2016. december 31., szombat

2016 - könyvekben, évösszegzésféle, shizoo

ahogy őrzött. ahogy őrzöm
Hagyományosan ilyenkor összegzünk. Ilyenkor mérjük fel, mit adott az év, mit sikerült megvalósítani a tervekből, mit értünk el a vágyakból. Én a magam részéről most nem sorolom fel, milyen csapások értek – és szerintem érjétek be ennyivel.

Timi a maga összegzőjében említi, hogy soha nem írtunk még ilyen keveset. Én odáig nem vinném, hogy gondolkodnunk kéne a folytatáson. Számomra evidens, hogy ez a kedves szenvedély (az olvasmány és élmény örömének megosztása) még évekig velünk marad – ha csökkenő intenzitással is, de remélem, nem csökkenő minőséggel. Kettőnk közül messze én gondoltam idén sokkal kevesebbet ide, másnak adtam - leggyakrabban szívesen adtam - az időt és a figyelmet. Alkalmam nyílt a Napút Online néhány rovatának szerkesztésére, amit nagyon szívesen vállaltam. Szondi György, a folyóirat főszerkesztője felkérte Füleki Gábort és engem, írjunk kettős elemzést Pilinszky KZ-oratóriumáról – a tavalyi Káva-füzet után számomra ez a nyomtatott Napútban való megjelenés jelentette a „valódi” belépést úgymond az „irodalomba”. A blogunk olvasói is észlelhették: enyhén elszabadult idén a Könyvvizsgálókon a verselemzés; többek közt ezért – erre állt amúgy is az agyam. Néhány komoly adósságot e téren is sikerült törleszteni: pár számomra fontos kortárs verseskötetet méltathattam, és nekifutottam végre József Attila A hetedikjének. Régóta gyúrtam erre a versre…

Másfelől ott vannak a saját irodalmi ambícióim. Írnám, hogy a nap-mint napi vers elkomolyodott, ahogy az Irodalmi szabad rablás keretein túl is megjelent itt, ott, amott iromány – de szerintem teljesen úgy állok hozzá, mint eddig. Van a napjaimnak egy ritmusa, amit a reggeli kávé és klaviatúra mellett töltött inspirálódás alapoz meg, amiből hol egy haiku, hol hosszabb-rövidebb lélegzetű vers születik. Ami most körvonalazódik ebből a létkarikából, arról még nem beszélnék – nehogy elkiabáljam… Jó pár estém töltöttem slammerek társaságában is, sokszor mikrofonnal a kézben, a színpadon. Továbbra is kezdőnek tartom magam, aki (mivel ebben a sportban nincs senior-kategória) azzal versenyez, akit mellé sodor a sors – persze nagyon büszke vagyok a helyezéseimre, meg arra az első helyezésre a Gólya egyik slam-estjén… és büszke vagyok rá, hogy ott szerepel a képem az SPB Magyarország honlapján.

Néhány mániám is további időt követelt… Végre kitértem rá, A Gyűrűk Ura egy pontján miért fogadja oly kelletlenül a vén ent: Szilszakáll a lehetőséget, hogy Gimli, a törp az erdejébe látogat… azaz végre szót ejtettem hosszabban a törpök természetéről – mintegy folytatva a Rajongásunk tárgya bejegyzés-sorozatát. Egy animével is beljebb vagyunk: sikerült újra leülnöm Kon Szatosi Paprikája elé – de még mindig nem írtam a Metropolisról (pedig alap…); és még mindig csak nézem a Cowboy Bebop epizódjait – amit anno hatalmas örömömre megszerzett nekem Timi. Szintén ő csábított el a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana előadására… most jó ideig sorjáznak majd a fejemben a képek, ha meghallom a zenét. És együtt ültünk a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében is, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint második duólemeze, a Tell Her bemutatóján. Mégis, valójában nem csodálkozom rajta, hogy a kedves összegzőjében nem szerepelnek programok - tény, ami idén programban látszólag neki volt fontos, azt is valójában nekem ajándékozta. Jövőre másként lesz…

Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha 2016-ban gyalázatosan keveset sikerült olvasnom. Az elolvasott kötetek számát illetően alulmúltam a tavalyi évet is, ha így folytatom, jövőre nem lesz elég olvasmányom egy top-tízhez. Az én „téglám”: Babics Imre Gnózisa lassúolvasódik, csak akkor megyek vele tovább, ha az addigit belélegeztem. Jövőre marad az is, hogy lelkendezzek Kemény István összegyűjtött versei, az Állástalan táncosnő kapcsán. És Neil Gaiman összesöpört elme-gizgazának bejegyzésbe párolása, a Kilátás az erkélyről megdédelgetése is jövőre marad. De nem ússzátok meg… Lássuk tehát, mit sikerült a legnagyobb örömmel elolvasnom idén (úgy, hogy írni is sikerült róla).


sport is volt...


10. – Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II. –  Az elvállalt feladat okán vettem a kezembe, hogy aztán jó pár estén át csodálkozzak rá újra. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben…

9. – Fredrik Backman: Itt járt Britt-MarieTartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna... Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

8. – Cormac McCarthy: A síkság városaiMost már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. Megértem, ha valaki más mesét olvasott volna ehelyett – de azt is: miért ezt mesélte el az írója. Elgondolkodtatott, hogyan vetkőztethetném le hasonszőrűen a saját mítoszaink.

