2015. március 10., kedd

Kódjátszma – film

Van az úgy, hogy az ember ül a moziteremben a vetítés után, és azon gondolkodik, hogy jó-jó, de lehetett volna ez ezerszer jobb is – ilyenkor vérmérséklettől és a látottaktól függően ki csalódott, ki vállat ránt és elkönyveli a darabot egy újabb középszernek, ki dühösen fújtat a készítőkre, amiért már megint megúszásra játszottak. A Kódjátszma után én leginkább a harmadik csoportot erősítettem, mert bár a film jó, a szereplők jó része egyenesen kiváló, a kivitelezésre igazán nem lehet panasz, azért óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mégis mi a jó francért nem lehetett egy igazán bátor filmet forgatni a huszadik század egyik tán legméltatlanabbul kezelt zsenijének életéből? Ja, persze, az Oscar… Meg az egyéb díjak, meg a biztonsági játék meg a rizikós kérdések...

Mert azért valljuk be, ha valaki komolyan belenéz Alan Turing életébe, nem feltétlen egy édesbús, megható történelmi dráma jut róla eszébe. A második világháború során a németek Enigma kódrendszerét feltörő zseniális matematikus munkásságát jó néhány évtizedig általános hallgatás övezte, és nem is csupán az elhíresült homoszexualitás-per, és a feltételezhetően az öngyilkosságához vezető kémiai kasztrálás miatt, melyre a bíróság ítélte; sokkal inkább azért, mert konkrétan államtitoknak minősült, hogy mit is csináltak, mennyi információt fogtak el és mikor, és azt hogyan használták. Persze az emberi dráma is épp elég, de bántó leegyszerűsítés Turing tragikus élettörténetét azzal elintézni, hogy „nem a szexuális beállítottsága, hanem az érdemei alapján kéne megítélni egy embert”. Mégis, ha legalább e téren elég bátor lett volna a film, már azt mondanám, fél siker – de nem volt. (Ha már itt tartunk, bátrabban közelített a női egyenjogúság témájához – mintegy „kárpótlásként” felnagyítva Joan Clarke szerepét, akinek anno neme miatt kellett hasonló nehézségekkel megküzdenie, hogy kódfejtők között dolgozhasson.)

Az igazi siker számomra mégis az lett volna, ha felvállalják a készítők azt a drámát, amit Turingnak az Enigma feltörése után kellett végigélnie. Mert hiába vallják egyöntetűen a történészek, hogy jó két évvel rövidítette le a háborút, megóvva mintegy tízmillió életet; hiába mondhatja róla kis túlzással a marketinggépezet, hogy „az ember, aki megnyerte a szövetségeseknek a második világháborút” – ha a másik oldalon több évnyi titkosszolgálati mérlegelés és megannyi taktikai okokból meg nem óvott emberélet áll. Hisz az Enigma feltörése nem egy nagyívű, tűzijátékkal kísért sikertörténet – nem durrogtak pezsgők és nem ért véget a háború, csak mert feltörték a németek kódjait. Nem, ekkor kezdődött az igazi emberi dráma – az MI6 patikamérlegen kimért szivárogtatásával, a „fedjünk fel annyi értesülést, amennyi még felfedhető, anélkül, hogy rájönnének, ismerjük a kódjaikat, de áldozzunk fel annyi életet, amennyi minimálisan szükséges, hogy ne fogjanak gyanút” kegyetlen játszmájával. Mely játszma megítélése nyilván a történészek dolga – engem igazából mindennek az emberi oldala érdekelt volna. Amit a film éppen csak karcolt.

Az általam hiába várt lelkiismereti dráma helyett kapunk egy klasszikus életrajzot egy magának való, kicsit kattant zseniről, melynek minden kockájáról süt, hogy Oscar-megrendelésre készült (hogy végül hoppon maradt, az ezúttal igazából nem annyira rossz hír). Sok tekintetben rokon az amúgy elég szórakoztató és szintén a remek színészgárda által megmentett A király beszédével – ahogy VI. György életét, úgy Turingét is az „igaz történet alapján” készült családbarát drámák nézőinek igényeihez igazították. A legnagyobb filmes truváj a három idősík, melyek egymásba csúsztatása valóban elég kreatívra sikeredett itt-ott – a kiskamasz, kirekesztett Turing öntudatra ébredése, első szerelmének tragikus története és a kódfejtés iránti rajongásának kialakulása, valamint az ötvenes évek megalázó vádjai és magányos őrülete szépen ellenpontozzák a Bletchley Park-beli történéseket. Ahol Turing leginkább valóban egy kiállhatatlan pokróc, aki mindent elkövet, hogy elidegenítse magától a társait, akivel képtelenség együtt dolgozni, akinek nincsenek érzései, akit csak imádott gépe érdekel – akinek igenis szüksége van ara a plusz két idősíkra, ahol megsajnálhatjuk, mert egyébként lehet, hogy zsenialitás ide vagy oda, leginkább képen törölnénk.

