2015. március 2., hétfő

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Időnként még velem is előfordul, hogy valami igazán lágy, nőies, kedves, súlytalan kis olvasmányra vágyom, amin nem kell gondolkodni, nem tépi ki a szívem, nem sokkol, de nem is rágom le a körmöm izgalmamban – egyszerűen csak elringat. Vagy ha nem is, legalább megnevettet. Ilyenkor általában előveszem Bridget Jonest, ő még sosem okozott csalódást. Hogy most mégsem a kultikus angol bétanőstény kalandjaira vetettem rá magam, annak két oka volt: egyrészt, a harmadik rész után tartok tőle, hogy nem tudnám ugyanolyan súlytalan kis semmiségként olvasni az első két részt; másrészt beleszerettem ebbe az eredetiséggel nehezen vádolható, turistacsalogató borítóba. (Mea culpa…)

„Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet. Tudom, ez elég valószínűtlenül hangzik. Némelyek éppenséggel túlzónak vagy melodramatikusnak tarthatják az ilyen kijelentéseket. Pedig hát pontosan így történt.”

Aztán elolvastam ezt a pár nyitómondatot, és onnantól kezdve tőlem aztán szólhatott volna bármiről a könyv, tuti elolvasom – nem, nem kezdek bele újra abba, hogy tavalyelőtt novemberben egy könyv megmentette az életemet (bármily hatásvadásznak hangozzék is ez), de így volt, aki követ, tudja, miért volt így, és miért melengettek meg ezek a mondatok. Az első perctől együtt tudtam érezni szegény kis Aurelie Bredinnel, aki egy regényben látja a megmentőjét, és mindent elkövet, hogy megismerje a szerzőt, mi több, a lába elé vesse magát és lehetőleg egy életre magához láncolja híres menu d’amourjával.

Aurelie ugyanis egy „nappali nagyságú” párizsi vendéglő büszke tulajdonosa – kiskora óta szenvedélye a főzés, édesapja halála óta egyedül vezeti éttermét, ami lefoglalja minden idejét, legnagyobb vágya egy piros kabát és könyvet mondhatni elvétve vesz a kezébe. Hogy most épp miért? Mert élete legrosszabb napján, egy különösen esős, undorító novemberi pénteken, melynek reggelén a pasija elhagyta álmai (mint később kiderül, várandós) asszonya miatt, egy őt makacsul öngyilkosjelöltnek néző túlbuzgó rendőr elől menekülve épp egy hangulatos kis könyvesbolt kerül útjába. Melynek egy hátsó asztalán ott várja a KÖNYV, mely megváltoztatja életét. Nem, nem Coelho, csupán egy semmi különös kis párizsi romantikus regény, melynek cselekménye az ő vendéglőjében kezdődik. Nem egy hasonló vendéglőben, az övében. Ugyanaz a név, ugyanaz az elhelyezkedés, ugyanazok a kockás abroszok. Mintha a hősnő is gyanúsan ő lenne – vagy valaki, aki kölcsönvette a haját, a kedvenc zöld ruháját és a kedvenc ékszerét. Aurelie érthető módon megbabonázva érzi magát és elindul szép kis kalamajkába torkolló küldetésére, hogy becserkéssze a könyv meglehetősen vonzó szerzőjét.

Mely küldetés során a legnagyobb akadály, amit le kell küzdenie, az angol szerző párizsi szerkesztője, a legkevésbé sem elbűvölő André Chabanais. A mogorva szerkesztő látszólag mindent megtesz, hogy lehetetlenné tegye a találkozást, miközben nehezen is tudná tagadni, hogy maga is megbabonázódott a szép szőke vendéglős tekintetétől. És mintha ez nem lenne elég, a kiadó marketingese kitartóan ugrál a fején, hogy hozza a titokzatos szerzőt Párizsba egy felolvasásra, hisz a regény nem várt siker. Igenám, de a szerző oly nagyon titokzatos, mintha nem is létezne. De hát valaki csak megírta azt a könyvet, valakinek csak el kell nyernie a végén a szomorú Aurelie szerelmét…

Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy valaki el is nyeri. A nő mosolya ízig-vérig romantikus komédia, kellemesen kiszámítható, túl nagy meglepetéseket nem tartogató cselekménnyel, inkább nevettető, semmint kétségbeejtő bonyodalmakkal, gyönyörű leírásokkal a fény városáról, ínycsiklandozó receptekkel és piros kabátokkal. Ami némiképp elemeli saját műfajától, az a több helyen megjelenő irónia – ez a könyv bizony nagyon jól szórakozik saját magán. Hisz van nekünk is „titokzatos szerzőnk”, aki a borítóra nyomott fénykép dacára bizony nem a női lélek titkait meglepően jól ismerő párizsi könyvesboltos, hanem egy német írónő – ennek fényében a könyvbeli szerzőt övező rejtély több mint mulatságos. De jóízűen ironizálnak a szereplők bizonyos befejezések túlságosan hollywoodi mivoltán és azon is, hogy mennyire kiszámíthatóan unalmas, ha egy párizsi ír Párizsról regényt. Hát még, ha egy nő ír romantikus regényt.

Édes kis semmiség ez a regény, de annak tökéletes – franciás, hangulatos, visszafogottan érzelmes. Nem utolsó sorban pedig nem buta, és nem nézi az olvasóját sem butának. Gondolom, a romantikus lányregények rajongói úgyis elolvassák, de én bátran merem ajánlani azon olvasóknak is, akiknek nem kenyere a műfaj, csak néha-néha vágynak valami mérsékelten rózsaszínre. Nagyot nem csalódhatnak. (És ha esetleg nem is jön be, könyvmolyként még mindig nagyon jól szórakozhatunk egy kis párizsi könyvkiadó működésén…)


Kiadó: Park
Fordító: Szántó Judit

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...