Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Tarabotti, immáron két rész óta Lady Alexia Maccon, a viktoriánus kor egyetlen ismert lélektelenje már megint nyakig benne van a slamasztikában. Nem elég, hogy előrehaladott terhesként a kor illemszabályai szerint már rég vissza kellett volna vonulnia, ehelyett kénytelen a minden sarkon rá támadó vámpírok elől menekülni; közben lélekőri teendőit is el kell látnia őfelsége árnyékkormányában, ügyelnie kell rá, hogy farkasember férje legalább nagyjából civilizáltan viselkedjen, és mindennek a tetejébe még folyton éhes is. Nem csoda, hogy amikor történetünk kezdetén két ősöreg farkasember és egy még öregebb vámpír - minden bizonnyal az írott történelem legpiperkőcebb vámpírura - némiképp idegborzoló javaslatot tesz arra, hogyan vehetné elejét, hogy a vámpírok továbbra is az ő és születendő gyermeke életére törjenek, kis híján felfalja mindhármukat.

Carriger ott folytatja, ahol az előző rész végén - a magyar olvasó számára fájdalmasan régen - abbahagyta. A sorozat legnagyobb erényének számító humor még mindig a régi, ahogy a fergeteges magyar fordítás is. Karót nyelt viktoriánus erkölcsiség, képmutatás, gőzgépek, ösztönlény farkasemberek és mindentudó inasok, franciás feltalálók és politikai intrikákban verhetetlen vámpírok adják egymásnak a kilincset – olyan szóvirágok és szórakoztatóan modoros ostobaságok közepette hogy jobban tesszük, ha ezt a részt is az otthonunk biztonságos magányában olvassuk, ellenkező esetben már-már viktoriánus kort idéző megbotránkozó pillantásokat kaphatunk.

Azért persze nem csupán humor és nyelvi lelemények vannak, akad itt történet is. Alexia tudomására jut - egy szellem útján, némiképp illetlen módon - hogy a királynő ellen merénylet készül. Gyerekteher ide vagy oda, egy lélekőr ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, naná, hogy saját nyomozásba kezd, ami nem várt utakra vezeti – vissza a múltba, a férje egykori falkájáéba, feltaláló barátnőjéébe és ami a legfontosabb: rejtélyes apjáéba. Nocsak, még a végén megtudunk valamit az első rész óta a sorozat legnagyobb vakfoltjának számító Alessandro Tarabottiról? Közben Alexiánk még mindig nagyon terhes, ami számára igen kellemetlen, az olvasó számára rémesen kacagtató pillanatokat eredményez – még az a szörnyűség is megesik, hogy Lord Akeldama (akire igencsak rájár a rúd, nem csak a szíve törik össze, még a második és harmadik legjobb öltözőszobáját is fel kell áldoznia nemes célok érdekében) kénytelen segíteni neki felöltözni, amikor már minden inasok leginasabbja, Floote is feladja. Nehéz az élet Alexia mellett…

Szóval nyomozunk, újabb fantasztikus találmányokkal ismerkedünk Madame Lefoux révén, már megint titkos társaságokat leplezünk, leromboljuk fél Londont, miközben igazán izgalmas zombisülök támadnak ránk; kénytelenek vagyunk megbirkózni egy rém idegesítő húggal, aki előbb szüfrazsettnek, majd vámpíreleségnek áll; ráadásul még mindig csak a sötétben tapogatózunk azt illetően, kiféle-miféle lesz is egy lélektelen és egy farkasember gyermeke. S ha ez nem lenne elég, még az a beláthatatlan katasztrófa is megesik, hogy egy ízléstelen kalapjairól elhíresült színészfeleséget kell Skóciába szalajtani egy fontos küldetésre – hja, kérem, az ember azzal főz, amije van.

Csodálatosan szórakoztató, pörgős, de korántsem annyira zavaróan zsúfolt részt kapunk, mint az előző, Carriger magabiztosan hozza azt, ami miatt ezt a sorozatot megszerettük. Ugyanakkor félúton azért elgondolkodunk, hogy haladunk-e egyáltalán bárhova. A sorozat egyetlen hibája, hogy nem fejlődik. Sem a történet, sem az író. Ugyanazt olvassuk, mint az első részben, ami nem feltétlenül baj, de nekem kezd kevés lenni. És itt jön be az a fránya idő: lehet (sőt, biztos) hogy ha két évvel ezelőtt, a harmadik után közvetlenül, vagy mondjuk fél év ráhagyással olvashatom (hisz az első két rész közt is csupán fél év telt el), kevésbé lennék kritikus. Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória