2016. február 10., szerda

Onagy Zoltán - Gulisio Tímea: Peremvilág

Gulisio Tímea:
Kielégülés.

A szerelem
a legütősebb bódítószer.
Gyilkosság és öngyilkosság.
Belehalnál, ha kimondanám.
Másnap az ágyban,
mikor már nincs mire várni,
déli pusztaként sisteregnek a tárgyak.
Belehalnál, ha kimondanálak.


Sokat vártam ettől a kötettől. Már csak azért is, mert Gulisio Tímea versei nem hagynak hidegen, szinte soha nem. Tetszeni nem tetszenek túl sokszor, de jobbára nem is vágynak tetszeni – felkavarni akarnak, és ez általában sikerül. Szóval kíváncsi voltam a költőre a versek mögött, a „mások előítéleteivel küzdő, leszbikus nőre”. Nem mellesleg érdekelt, milyen atmoszférát teremt a kérdező a kérdezettnek; „a saját előítéleteivel küzdő idősödő, heteroszexuális férfi”, Onagy Zoltán mennyire marad azon a keresetlen, sarkos megfogalmazások tüskebökéseivel bőven bőszítő mezőn, ahol az általam olvasott írásai alapján a legjobban érzi magát. Meg kell mondjam, a Peremvilág bennfentes bugyiba-gatyába pillantása érdekelt a legkevésbé – szerintem ez mindenkinek teljes jogon a magánügye, hogy milyen vágyak pörgetik. Valójában jobban izgatott, mennyire lesz kényelmetlen olvasmány – azaz mennyire reagálok én magam jól-rosszul, mennyire reagálok túl akár; hiszen szerintem az ilyen olvasmány a stimuláció mellé kiváló önismereti futam lehet, az ember kényelmesen megmérheti a saját előítéleteinek mértékét vele.

Azt hiszem valójában nem a beszélgetőtársakon múlt, hogy az olvasás utóbbi rétege vált a végére a legfontosabbá. Onagy Zoltán valódi kíváncsisággal kérdez a beszélgetés folyamán, és a kapott válaszok által vezetve meglepően empatikusan, kedvesen tartja kordában az előítéleteit – Tímea pedig nemcsak kendőzetlen és nyers, de nagyon szerethető, emberi, a gyengeségeit, félelmeit is bátran láttató válaszadó. Éreztem benne azt az ambivalenciát, amely egyszerre tekinti a saját nemi identitását természetesnek és szenzációnak – de ezt már ismertem a versekből: ezt a nekem feszülni akaró attakot, amely botrány akar lenni, kétszeresen az, ha már a többség szemében annak tűnik. A kötet első harmada a legszebben szolgálta a kíváncsiságom, hiszen tényleg megismerhettem belőle azt a bonyolult identitású embert a versek mögött, akire a leginkább kíváncsi voltam, nagyon sokszor megörülve a kérdező következő kérdésének, hiszen sokszor kérdezte meg csaknem szó szerint, amit a beszélgetés adott helyén és pillanatában én is szívesen megkérdeztem volna.

Más kérdés, hogy egyszer csak zavarni kezdett a kérdező és válaszadó közt kiformálódó összhang. Főleg ahol a másság kultúrtörténeti lépcsőin sétált, napozott, heverészett, nyalt és falt a beszélgetés. Ahol Da Vinci kapcsán szóba kerül a naturális, nyers valóság, az érzelem-kifejezés, művészi-emberi többlet mint jól csengő szavak; tabuzás és gyávaság, a téma-kerülgetés, a majdnem álszentség. Ahol a naturális szó szinte piedesztálra kerül. Vagy amikor például Wirginia Woolf  Orlandója kapcsán értett elsőre szinte mindenben egyet a (némiképp olykor nőgyűlölőnek tűnő) kérdező és a határozottan férfi-identitású (boldogan és bevallottan gerontofil) leszbikus válaszadó. Amikor minden önmeghatározás alatt és felett egyszer csak azon kaptam magam, hogy két macsó beszélgetését figyelem. Mint kiderült, az én határaim itt húzódnak. Ha a partnered eszköz a szemedben, akkor tök mindegy, hogy mi van a lábad között, füstösebb vagy lucskosabb lukakra izgulsz – valahogy elkomolytalanodik az igazad is tőle, hogy a magadnak követelt tiszteletet nem adod meg annak, aki által élvezel.

Innen már nehéz volt olyan jóízűen figyelnem, mint az elején. Ezzel együtt köszönöm, hogy elolvashattam ezt a könyvet – valóban nem árt, ha a saját komfortzónán túlra kényszerít az olvasás. Akkor sem, ha nem az előre ígért-várt módon következik be a zóna-határátlépés.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...