2010. december 5., vasárnap

Dan Simmons: Hyperion

A katona, a pap, a költő, a tudós, a nyomozó, a templomos és a diplomata elindulnak a „világ végórájában” egy végső zarándoklatra, önként a végzet elé. Várja őket az időkripták relytélyes körzetében lakozó Shrike, aki – a legenda szerint - teljesíti egyikük kívánságát. A végső utazás beszéltet: az ember legfontosabb gesztusa a világ felé, önmagunk felmutatásának kényszere, de a saját sors megértésének vágya is a „halál völgyében járva” arra kényszeríti hőseink, hogy út közben megosszák egymással történetüket. Ki miért indult el erre a keservesen kevés-reményű útra, amin egyébként csak a kiterjedt Shrike-egyház fanatikus önfeláldozói zarándokolnának; kit hogyan köt magához a zarándoklat helye, a Hyperion bolygó, ki milyen tehertől rakottan érkezik az utolsó, halvány reménysugártól vezetve a zarándoklatra, mire vár megoldást a Fájdalom Urától.




„Magamra hagyva,
gyarló halandó létemmel viseltem
az örök csend terhét, a változatlan
borút, s a három mozdulatlan árny egy
hónapig nyomta érzékeimet. Mert
égő agyam akkor éjjel a hold
ezüst évszakait bizton bemérte,
és mintha napról napra elhagyottabb,
kísértetiesebb lettem volna – Gyakran
hívtam a halált, mentsen meg a völgytől,
rémségétől – kétségbeesve vártam
a változást, magam átkoztam egyre.”

Dan Simmons könyve méltán a jelenidők egyik sci-fi klasszikusa: minden „űroperai” jellege ellenére úgy szintézise a fantasztikus irodalom felmérhetetlen tájainak, hogy mégis egységes, teljes és következetes világ. Olyan regényszerkezeti bravúr, amely nem válik öncélú attrakcióvá: habár egyenesen a története közepébe vág és nem használja a jegyzetek szokásos mankóját sem; mégis, könnyed eleganciával vezeti be az olvasóját saját-világába, a bravúrosan vezetett cselekmény segítségével. Sokan leírták már, hogy a szerző a Canterbury-mesék szerkezetét követte a mű „csontváza” felépítésekor, ami idézettel erősített, kétségtelenül vállalható (a szerző által is szignált) párhuzam, bár jobban megvizsgálva inkább a meséket is meghatározó, ősi irodalmi toposz megvalósulásának vélem a könyvet, ami például Boccaccio Dekameronját ugyanúgy jellemzi: a szereplők a halál árnyékában mesélik egymásnak önmaguk. Ősi vágy: ha fenyeget a halál, legyen aki emlékszik arra, aki voltam. A Hyperion történetében a végletekig feszül a megélt idő, az emlékezés, az emlékeztetés kényszere: a szereplők meséikkel voltaképp az egyetlen kiválasztottra, a remények szerint „élni hagyottra” hagyományozzák az általuk megéltet. Tanúságtételre kötelezve ezzel a túlélőt, akinek szükségképpen hordoznia kell a hat elmesélt történetet (és a hetedik hiányát); vállára véve a magáé mellé a többiek terhét is. Hiszen nem erről szól az emberség: mások terhét önként a vállunkra venni?

Szintézis, írtam, de mielőtt erre térnék, vizsgáljuk meg a szerző által bátran haszált kultúra-újrahasznosítás legszembetűnőbb momentumát. Az egész mű John Keats életének és költészetének állított gigantikus emlékműnek, az általa felvetett kérdések újrafeltevésére tett szellemes kísérletnek is felfogható. Főleg mivel e kötetben „tartózkodik a válaszadástól”, úgy hagyva abba a mesét, hogy az szinte fájdalmat okoz; annyi mondható el: a költészet e bolygónyi – avagy galaktikus - méretű írói „emlékműve” csak az alapokat fekteti le. A legkézzelfoghatóbb párhuzamtól, mint amilyen a költő, vagy a nyomozó története, a legtávolabbinak tűnőig, mint amilyen a papé vagy a katonáé azokat az etikai követeléseket járja körül, amiket Keats a maga számára érvényes kötelezvényként folyamatosan fenntartott rövid, tragikus élete folyamán. Amely etikai követelésháló igazából a miénk: mindannyian fel kellene tegyük ezeket a kérdéseket magunknak, ha már gondolkodnunk adatott.

Simmons bátran használ ehhez mindent, ami csak a keze ügyébe kerül. Beindul a nagy fantázia-szintetizátor, ügyesen elrakva a különböző mesélői stílusokat a szereplők meséibe, az egymást akár kizáró elemek így nem paradoxiát teremtenek, hanem olyan komplexet, aminek erős valóság-íze van. Holott e galaktikus méretű sci-fi inventárban például utaznak a hősök csaknem az összes sci-fiben ismert módon: fénysebesség alatti „lassúzástól” a Hawking-hatás segítségével mélyálomban begyűjtött többtízéves időcsúszásokon át a távnyelőkapuk azonnaliságáig. Számkivetettek vannak a peremen és Infor-Mag ki tudja hol; a virtuális tér horizontján felsejlő gigantikus adat-építmények az emberiségtől elszakadt MI-k fenntartják ugyan a Világhálót, de önálló akarattal, tervekkel, frakciókkal és „politikával” a saját céljaikért. „Önálló” gyarmatok őrzik az egykori Hidzsra folyamán megszerzett függetlenségük illúzióját, a Régi Föld és pusztulása titok és legenda, a világokat irányító Hegemónia pedig maga a demokráciába csomagolt büro-diktatúra, élén a „vezérigazgatóval”. A rengeteg (akár máshonnan is ismert) elem úgy rendeződik egyetlen történetté, s kerete egészvilággá, hogy épp az elrejtett ellentmondások által kap valóság-ízt.

Mert valahol minden szereplőnk saját történetét, a hat elmesélt mesét jól elkülöníthető tisztelgésként is felfoghatjuk a nagyfantáziájú elődök előtt – nemcsak Bravne Lamia, a nyomozó történetét, amely kísérteties pontossággal idézi meg a cyberpunk irodalom regényi alfája: William Gibson Neurománca világának kereteit (odáig fajul, hogy „Cowboy Gibson” szereplő lesz: minden kíberróka legendás atyja). Megidéződnek itt Asimovtól Bradbury-n át Dickig és Scott Cardig a műfaj nagyjai, minden mesében egy-egy „atya”. A tudományos fikció irodalmának avatott ismerői a regény sajátvilága mellé olyan guszta „egybe-tálat” kapnak a műfaj legfontosabb klasszikusait megidéző regénnyel, amit élvezet kóstolgatni, amit nyugodt lélekkel foghatunk fel a műfaj összegzése kísérleteként is – nem akármilyen játék felfedezni, melyik mesével kinek „tiszteleg”, avagy kivel vitatkozik és mivé „egészít ki” stílussal és történetszövéssel a szerző. Az a szerkezet-választás, és a zarándoklat jól megírt keretének sajátbravúrja, hogy a sokféle megszólaló „hang” nem zúzza szét a kötetet – hiszen miért ne lehetne hét szuverén mesélőnek hét „sajáthangja” egy történeten belül…

A történetről magáról több nem mondható el, mint a bevezetőben: barokkosan cikornyás szálai bravúrrá fonódnak a végére, minden történet újabb színt fűz a történet-egészbe, nem egyszer alapjában átértelmezve az addig elhangzottakat. És ez még csak az első kötet! Remélem, ez a sorozat végre méltó módon éri el a maga csúcspontjait, minden tiszteletem az Agavénak, amiért belevágott a Hyperioni énekek újbóli magyar kiadásába. Amely új fordításban került az olvasók elé: Huszár András munkája szerintem dicséretes, márcsak a „bárkafa” szó ihletettebb fordítása miatt is, ha néhol egészében egyenetlenebb is, mint anno Békési Józsefé.

A magam részéről alig várom a folytatást, és bátran ajánlom bárkinek ezt a könyvet; ha valakit meg kell győzni arról, mennyivel több lehet a tudományos fantasztikum öncélú fikciónál: hogy hogyan lakhat egy kötetben kaland és társadalomkritika, krimihangulat és ökotudatosság,  Shakespeare és Vonnegut; mennyivel több a műfaj önnön látszatánál – annak a Hyperiont kell a kezébe adni.


Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...