 |
| ahogy őrzött. ahogy őrzöm |
Hagyományosan ilyenkor
összegzünk. Ilyenkor mérjük fel, mit adott az év, mit sikerült megvalósítani a
tervekből, mit értünk el a vágyakból. Én a magam részéről most nem sorolom fel,
milyen csapások értek – és szerintem érjétek be ennyivel.
Timi a maga összegzőjében említi,
hogy soha nem írtunk még ilyen keveset. Én odáig nem vinném, hogy gondolkodnunk
kéne a folytatáson. Számomra evidens, hogy ez a kedves szenvedély (az olvasmány
és élmény örömének megosztása) még évekig velünk marad – ha csökkenő intenzitással
is, de remélem, nem csökkenő minőséggel. Kettőnk közül messze én gondoltam idén
sokkal kevesebbet ide, másnak adtam - leggyakrabban szívesen adtam - az időt és
a figyelmet. Alkalmam nyílt a Napút Online néhány rovatának szerkesztésére, amit nagyon szívesen vállaltam.
Szondi György, a folyóirat főszerkesztője felkérte Füleki Gábort és engem,
írjunk kettős elemzést Pilinszky KZ-oratóriumáról
– a tavalyi Káva-füzet után számomra
ez a nyomtatott Napútban való
megjelenés jelentette a „valódi” belépést úgymond az „irodalomba”. A blogunk
olvasói is észlelhették: enyhén elszabadult idén a Könyvvizsgálókon a
verselemzés; többek közt ezért – erre állt amúgy is az agyam. Néhány komoly
adósságot e téren is sikerült törleszteni: pár számomra fontos kortárs verseskötetet
méltathattam, és nekifutottam végre József Attila A hetedikjének. Régóta gyúrtam erre a versre…
Másfelől ott vannak a saját
irodalmi ambícióim. Írnám, hogy a nap-mint napi vers elkomolyodott, ahogy az Irodalmi szabad rablás keretein túl is
megjelent itt, ott, amott iromány – de szerintem teljesen úgy állok hozzá, mint
eddig. Van a napjaimnak egy ritmusa, amit a reggeli kávé és klaviatúra mellett
töltött inspirálódás alapoz meg, amiből hol egy haiku, hol hosszabb-rövidebb
lélegzetű vers születik. Ami most körvonalazódik ebből a létkarikából, arról
még nem beszélnék – nehogy elkiabáljam… Jó pár estém töltöttem slammerek
társaságában is, sokszor mikrofonnal a kézben, a színpadon. Továbbra is
kezdőnek tartom magam, aki (mivel ebben a sportban nincs senior-kategória)
azzal versenyez, akit mellé sodor a sors – persze nagyon büszke vagyok a
helyezéseimre, meg arra az első helyezésre a Gólya egyik slam-estjén… és büszke
vagyok rá, hogy ott szerepel a képem
az SPB Magyarország honlapján.
Néhány mániám is további időt
követelt… Végre kitértem rá, A Gyűrűk Ura
egy pontján miért fogadja oly kelletlenül a vén ent: Szilszakáll a lehetőséget,
hogy Gimli, a törp az erdejébe látogat… azaz végre szót ejtettem hosszabban a
törpök természetéről – mintegy folytatva a Rajongásunk tárgya bejegyzés-sorozatát. Egy animével is beljebb vagyunk: sikerült újra
leülnöm Kon Szatosi Paprikája elé –
de még mindig nem írtam a Metropolisról
(pedig alap…); és még mindig csak nézem a Cowboy
Bebop epizódjait – amit anno hatalmas örömömre megszerzett nekem Timi.
