Ellentmondásos múltunk: Dékány András II.

Mint írtam, e sós-párás, tengerszagú könyvek már régen nincsenek a kezem ügyében – más partokra sodorta őket az idő. De legnagyobb örömömre egytől egyig megleltem őket, különböző formában megosztva ott várták újjáéledő figyelmem a neten. Mit tagadjam, elragadott megint Dékány könnyed szavakkal szőtt álomvilága, jól esett bele a fejes. Más szemmel olvasok ma – de pont a halványuló emlékek ízével való összevetés teszi annyira kellemessé ezt a kései kóstolót: nemcsak a könyvek idéződnek fel (és kerülnek eltérő megvilágításba), de egykori olvasó magam is. Mert rájöttem végre, miért nem szerettem akkoriban a harmadik kötet, a

Csempészek, hősök, kikötők

világát. Miért nem ízlelte szívesen a gyerek azt a történetet, amelynek bizonyos zamatait a (már amennyire) felnőtt most meglepett örömmel kóstolja. Ez a könyv nemszeretem időkről szól, a világválság összenyomott, keserű idejéről; a két háború közötti elkeseredés hangulata ott borong az írótól már (harmadik könyvre) megismert-megszokott, kedélyesen csapongó, kalandos-romantikus hangvételű mesélőke alatt. A felújított Jadran alig jut áruhoz az összenyomott piacról, folytonos létbizonytalanságban fújja kikötőből kikötőbe a szél – hogy aztán mindenhol hosszas várakozásra kényszerüljön az újabb feladatig. Eközben a Földközi-tenger hullámain egymás ellen pöffeszkedő hadiflották parádéznak, Mussolini gyarmatbirodalmat építene Afrikában, angol és francia rosszallástól kísérve – s a meghódított vidékek bosszúra éhes lakói folyamatos lázongásaikkal, felkeléseikkel zaklatják gyarmattartó uraik… Nem is csoda, hogy a vén Suttora, a babonás, kalózküllemű egykori toronyőr (miközben hóbortjaival, „majmolásaival” e kötet fő humorforrása) nem győzi számba venni a hajóra leselkedő baljós jeleket. 

HMS Blanche - a B osztályból; így festhetett őfelsége rombolója, a Broke

Igen, ebbe az időszakba, a „kultúra” szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába gyermekkoromban legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szerettem pillantani. Dékány könyve hallatlanul ügyesen ügyetlen – mert miközben maga is a korabeli ponyva eszközkészletével játszik, következetes írói könyörtelenséggel rakja helyére az elbillenő egyensúly javát a végén. Hős csempészeink nem érik el a kikötőt – és a pár szavas búcsú pontosan megfogott gyászának hatására végtére mi, olvasók szégyelljük, hogy e történet folyamán mennyit nevettünk a hóbortos toronyőrön.  Az arab szabadságharcosok ábrázolása pedig (tengeri rablótól az előítéletein túl látó vezérig) az egyik legszebb általam ismert példája a politika-vezérelt vonalas látásnak és egyben e láttatás paródiájának. Akár a kettős beszédnek, amely a naivitás számára az egyszerű barát- és ellenségképet, a „bennfentes” olvasó számára pedig a mögöttes beszéd cinkos összekacsintását kínálja fel. Hiszen konkrét árnyalatlansággal, akaratlanul is illusztrálja: mennyire megítélés kérdése, szimplán szervezett bűnöző, terrorista, vagy szabadságharcos e valaki. Úgy, hogy valójában tudhatatlan: az író érezte-e ezt az ellentmondást – a szocialista kultúrpolitika szótárában mindkét véglet és a közte elterülő árnyalat-gazdag vidék is belefért a „forradalmár” kategóriájába…  

Az elveszett sziget

folytatásnak se kutya, sőt - sokak szerint a sorozat legnagyobb nívón megírt kötete. Innen, a posztmodern (szöveget és modort gátlástalanul parafrazeáló) hullámán túlról nézve külön csemege, ahogy Dékány szinte pontról pontra, kulcsszereplőket és regényi fordulatokat is ügyesen átemelve megidézi Stevenson A kincses szigetének kalandos világát – a legügyesebb alapötlettel párosítva az ismert kaland „kvázi biztonságos” újraolvasás-élményt kínáló, a mesélés módját ez által is reflektorfénybe vonó leckefelmondását. Hajó nélkül maradt hőseink Dél-Amerika olcsón vehető, használt vitorlásainak piacán, Porto Allegre kikötőjében lesik a Jadran lehetséges utódait – s a partra vetettség ezen állapotában kapva kapnak a milliárdos Santa-Clara ajánlátán: szállítsák el egy filmforgatásra (A kincses sziget film forgatására) az általa megépített klasszikus fregattot; Észak-Amerikába, mégpedig a hajó korának megfelelő hajózási, technikai eszközök igénybevételével. Mekkora ötlet – tisztelgés a tisztelgésben, s nem kérdés innentől, hogy miért nincs a fedélzeten az eredeti kaland ívét azonnal gyilkoló rádió például…

Egy híres filmes replika: a Bounty - 2012-ben a Sandy hurrikán áldozata lett

Ebbe a játékba számtalan ötlet férhet bele aztán – nyugodtan hívható a csonka legénység kiegészítésére felvett új fiúk vezére Hosszú John Silvernek például. Sőt, ha már a Horn fokot kerülteti az író, a viharok: Üvöltő Negyvenesek, Harsogó Ötvenesek és Rikoltó Hatvanasok világába ( a szélességi övek tengerész-neveit sorolom…) merítve fregattját, s így juttatja át a Csendes-óceánra – természetesen útba eshet Robinson szigete, a Juan Fernandez, és megidézhető a másik tengerészlegendává ért Csendes-óceáni kaland: a Bounty lázadása is. Érdekes, nekem ezek a cselekmény feszességét tényleg szertecincáló anekdotikus kitérők, és a vén hajósok szájába adott ismeretterjesztő betétek voltak a kedvenceim. Talán mert a történet fordulatait (jóval korábban olvasva Stevenson remekét) ismertem - majdnem hogy úgy köszöntöttem őket, mint a régi ismerősöket. A belefűzött betétek viszont rendre újabb ajtókat nyitottak további érdekes tengerészhistóriák és könyvek felé…

Egy hangütés kiteljesedett vége e kötet - Andrea kedélyes, közvetlen, olykor bohókás de beleélt és beleéltető cimbora-hangja a folytatásokban így már nem hallatszik. A megközelítés módja aprókat változik, de mintha Az elveszett sziget kalandos megtalálásával Dékány András egy jóval árnyaltabb írásmódot is meglelt volna. A sorozat két utolsó darabjának másként épülő, kifinomultabb szerkezete és hangja e mellett a szerző saját, személyes legendájának is remek szolgálója lett - de minderről majd legközelebb...

előzmény:

- Matrózok, hajók, kapitányok és Kalózok, bálnák, tengerek

folytatás: 

- Az Óceán Császára és Jokkó visszatér