Ez csak és kizárólag a játékával sok mindent mentő Benedict Cumberbatch-nek köszönhető (lányos sóhajok, pillarebegtetés, satöbbi) – muszáj elismerni, hogy a bölcsészlányok aktuális félistene félelmetesen jól játszik, és ha eddig még kétséges is volt, ezután borítékolható, hogy hamarosan levetkőzi a Sherlock-hacukát, és meghódítja a világ mozitermeit (is). Mellette mindenki másodhegedűs, de kiváló támogatást nyújtanak – nem gondoltam volna, hogy egyszer leírom, de még Keira Knigthley is egészen elviselhető, a „kémfilmből nem lehet kihagyni” Mark Strong pedig durván jó (az ő szerepében csillan meg valami abból a drámából, amit egyébként annyira hiányoltam). Az egyetlen bosszantó mellényúlás Charles Dance szerepe: no nem azért, mert ne lenne remek, hanem mert kár egy ilyen kaliberű színészt egy ennyire klisés „én vagyok itt a legnagyobb hatalmú katona és úgyis kirúgatlak mert utálom a fejed” szerepre pazarolni – ráadásul a hírek szerint az admirális szerepének kiforgatása  forgatókönyvírói önkény eredménye.

Nem mondom, hogy teljes kudarc a film, mert nem az – magas színvonalon elkészített, profi szórakoztatóipari termék. Ha csak minden második popcornkísérőnek szánt multiplex-töltelék ilyen profin lenne összerakva, boldogok lehetnénk. Csak épp hiányzik belőle a vízió, a lélek, a kérdésfeltevés elemi kényszere – ami elemelhetné az iparosmunkák tömegétől és művészi alkotássá változtatná. Márpedig Alan Turing élettörténete szerintem ennél többet érdemelne. 

4 megjegyzés :

katacita írta...

Én nagyon jól szórakoztam a moziban, viszont ha jobban belegondolok, egy-két dolog nekem is fura, vagyis nem teljes. Ahogy te is írod, az utóéletről nem nagyon volt szó (se a kódfeltöréséről, se Turingéről), akkor meg nem értem, hogy miért kellett belevenni az ötvenes évekbeli szálat, ráadásul szerintem elég erőltetetten hozták össze a kódfejtős időkkel. Nekem az jött le, hogy a film nem Turing életét akarja bemutatni, hanem azt, hogy hogyan törték fel az Enigmát, viszont akkor felesleges az erőlködés, hogy egy-két jelenet erejéig megnézzük, hogy mi lett szegény pasival később. Plusz a végén ez a sok szöveg, mialatt égetik el a cuccokat, hogy a homoszexualitást 1967-ig büntették, stb... Valahogy nem éreztem ezt indokoltnak, tekintettel arra, amit az előbb is írtam, hogy szerintem a film a kódfeltörésről és a csapatról szólt elsősorban (nem homofób vagyok:)).
"még Keira Knigthley is egészen elviselhető" :D igen, én is meglepődtem azon, hogy nem irritált különösebben, pedig rosszul vagyok a kényszeredett mosolyától :D

Miamona írta...

Nekem tetszett a film így, ahogy volt, hollywoodiasan. A dráma része is nagyon érdekelne, de szerintem az már egy másik film... Ez a két, nagy horderejű dolog nekem nem férne bele egy filmbe, nincs elég tér mindkettőt maximálisan kibontani, félig kibontva meg elveszne a lényeg. Pont ez volt a bajom az Amerikai mesterlövésszel. Egyetértek Katacitával, hogy a kevesebb több lett volna, a végén eltért a következetességtől, mintha "elcsábult" volna...

Ilweran írta...

Én is jól szórakoztam amúgy, itt-ott nagyon jól elkapott pillanatok is voltak, a keserű szájíz inkább a vége után jött elő... De leginkább tényleg azért, mert lehetett volna ezerszer jobb, ha a film készítői el tudják dönteni, melyik szálra akarnak fókuszálni és azt tisztességesen és bátran kibontják. Így olyan "nesze semmi fogd meg jól" szórakoztató izé, de semmiképpen sem komolyan vehető életrajzi film. Abban meg tök igazad van, hogy ha az Enigma feltöréséről akartak filmet csinálni és nem az emberről, akkor felesleges volt belekavarni a plusz két idősíkot és belekapni a témába, ami így csak el lett sunnyogva...

Ilweran írta...

Hát akkor én azt a másik filmet szerettem volna látni :) Mondom, nem volt rossz, de lehetett volna ezerszer jobb is...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...