Szintén ő csábított el a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana előadására… most jó ideig sorjáznak majd a fejemben
a képek, ha meghallom a zenét. És együtt ültünk a Zeneakadémia gyönyörű
nagytermében is, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint második duólemeze, a Tell Her bemutatóján. Mégis, valójában
nem csodálkozom rajta, hogy a kedves összegzőjében nem szerepelnek programok -
tény, ami idén programban látszólag neki volt fontos, azt is valójában nekem
ajándékozta. Jövőre másként lesz…
Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta,
ha 2016-ban gyalázatosan keveset sikerült olvasnom. Az elolvasott kötetek
számát illetően alulmúltam a tavalyi évet is, ha így folytatom, jövőre nem lesz
elég olvasmányom egy top-tízhez. Az én „téglám”: Babics Imre Gnózisa lassúolvasódik, csak akkor
megyek vele tovább, ha az addigit belélegeztem. Jövőre marad az is, hogy lelkendezzek
Kemény István összegyűjtött versei, az Állástalan
táncosnő kapcsán. És Neil Gaiman összesöpört elme-gizgazának bejegyzésbe
párolása, a Kilátás az erkélyről megdédelgetése
is jövőre marad. De nem ússzátok meg… Lássuk tehát, mit sikerült a legnagyobb
örömmel elolvasnom idén (úgy, hogy írni is sikerült róla).
 |
| sport is volt... |
10. – Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II. – Az elvállalt feladat okán vettem a kezembe,
hogy aztán jó pár estén át csodálkozzak rá újra. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét
kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban
egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem
a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban,
milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek
látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes)
nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú
jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan
egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói
attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a
nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben…
9. – Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie – Tartottam ettől a
könyvtől, de nem kellett volna... Úgy
kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak
a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved.
Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén
banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen
nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.
8. – Cormac McCarthy: A síkság városai – Most már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A
Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy
mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék
városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak
itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak
zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező
magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. Megértem,
ha valaki más mesét olvasott volna ehelyett – de azt is: miért ezt mesélte el
az írója. Elgondolkodtatott, hogyan vetkőztethetném le hasonszőrűen a saját
mítoszaink.
7. – Szerb Antal: Utas és holdvilág – Sokadik (sokadik nem teljes
érzetű) olvasás után is. Vannak könyvek,
amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és
mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz.
Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok
róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan
beszélgetésből teszem…
6. – Sjón: A cethal gyomrában – …a nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által
újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek
kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai –
amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának
nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és
hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen
élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát.
S mindezt egy poklokig pontos gonoszkeretbe helyezi. Lesz még olyan nap, amikor
azt érzem, ez a kötet volt 2016 legérvényesebb olvasmánya (holott részben még
2015-ös olvasás).
5. – Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve – Ezért a
könyvért örökké hálás leszek Uzseka Norbinak, az ő érzékeny, szelíd szavú
ajánlója miatt kértem el – tőle magától. …Nehéz
téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az
öreg szemén át, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy
írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s
lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd
csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga
léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is.
Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad.
Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások
ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti
el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok,
Mama!”
4. – Ted Chiang: Életed története és más novellák – Biztosra
veszem, hogy lesz olyan nap jövőre, amikor egyszer csak megint a kezembe
veszem. Amikor eszembe jut. Egy teljesen oda nem illő pillanatban, a
gesztusról, ahogy valaki csészébe tölti a gőzölgő teát. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray
Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora
bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal
teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe
pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a
körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember…
3. – Tomas Pynchon: Kísérleti fázis – Tudnotok kell, hogy innentől
kezdve valójában nincs sorrend. Erről a könyvről leírtam, hogy az év
legfontosabb olvasása – mert nem rém hangos, és nem megy túl közel, mégis;
hallatlanul pontosan ragadja meg a 9.11 által megteremtett világot. Miközben
humoros, könnyed, és menő. Ez a könyv lidérckövetés
ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a
kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen
megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az
atlanti szél.
