Karin Tidbeck: Amatka

Karin Tidbeck lenyűgözően furcsa novelláskötete, a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről után percig sem volt kérdés, hogy el kell olvasnom korábban magyarul már megjelent disztópikus regényét, az Amatkát. Persze a novellák után élt bennem egy kép a szerzőről: erős szürreális hang, mesei elemek sűrű használata, az a bizonyos nagyon weird megrekedtség a peremlétben, az átmeneti térben, időben, születés és halál, valóság és fikció, ébrenlét és álom között. Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Az Amatka városában rekedt tájékoztatási asszisztens, Vanja rémtörténete remekül illik e novellák által körvonalazott világba: hogy honnan jöttünk, épp akkora kérdés itt, mint hogy hol vagyunk, kik vagyunk, mivégre tapossuk egyforma, szürke napjainkat, miért és hogyan teremtünk napra nap groteszk valóságot magunk köré – szavakkal, meghatározhatatlan masszából, mintha istenek lennénk magunk is, noha valójában csupán bábok vagyunk, egy mindent uraló gépezet fogaskerekei. S hogy hova megyünk? Vanja tán sosem tudja meg, az olvasó legalább találgathat – halál, új világ, megváltás, világosság vagy az általunk teremtett szörnyeteg emésztőrendszerének csatornái várnak ránk, ha kiérünk Amatka szürkeségéből?

Amatka szürke tér a semmiben. A négy kolónia egyike, melyek (ötödik, mára megsemmisült társukkal együtt) az előző világ (az általunk ismert világ?) pusztulása előtt nem sokkal jöttek létre. Hogy hol, nem tudni. Hogy hol van a többi, nem tudni. Hogy milyen utakon át visz oda minket a gondosan elsötétített ablakú vonat, nem is akarjuk tudni. Amatka kolóniája mezőgazdasági kolónia: az egyetlen természetesen megélő életformából, sötétben, nyirokban, fekáliában burjánzó gombákból készítenek alapanyagokat – mindenhez. Amatka a nyersanyag, mely formálódik használói keze által – mely nyersanyagból lehet silány papír, élelem, ruha, kanál, ceruza. Csak el kell neveznünk. Minden áldott napon nevet adni mindennek, ami körülvesz – mert névadás nélkül szétfoszlik. Az ágy helyén sűrű massza lesz, mely megfertőz, bekebelez, megsemmisít. Ha hagyjuk. Ha elhisszük.

Mert mi van, ha a massza éppúgy a hitünk terméke mint a forma, melyet adunk neki? Mi van, ha valójában sosem volt a helyén ágy, csak elhitettük magunkkal, hogy azt látjuk? Mi van, ha a névadás rutinja, e tudatosító gesztus csak arra szolgál, hogy megvezessük magunkat? Hogy elhitessük magunkkal: élünk. Egy normálisra alig hasonlító életet ugyan, de élünk. Van élelmünk, vannak ruháink, megvannak a használati tárgyaink a szükséges minimumhoz. Van munkánk, hisz dolgozni kötelező, vannak lakótársaink, hisz kollektívában lakni kötelező, vannak gyermekeink, hisz szaporodni kötelező, még ha egy távoli gyermekotthonban laknak is, és csak hétvégén láthatjuk őket – hisz kollektívában nevelkedni is kötelező. De mi ebből az igaz és mi az álom? Mi a szép álom és mi a rémálom? Mi munkál a gombatermesztő csarnokok alatti sötétben? És mi van a könyvtár tiltott könyveinek lapjain, az irattárak zárolt részlegeinek dokumentumaiban, a tavon túl? Mi az, ami megkülönböztet minket a masszából névmágiával életre keltett ceruzától? Magunk is csak egy masszából gyúrt gólem vagyunk?

Amatka elnyel. Elnyeli az olvasót is, ahogy Vanját. Sűrű sötétsége ránk telepszik és nem hagyja lemosni magát. Látszólag semmi különös nem történik: egy megelevenedett disztópia lakói megkérdőjelezik saját valóságuk, saját életük vezérfonalait, a láthatárt kezdik kémlelni, a múlt hőseit feleleveníteni, a jövőt firtatni – lehet ennek jó vége? Ki tudja… Tidbeck szorgos kisdiákként mondja fel a disztópiák összes szabályát és kliséjét – hogy mégis működik, az egyedi hangjának és skandináv szűkszavúságának köszönhető. Nagyon jól áll Amatkának ez az északi szürkeség. Miéville és Atwood ad randevút egymásnak a lapokon, nyakon öntve egy adag alkoholba fulladt kiégettséggel Nesbo tollából. Depressziós, kilátástalan szöveg, briliáns jellemrajz, az ember utolsó lehetséges választása az embertelenségben – s közben a mélyén ott csillan valami nagyon szép és zsigeri kérdés: mi van, ha valóban mágia van a kezünkben, ha képesek vagyunk teremteni, ha alakíthatjuk saját valóságunk? Nem alakíthatnánk akkor tán sokkal szebbre? Élhetőbbre? Színekkel telire? Ha képesek vagyunk pusztítani, rombolni, gyilkolni, akkor képesnek kell lennünk építeni is. Legalább próbáljuk meg – induljunk el abba a másik irányba, hátha valami más vár ránk. Hátha képesek leszünk mások lenni.

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Babits Péter