2017. január 2., hétfő

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről (Válogatott írások)

Valójában én kicsit merevebben képzelem úgymond az esszét. Saját (sajátos) műfajnak, amely nem különböző célú és funkciójú szövegek egyfajta gyűjtőneve (mondjuk így: olyan kifejezés, amely mindenféle bűnt lefed…). Mindazonáltal nagyon jól szórakoztam ezeken a kazalba söpört (valójában inkább szálanként akkurátusan egymás mellé fektetett) szalmaláng-szövegeken. Egy kiállítás megnyitója, egy beszéd azonos érdeklődésűek nyája előtt, még a különböző kötetek elő- és utószói is erősen az adott alkalomhoz és/vagy lehetőséghez kötött, erősen pillanat-specifikus dolgok általában. Ha nagyon jól szórakoztam rajtuk, felmerülhet a gyanú, hogy az egyik kedvenc mítoszálmodóm immár nem vagyok képes a súlya szerint megítélni. Ítélhettek úgy, hogy én is besodródtam (maradék nélkül most már) a kritikát feledő rajongó-nyájba, Neil Gaiman híveként innentől kezdve a lelkendezésem súlytalan lesz és tétje-nincs – hogy mintegy engem is kielégít, hogy meglett az évi rendes betevő Gaimanom.

Lehet persze, hogy azért élveztem annyira a Kilátást az erkélyről, mert akkurátus szemmel kerestem magam és az elméleteim igazolását Neil szövegeiben magáról Neil Gaimanról – azaz a saját, az íróhoz kötődő agymenéseim alátámasztását vártam és kaptam magától az írótól. Nos, való igaz – hiszen elég sokat ógtam-mógtam az ő mítosz-felfogása, írói alap-attitűdjei kapcsán, hosszan elmélkedtem a meséléshez való sajátos viszonyáról a könyvei és a képregényei kapcsán. Talán egyszerűen azért, mert úgy vélem én is: a meghallgatott mesének (legyen bármilyen átlátszó egy másik nézetből) ereje van, mert a mítoszi nézet egyre teljesebben meghatározza immár a hétköznapjaink is (soha ennyire azóta, hogy tudományos alapokon szőnyeg alá - a tudatalattiba - söpörték); a mítosz nem pusztán egy egykor megtörtént esemény távlatok torzította visszhangja, de alapja számos, világkorszakokon át élő világnézetnek – és az ott felismert törvényszerűségek a ráció világának árnyékában máig ugyanúgy hatnak. Senkinél nem láthattam annyira koncentráltan ezt a felismerést, mint az Amerikai istenek, vagy a Sandman lapjain. Gaiman legügyetlenebb meséiben is ott lakik ez a fajta hitel. (Például ezt is tőle, meg Robert Gravestől tanultam: a mítoszok kapcsán az emberiség gyerekkoráról beszélni - és a mesét ugyane gesztus martalékaként a gyerekszobába száműzni - csak egy a fejlődés néven ismert mítosz jellemző tévedései közül: az őseink szemernyit sem voltak gyermetegebbek, mint mi, akik az anyag szent nevében mérhető-mért világegyetemnek táncolunk épp hiedelemrendszert.)

Lehet, hogy azért élveztem ezeket a szövegeket, mert szerintem is élnek köztünk olyan emberbőrbe bújt tündéri manók, mint Tori Amos, vagy Lou Reed (bár én személyesen nem érte, hanem utolsó éveinek társáért: Laurie Andersonért rajongok…). Vagy  mert Terry Pratchett is egy ilyen tündéri, ironikus manó volt, amíg élt; mert teljesen más végletében az írószerepnek Douglas Adams is – és jó látni, ahogy kedvenc bőrkabátos író-popsztárom oda van értük. Ahogy az én rajongásom tárgyáért: Tolkienért rajong, okosan látva, pontosan miért. Egyszerűen jó volt ezekről az emberekről Gaiman tollából olvasni, akkor is, ha jól látszó elfogultságokkal találkozom az olvasás közben – hiszen láthatom azt is: mennyire tisztában van Neil a saját elfogultságaival. És azt is: mennyire bátran nem szégyelli őket. Mint amit a felesége, AmandaPalmer iránt érez, mutat és vállal fel – a világ legtermészetesebb módján.

Lehet, tényleg elég volt látnom, hogy a kedvenc mítoszgazdám mennyire rendben van. Mennyire rendben magával, soha kétely, dilemmák nélkül, soha bizonytalanság és önértékelési zavarok nélkül – de még mindig kivétel nélkül a jó kérdéseket feltéve. Még mindig abban a bátorságban, amitől megszerettem: ami nem foglalkozik vele, ha hülyének nézik, és akkor sem foglalkozik vele, ha egyáltalán nem biztos az igazában. De higgyétek el: mindezzel együtt (mindezeken felül) a leggyakrabban pontosakat és jókat mond. Olyasmit, ami akkor is érdekes, ha nem értesz vele egyet – mert közérthető volta ellenére is annyi réteget hordoz, hogy érdemes vitatkozni vele. Néhány dologban nem értünk egyet – és ebben a néhány dologban senki nem csiszolt annyit az egyet nem értésemen, mint ő. Ha egyszer alkalmam lesz, lehet, hogy leginkább ezt szeretném majd neki megköszönni!

Kiadó: Agave
Fordították: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...