2016. december 5., hétfő

Pilinszky János: KZ-oratórium (kettős elemzés a Napút Online-on)


Szondi György a Napút atyja kért fel rá minket, hogy egyszerre, egymást kiegészítve dolgozzuk fel Pilinszky munkásságából valamelyik számunkra fontos művet, időszakot, vagy akár szemléletmódot - elég hamar eldőlt, hogy egy ilyen kettős elemzés tárgya a költő valamelyik nagyobb lélegzetű munkája lehetne a leginkább; elég hamar eldőlt, hogy közülük a KZ-oratórium. Ha már nagy falat, hát legyen a szerintem talán legnagyobb. Számomra elsőre evidens volt, hogy Füleki Gábor a recepció ismeretében kellően megalapozott, átfogó elemzést alkot majd - meg kell mondjam, könnyebbség volt; nyugodtan lehettem pongyola és szubjektív, nyugodtan indulhattam ki a puszta szövegből, illetve bátran magyarázhattam Pilinszky saját szavaival magát a Pilinszky-művet, csinálhattam, amit szeretek... A kettős méltatás a Napút 2016/5. számában, külön rovatban jelent meg - megtisztelő, hogy nem minden szakmai visszhang nélkül.

Terjedelmi okokból itt, a blogon csak ízelítőt kínálok belőlük, akit a kóstoló kíváncsivá tett, kattintson a bejegyzések címére a Napút Online felületén közzétett teljes szövegekért...






...A műben gyakoriak a tömörségükben széles jelentősmezőket megragadó, jellegzetesen pilinszkys szóösszetételek: jégüres, magnéziumláng, félálomakták, porkolábparasztok, melyek a sivár, kiüresedett hangulatot erősítik. Az említett korábbi soá-versek nyelviségéhez képest az oratórium nyelvezete már elvontabb, absztraktabb, a lírikus kései, szokatlan nyelvi formulákat konstruáló asszociációs stílusának megelőlegzése, sőt annak forrongó születési vegykatlana, hiszen számos régebbi önidézete vegyül itt újszerűbb, elvárástörlő nyelvi megoldásokkal.

A művet a kötetben közvetlenül követő Nagyvárosi ikonok című versciklusnak nagyon hasonló a hangvétele, versszerveződése, tördelése: a Nagyvárosi ikonok című vers megszólaló képei akár elvont szereplők is lehetnének.

Az oratóriumra jellemző továbbá a töredékesség, absztrakt töredezettség, a nyelvi ellipszis (főként alany- és tárgyhiányok) – a műnek nincs megszokott drámai cselekménye; építkezése, dikciója inkább az abszurd drámákéra emlékeztet.

E dikció párbeszéd-montázs, a szereplők szövegükben párhuzamosan mozogva, de elbeszélnek egymás mellett, ugyanakkor a közös téma- és élménykör áttételesebb módon összefűzi mondataikat. A témaazonosság mellett így a töredékesség-töredezettség ellenére mégis megteremti a nagyon is egyértelmű lírai kohéziót a költő jellegzetes, az egész életművet egyébként is átszövő motívumhálózata: csillagok – hold – éjszaka – szegek – megfeszítés – áldozat – halál, cérna – tű – vonal – sors, farkas – ház – otthon – szoba, érintés – társ – viszonzatlan szerelem – magány.
A költő egyéb verseivel való motívum-összefüggés nagyon tudatos költői elgondolást fed fel: a mű a Pilinszky-versgalaxis sötétlő központja, amelyből spirálkarokként indulnak ki kötetei, s azok izzón világító csillagai, versei. Egy ilyen sűrű dikciójú, sallangmentes, tömör és kis terjedelmű líratermésnél minden szónak súlya, összefüggése van. A vershálózat e gyakori motívumok acélszerkezetein stabilan nyugszik...




Hegyi Zoltán Imre: Montázs-dráma tükörben (KZ-oratórium)


...Csak úgy működik, ha a történetmesélés minden formájáról lemond. Inkább beleszövi a farkas-mese példázatát az asszociációs modern prózavers mélyen elidegenítő szövetébe – csak nehogy történetet kelljen mesélnie. Csak úgy működik – ennek folytán – ha te, hallgató, olvasó ismered magát a történetet; hiszen csak az olvasatot kapod. A montázs akkor működik igazán, ha ismered az alapanyagát, amiből összeáll – ha hozza magával a megtört látványa az „egész” emlék-látványát is. És csak az áldozat olvasatát kapjuk, a gyilkosok indítékai-defektusai, horribile dictu közönye nélkül, minden sallang nélkül – hogy az látsszon, ami mind a mai napig a legjobban fájhat benne (s ami nap mint nap fáj minden azóta elkövetett hideg fejű népirtásban): hogy szakrilégium, hogy botrány. Világunk méretével azonos botrány, amit valójában megérteni lehetetlen, illetve olyan elidegenítő gesztusokat követel a megértés, amelyekkel jobbára csak a hóhérok, gyilkosok, managerek és bürokraták élnek. Nem megérteni kell. A botrányt soha nem megérteni kell – mivel az értelem, a meztelen értelem és a minden gátat lebontó hiánya egyszerre szüli. Hanem felmutatni, mint a megváltástörténetet! Az se érthető, az is „szent titok”… A KZ-oratórium misztériumjáték. Felmutatni szeretne, hogy lásd, miben veszel részt óhatatlanul, de miben ne akarj lehetőleg semmilyen szerepében részt venni. Mert nem dráma, hanem botrány. Ezek a szereplők olyanok – utasításnak talán a legszemléletesebb –, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre. Realitás és irrealitás egyszerre: ez a botrány – ilyen, amikor a valóság botlik.

Ha a megközelítés költői (hiszen misztériumról tanúskodik), akkor érdemes megvizsgálni, hogyan összegzi a saját műteremtő mechanizmusát máshol a költő. Nálam az alakuló vers rendszerint egy igen erős szituáció-érzésben jelentkezik. Hogy úgy mondjam, egy alapállásban, honnét mindenfele ki tudok lépni, ahonnan kitekintve az élményekkel való zűrzavaros viszonyom egyszeriben világossá válik. (A mű születése) Az alapállás itt: a holtaké. Kérdés és kétely nélkül – ki is mondva ezt: az áldozatoké. A valósághoz való zavaros viszony, a költő sajátos katonáskodása, tábor-élménye, az ebben a képletben sehova se tartozás kívülállása helyett; a Rekviem úgymond „rendezői pozíciója” helyett: azonosulás. Részvétel. Nem a megmenekülő kivétel-voltára fókuszál – s ezen keresztül nem teszi kulisszává a botrány-lényeget. Az áldozatok szemszögét vállalja fel, kiindulástól végpontig – akkor is, ha ezzel szükségszerűen jár együtt a feloldás lehetetlensége. Hogy valójában a holtak szemszögéből összegez...


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...