Házassági történet - film

Charlie és Nicole szerették egymást, inspirálták egymást, az első kihűlő félben, a második nem. A férfi leginkább a nőt rendezi (és rendezné, amíg él) a saját maga által gründolt off-Broadway színházában, a nő viszont egyre inkább ketrecnek érzi a szituációt - ráadásul azt gyanítja: a férje hűtlen lett hozzá. Amikor meghívják egy sorozatba, naná, hogy menne, vissza Kaliforniába, ahonnan az egykori szerelem, meg a másféle érzékenység kedvéért New Yorkba jött. Vissza a napfénybe, a térbe, a lehetőségekbe - s ide vinné magával a fiukat, Henry-t is. Elhidegülésükből így lesz válás - és mivel Amerikában vagyunk, ehhez kapnak egy kis családi, ügyvédi, családsegítői "segítséget". Hogy igazán fájdalmas lehessen...

Ha ezt így elmesélik nekem, nem biztos, hogy látni akarom - úgymond egy korba helyezett Kramer kontra Kramert; a panelokat, hogyan facsarja ki alapvetően jó emberekből egy erre kihegyezett rendszer, (ügyvédi-bírósági) iparág a minél több bevételt, hogyan facsarja ki belőlük az egymást nyilvánosan beoltó mérgeket. Hogyan-milyen stációkon keresztül jut el két érzékeny és sérülékeny ember odáig, hogy egymás érzékeny pontjait keresve okozzanak maradandó sérüléseket. Hiszen (gondolnám előre) a legtöbb ábrázolt helyzet úgyis ismerős lesz a saját kapcsolatunkból, aminek (nyilván) megvoltak-vannak a filmes szituációkra rímelő neuralgikus pontjai - nem akartam a saját életünk illusztrálva látni, adott esetben a filmes nyelv félrekezelő gyógy- és fűszeranyagaival nyakon öntve, egyszerűsítve és rosszul fókuszálva arra, ami a legtöbbször a megmutathatónál hatványozottan keszekuszább.

Szerencsére nem tudtam róla sokat. Mert egy felkavaró, de nagyon emberi, nagyon sok rétegében valóság-ízű, épp eléggé kesze-kusza, az elmesélt példázat szintjét meghaladó, általánosabb érvényű történetről maradtam volna le. A filmet író és rendező Noah Baumbach ízléssel és nagy pontossággal adagolja a történetet, hoz minden szereplőt kellően közel. Ezt a történetet unásig mesélték tévében és moziban, de soha ennyire vastagon nem látszott, tényleg mennyi akadálya lehet egy ilyen konfliktus emberi, empatikus módon való kezelésének. Hogy sajnos tényleg keresztül kell menni ezeken a stációkon. Hogy a szeretetből elhallgatott dolgaink ereje mekkora, amikor kényszer hatására mégis kimondjuk őket. Nyersen, és úgy, ahogyan érezzük. Hogy az egymásra vetített szerepek mindig csak egy részét fedik a másiknak. Mindig van egy réteg, amit nem akarsz tudomásul venni abból, akit szeretsz - amellett, amit látsz és szeretsz benne. Szoktuk mondani: ilyennek szeretlek. Csakhogy minden és mindenki változik, és van, hogy tényleg nem köthető kompromisszum aközött, ahogy egymást (mint egy állóképet) látjuk, s hogy időközben milyenné lettünk - egymás által is.

Mert Charlie tényleg jót akar, amikor ragaszkodna hozzá, hogy ők egy New York-i család. Nemcsak a saját inspirációs bázisát, vagy épp beinduló karrier-útját félti, de ezt a fajta érzékenységet nevelné a fiában is. Csak azt nem veszi észre, hogy Nicole kinőtt a múzsa-szerepből, hogy alkalmasint rendezne - és nemcsak a saját életét. De Nicole sem meri látni elhidegülésük okait, a maguk nyers valójában - tüneményes, ahogy nyitásképp nem akarja felolvasni a párterápián a férjéről fogalmazott (kvázi szerelmes) levelet. Ha megtenné, soha nem hagyná el. Mert tényleg ő kötné, és jó eséllyel megkötné a (nagyobb) kompromisszumot, a megcsalatás érzetével is terhelve ő mondana le valamiről, ami a férje nélkül is ő lehet. Tudjátok, ezt volt a legfájdalmasabb látni ilyen pontosan, hogy a működő párkapcsolatokban valaki nagyobb részben kénytelen lemondani önmagáról - vagy a lehetőségről, hogy kiderüljön: több. Valaki, aki több és valahogy ettől más, mint amivé a párja tükrözi.

Félelmetes az a légkör, amit az ügyvédek a történetbe lépéstől teremtenek. De ez a sokk szabadítja fel az elhallgatások, elfojtások addig megszokott rendjét. Borzasztó látni, hogy ebben a közegben tényleg az empatikus hozzáállás veszít - mert érzelmekre hatna ott, ahol hideg (törvényi) logika mentén, szigorúan meghozott szabályokban, előnyökben és nyerésben kell gondolkodni. Charlie első ügyvédválasztása, Bert Spitz (Alan Alda - mint mindig, remek) akit a gyakorlatlan férfinak a saját anyósa ajánl, ilyen empatikus kudarc. Más kérdés, hogy a férfin az ügyvéd-cápa Marotta (Ray Liotta - bőven hozza, amit kell) sem segíthet. Ebben a játszmában a legerősebb lapok a kezdettől Nicole ügyvédjénél, Nora Fanshawnál vannak (Laura Dern - teljesen megérdemelten söpörte be a díjakat, akkor is, ha valahol egy halom meg nem kapott díjat is kompenzáltak vele). Félelmetes ez a légkör, de e nélkül soha nem jutnánk el a végéig. Amikor két egymást megbecsülő, a fiukért közös felelősséget vállaló ember végre megint nem a szabályok, hanem a bizalom jegyében dönt. Ha csak arról is, ki vigye haza a gyereket aznap este...

Ez a film fényévekre van attól, ahogy az amcsi film általában mesél - illetve olyan hagyományait idézi (néha beállításokig), amit a független filmesek, például John Cassavetes vittek a nyolcvanas években sikerre. Ezzel együtt szíven ütően friss, erős, és nagyon mai. A végére hagytam, hogy Scarlett Johanssonról és Adam Driverről beszéljek - nekem a hitelük bázisa, hogy teljesen elfelejtettem közben, hogy kiket látok, s hogy még mikben láttam őket. Amíg tartott a film, Nicole-t láttam, és Charlie-t. Nem tudom, kell-e ennél nagyobb dicséret.

Házassági történet. Mert a vége is hozzá tartozik, s valahol így kell - a vége után is. Ide kell érkezni, hiszen erre kötelez a gyerek, akit fel kell nevelni, anélkül, hogy választásra kényszerítenétek. Noah Baumbach. Azt hiszem, megint van egy író-rendező, akire nagyon oda kell figyelni.