2012. január 29., vasárnap

Camilo José Cela: Méhkas

Fontos tisztázni, mi minden nem derül ki a szerzőről a regény által. Camilo José Cela igazán összetett figura: Franco tábornok híve, harcol érte, politikai értelemben konzervatív – de a megfogalmazásaiban végtelenül szabad szájú, aki „kupac szarnak” aposztrofálta (az egyébként neki ítélt) legrangosabb spanyol irodalmi díjat, akinek jelen írásunk tárgyát képező, Méhkas című regénye a diktatúrákat mindig jellemző prüdéria légköre miatt először Argentínában jelent meg – hogy aztán a legenda szerint maga Franco „hozassa haza” a könyvet, úgymond az irodalomba „leszólva” – amely könyv első pillantásra leginkább azonosulásra késztető „hőse” kimondatlanul, de jól felismerhetően köztársaságpárti. A magyar olvasók találkozhattak az író Az archidoniai bájdorong című kisregényével, amely egy igazi provokatív irodalmi blöff, a kamaszfantázia álmacsó spricc-légkörével terhes, olykor erősen parodisztikus szöveg méretpontos kihajtható fütyimelléklettel – de ugyanez az író kap Nobel-díjat a Pascual Duarte családja című könyvéért, amit a kritika a huszadik századi spanyol próza tetejének érez, az írót a legnagyobbak (például Cervantes) szellemi társává avatva. És több évvel a halála után, jelenleg is tart egy plágiumper ellene - még az is lehet hogy könyve alapjait egy ismeretlen pályatárstól lopta. Tud valaki ellentmondásosabb Nobel-díjast?

A Méhkas panoptikum. Vagy még inkább rovargyűjtemény. Cela ritkán árul el szimpátiát, szinte csak a prostitúcióba kényszerülő, forró testű fiatal lányok iránt megengedőbb – hogy aztán a jövendőjükként felsejlő „eshetőségekkel” madámtól vasalóasszonyig megint a mindenkinek kijáró, kegyetlen távolságtartással bánjon el. Panoptikum, mert a könyvében tévelygő mintegy százhatvan szereplő a „jellemző” illusztrációjaként személyesül, rendeződik jelenetbe, merevül ki az élete egynéhány pillanata a szemünk előtt, a maga stílussal, bármiféle „irodalommal” alig is takart meztelenségében. Vagy mégis inkább rovargyűjtemény: az írói tollvégre tűzött alakok úgy vonaglanak a lapokon, mint a rosszul megölt bogarak – holott az író, s a tolla csak konstatál: a sorsra tűzöttség beteg állapotát modellezi. Ahogy fogalmaz a második kiadás előszavában: „…az üldözött férfi, az üregi nyúl módjára tengődő gyermek, a nő, aki testét árulja a szűkös, keserű kenyérért – végzetesen könnyű kereset! – az óvatos, szőrös szívű kereskedő, a fásult kislány, a reményét vesztett aggastyán, az idült beteg, az esdeklő és nevetséges idült beteg ma is itt van…”. Az író nem tud gyógymódot, csak konstatál: látja-érzi maga körül kora polgárháborús sebekkel üszkös, idült beteg Spanyolországát.

Első pillantásra a Méhkas tipikus század-eleji kávéházi regény, szerkezetében sokban rokon a honi kávéházi irodalom alapműve, Nagy Lajos Budapest Nagykávéház-a világával – asztalról asztalra téved az írói tekintet, egy-egy vendégnél hosszabban, másoknál rövidebben elidőzve. Amint elhagyjuk a kávéházat, azokat az alakokat követjük, akiket a záróra köp az utcára Rosa asszony kávéház-paródia jellegű műintézményéből – szinte filmszerűen sűrű, rövid szöveg-testekkel svenkelve szereplőről szereplőre. A szerteágazó, pókhálószerű cselekményben a sok szereplő, a sokféle cselekvés közé rejtett kimondatlan viszi előre a könyvet. Cela legmodernebb írói fogása, hogy a legnagyobb, dosztojevszkiji mélységű drámát nem meséli el – nem viszi el a művét a megcsinált katarzisba. Történik egy gyilkosság – na és? Megölték a buzeráns mamiját, és egy üres zsebű, elkobzott igazolványú szerencsétlen senki egyszer csak néhány duróval gazdagabban parádézik – amíg ki nem folyik a pénz a kezéből. Lehet, hogy nincs is összefüggés, lehet hogy semmi köze hozzá, lehet, hogy csak kiderült valami Martín Marcoról, például az ok, amiért nincsen igazolványa – a fináléban Cela csak sejtet valamit, de ennek a sejtelemnek elképesztő következménytartalma van.

Egyrészt saját magunkról mesél – vajon olvasóként elfogadjuk-e a sejtelmet ténynek, és Martínt azonosítjuk-e a gyilkossal? Ha igen, szembe tudunk-e nézni elképesztő közönyével, a ténnyel, hogy a gyilkosság számára alapvetően „nem történt meg”; hogy a dosztojevszkiji példánál maradva Raszkolnyikov megváltás-történetéhez képest ezúttal közöny-történetet kapunk, hogy Martín Marco egy pillanatra sem „éli meg” a lelkiismeretét? Szembe tudunk-e nézni nemcsak azzal, hogy a könyvben található összes önfeláldozás, Victorita prostituálódásától a purdé énekéig teljesen értelmetlen, de azzal is, hogy az erőszakos halál, egy ember életének elvétele sem ráz meg senkit, azt főleg nem, aki elkövette – magyarán aki másokat tesz áldozattá, az ebben a könyvben soha nem jut el a szembenézés gesztusáig? Végletekig kiürült képlet Camilo José Cela világáé, ahol a legembertelenebb dolgok sem szorulnak immár magyarázatra. Avagy ne fogadjuk el Martín bűnösségét, és szembesüljünk vele: ideális bűnbak ő ebben a mérhetetlenül kiürült embertelenségben, tehetetlen baleksága által predesztinálva a szerepre. Ne fogadjuk el a sejtetést, és szembesüljünk vele: az eredmény, a finálé „tartalma” ettől még ugyanaz.

Másrészt mesél az irodalomról, arról a sajátos szándékról, amely a realizmus konstatált kudarca után minden igazán tehetséges írót foglalkoztatott akkoriban. Camilo José Cela hangütése az egzisztencialistákéval rokon, Camus-t előlegző – mondanám, holott nem egy momentumában (nem egy szereplőjével) túlmutat a Bukásban, vagy a Közönyben megrajzolt kudarc-személyiségképeken. Cela nem hisz a társadalomban – de a gondolatformáló franciákkal szemben az egyénben még kevésbé. Méhkasa, ahol a királynő mérgezi a többi méhet, valójában beteg herék gyűjteménye – de ennek tudomásul vételétől, ennek leírásától sem remél az író semmit. Ahogy írja: „Jól tudom, hogy a Méhkas pusztába kiáltott szó, sőt, az is lehet, hogy nem elég éles, vagy szívet tépő kiáltás…”

H valamit, hát ezt a könyvet érdemes volt kiadni újra! Mire nem jó egy Nobel-díjasokat egybe gyűjtő sorozat…


Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Szalay Sándor
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...