2. – Alessandro Baricco: Az ifjú ara – Tudnotok kell, hogy innentől
kezdve valójában nincs sorrend. Erről a kötetről leírtam: alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább
szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely
rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a
vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az
ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az
Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol
különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a
kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott
beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt
konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai
belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így
a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden
porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban
tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt,
a Tengeróceán, a Vértelenül, vagy a Mr. Gwyn), számos
pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a
velejéig mesterséges. Alig várom, hogy megtudjam, még hova mélyül.
1. – Bartis Attila: A vége – Tudnotok kell, hogy innentől kezdve
valójában nincs sorrend. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak most írom le: a
recepciója konkrétan kiborított. Számomra fontos véleményalkotók mondtak róla
egetverő marhaságokat – mert nem tudtak másként tekinteni az íróhangra, mint a Nyugalom írójáéra (nem olyan, nagyon
nem…), mert felháborította őket az egyoldalú nőábrázolás (de hisz nemcsak
szerepe, de oka is van – hiszen így lát(na)/szeret(ne) egy virtigli kukkoló), s
még számtalan ízlésbeli okból, amit nincs itt kedvem felsorolni. (Azokról nem
is beszélve, akik a szövegük alapján láthatóan nem olvasták végig…) Lehet, hogy
egyszer eljutok a befogadás egy olyan szintjére, amikor élvezhetően fikázva
megfogalmazom, hogy milyen regényt kellett volna írnia az írónak szerintem, az
egyébként zseniális alapötletből, amit így elbaszott a szerencsétlen. Ha
eljutnék idáig, valaki lőjön le. Az új évezred első maradéktalan
olvasmányélménye volt – mert minden mesterkéltség nélkül úgy volt őszinte, hogy
(ahogy az irodalom mindig) hazudott: Bartis Attila hazudta benne Szabad András,
egy elképzelt élő maradék nélküli igazát.
 |
| Indián nyár - 2016 |
Lássuk akkor a „kulturális
mindenfélét”, ahogy Timi fogalmazott…
Az év legjobb filmélménye megint zavarba hoz. Hogyan választhatnék
ennyire más eszközökkel máshová futó, de sajátságaival is zseniális filmek
közül, mint az Érkezés (a mai
kommersz- és művészfilmes nyelvezet sajátos szimbiózisa, miközben az
akciódúsítást leszámolva ihletett és pontos adaptációja Ted Chiang
történetének), a Holdfény-királyság
(tömegkultúra-nyelvet bohókába csavaró tréfa, amit pont azért lehet szeretni,
amit utálnék benne, ha a fejével, s nem így, a szívével volna komoly), vagy a Berlin felett az ég (évek hosszú sora
után néztem újra, és találkoztam egy fiatalemberrel, a legteljesebb, Karinthys
értelemben)… bármelyiket ajánlhatom közületek bárkinek, ha eljutottatok idáig
ebben a maratoni bejegyzésben…
Az év legjobb koncertélménye… a fentebb emlegetetteken túl legjobb
volt Anoushka Shankar Land of Gold
koncertje. Tisztelem, ha valaki így éli a fúziót – hogy a saját szeretett
hangszerére adaptál olyan játékmódokat, amik úgy különben kényelmesen elférnek
rajta. Legjobb volt még Mayra Andrade és Palya Bea a Selymeim-koncertsorozat estjén. Tényleg torkomban dobogó szívvel
várom, kit hív Bea legközelebb… És végül a legjobb volt Maia Barouh, meg úgy a Budapest Ritmóról igen kevés kivétellel
szinte bárki.
A magam részéről továbbra is
ajánlani szeretnék, elsősorban ajánlani, mindazt, ami felkavar, megtetszik,
elvarázsol, meghódít. Továbbra is igen ritkán szeretnék kritizálni.
Megsemmisíteni, sárba taposni – még ha értem, adott esetben olykor értem, miért
történik; még ha adott esetben olykor én sem tudom visszafogni egy-egy
bejegyzés erejéig a csalódottságom. És végezetül Boldog Új Évet szeretnék kívánni, minden kedves (és türelmes)
olvasónknak! Ránk férne…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése