gondolat, hogy mindannyian számítunk, hogy bár tetteink csupán cseppek a végtelen óceánban, a világméretű áramlatok mind-mind az egyes cseppek mozgásaiból adódnak össze.

Persze nem mind ugyanúgy munkálkodunk a változásokért – a három középpontban álló lélek is mást és mást tesz hozzá. A mindig azonos kezdőbetűkkel nevet nyerő „K” a folyvást előre hajtó indulat, a cselekvő erő, az elszántság, a tűzön-vízen át kockáztató igazságérzet; „B” a kitartás, az összhang, az alkalmazkodás, az együttműködés, aki élvezi az élet ajándékait, anélkül, hogy feltétlen rúgkapálna valami szebbért-jobbért; „I” pedig az örök megismerésvágy, a szellem, az elme, a tudomány tisztessége, aki mindenekelőtt érteni vágyja világunkat, nem megváltoztatni. A harmóniához, a valódi előremutatáshoz mindhárom tulajdonság együttes hullámzása szükséges. Gyönyörű idealizmus, nemde?

Persze Robinson sem tagadhatja, hogy emberek vagyunk – miközben könyve középpontjában a vallás, az egyes vallások egymásra hatása, a szellem és a hit egymást kizáró vagy egymást támogató ereje áll, könyve hétszáz évnyi háború és pusztítás története. Mert ilyenek is vagyunk, mi, emberek. Mindegy, milyen köntösbe bújtatjuk, a felfedezés sosem marad véráldozat nélkül, az ismeretlen sosem lehet más, mint potenciális ellenség, akit le kell igázni, a nekünk ajándékozott erőforrások sosem maradhatnak kifosztatlanok. Az egyik oldalon (tán) szélsőséges idealizmus, a másikon (tán) túlzott pesszimizmus – hiába, Robinson is épp olyan, mint mi. Csak picit jobban lát minket, a szélsőségeinkkel együtt.

„Az eljövendő időknek ez az új érzékelése nagyon fontos. Ettől válunk szállá a szőttesben, amely már évszázadokkal előttünk is készült, és évszázadokkal utánunk is készül majd. Félúton helyezkedünk el a szövőgépen, ez a jelen, és minden, amit teszünk, egy bizonyos irányba tereli a szálat, és ennek megfelelően változik a szőttes mintázata. Amikor először próbálunk olyan mintázatot létrehozni, amely kedvünkre van, és amely az utánunk jövőknek is kedvére lesz, valószínűleg akkor mondhatjuk azt, hogy irányításunk alá vontuk a történelmet.

Ott a helye a két kedvenc sci-fi mellett a polcon! És bár idő- és figyelemrabló, nem kérdés, hogy ezt is újra fogom olvasni. Még vagy ezer rétege vár kibontásra…


Kiadó: Metropolis Media
Fordító: Uram Tamás

2 megjegyzés :

szeee írta...

Hurrá! :) Annyira jól írtál róla, hogy nagy kedvem lenne most újraolvasni.

Ilweran írta...

Örülök :) ezt valamikor én tuti újrázom, annyi felfedeznivaló van még benne...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...