7. – Szerb Antal: Utas és holdvilág Sokadik (sokadik nem teljes érzetű) olvasás után is. Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem…

6. – Sjón: A cethal gyomrábana nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. S mindezt egy poklokig pontos gonoszkeretbe helyezi. Lesz még olyan nap, amikor azt érzem, ez a kötet volt 2016 legérvényesebb olvasmánya (holott részben még 2015-ös olvasás).

5. – Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve Ezért a könyvért örökké hálás leszek Uzseka Norbinak, az ő érzékeny, szelíd szavú ajánlója miatt kértem el – tőle magától. …Nehéz téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az öreg szemén át, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is. Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad. Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok, Mama!”

4. – Ted Chiang: Életed története és más novellák Biztosra veszem, hogy lesz olyan nap jövőre, amikor egyszer csak megint a kezembe veszem. Amikor eszembe jut. Egy teljesen oda nem illő pillanatban, a gesztusról, ahogy valaki csészébe tölti a gőzölgő teát. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember…

3. – Tomas Pynchon: Kísérleti fázis Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a könyvről leírtam, hogy az év legfontosabb olvasása – mert nem rém hangos, és nem megy túl közel, mégis; hallatlanul pontosan ragadja meg a 9.11 által megteremtett világot. Miközben humoros, könnyed, és menő. Ez a könyv lidérckövetés ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az atlanti szél.

2. – Alessandro Baricco: Az ifjú ara Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a kötetről leírtam: alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a  Selyem volt, a  Tengeróceán, a  Vértelenül,  vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges. Alig várom, hogy megtudjam, még hova mélyül.

1. – Bartis Attila: A vége Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak most írom le: a recepciója konkrétan kiborított. Számomra fontos véleményalkotók mondtak róla egetverő marhaságokat – mert nem tudtak másként tekinteni az íróhangra, mint a Nyugalom írójáéra (nem olyan, nagyon nem…), mert felháborította őket az egyoldalú nőábrázolás (de hisz nemcsak szerepe, de oka is van – hiszen így lát(na)/szeret(ne) egy virtigli kukkoló), s még számtalan ízlésbeli okból, amit nincs itt kedvem felsorolni. (Azokról nem is beszélve, akik a szövegük alapján láthatóan nem olvasták végig…) Lehet, hogy egyszer eljutok a befogadás egy olyan szintjére, amikor élvezhetően fikázva megfogalmazom, hogy milyen regényt kellett volna írnia az írónak szerintem, az egyébként zseniális alapötletből, amit így elbaszott a szerencsétlen. Ha eljutnék idáig, valaki lőjön le. Az új évezred első maradéktalan olvasmányélménye volt – mert minden mesterkéltség nélkül úgy volt őszinte, hogy (ahogy az irodalom mindig) hazudott: Bartis Attila hazudta benne Szabad András, egy elképzelt élő maradék nélküli igazát.

Indián nyár - 2016


Lássuk akkor a „kulturális mindenfélét”, ahogy Timi fogalmazott…

Első és legfontosabb. A Recirquel újcirkusz-társulat bármelyik előadása. Csak ajánlani tudom. A személyes kedvencem e gazdagságból a Non Solus. Két alakon át, zenén és táncon át, színpadképen és cselekménybe simuló attrakción át: a teljes élet.

Az év legjobb filmélménye megint zavarba hoz. Hogyan választhatnék ennyire más eszközökkel máshová futó, de sajátságaival is zseniális filmek közül, mint az Érkezés (a mai kommersz- és művészfilmes nyelvezet sajátos szimbiózisa, miközben az akciódúsítást leszámolva ihletett és pontos adaptációja Ted Chiang történetének), a Holdfény-királyság (tömegkultúra-nyelvet bohókába csavaró tréfa, amit pont azért lehet szeretni, amit utálnék benne, ha a fejével, s nem így, a szívével volna komoly), vagy a Berlin felett az ég (évek hosszú sora után néztem újra, és találkoztam egy fiatalemberrel, a legteljesebb, Karinthys értelemben)… bármelyiket ajánlhatom közületek bárkinek, ha eljutottatok idáig ebben a maratoni bejegyzésben…

Az év legjobb koncertélménye… a fentebb emlegetetteken túl legjobb volt Anoushka Shankar Land of Gold koncertje. Tisztelem, ha valaki így éli a fúziót – hogy a saját szeretett hangszerére adaptál olyan játékmódokat, amik úgy különben kényelmesen elférnek rajta. Legjobb volt még Mayra Andrade és Palya Bea a Selymeim-koncertsorozat estjén. Tényleg torkomban dobogó szívvel várom, kit hív Bea legközelebb… És végül a legjobb volt Maia Barouh, meg úgy a Budapest Ritmóról igen kevés kivétellel szinte bárki.


A magam részéről továbbra is ajánlani szeretnék, elsősorban ajánlani, mindazt, ami felkavar, megtetszik, elvarázsol, meghódít. Továbbra is igen ritkán szeretnék kritizálni. Megsemmisíteni, sárba taposni – még ha értem, adott esetben olykor értem, miért történik; még ha adott esetben olykor én sem tudom visszafogni egy-egy bejegyzés erejéig a csalódottságom. És végezetül Boldog Új Évet szeretnék kívánni, minden kedves (és türelmes) olvasónknak! Ránk férne…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...