Nehéz vitatkoznom a kétségtelen
ihlettel „Távolodó” szaktekintély Müpa Magazinban megjelent cikkével, de bennem
úgy él a tangó, hogy elválaszthatatlanul tánc
és zene; egyszerre a kettő. A karizmatikus, fétisként tisztelt előadók
színpada előtt is ugyanúgy ott volt mindig is a tánctér, nem beszélve az utca
sarkán játszani települő egy szem bandoneónnal „felfegyverzett” vén zenészről:
hiszen az ő tánctere ilyenkor az egész világ – ameddig a hangszerének hangja
csak elhallatszik. Nekem a latin-amerikai zenék egyik legbájosabb vonatkozása
épp ez: hogy egyszerre táncok és zenék. Táncok, amiket meg kell tanulni, s
nemcsak a lépéseket – főleg a tangó esetében nem: az ihletetten előadott zenét
kell táncba élniük a táncpartnereknek… hiszen ezért is megunhatatlan a tangó,
és ezért tanulható az élet végéig. Nehéz vitatkoznom Marton Lászlóval – de én
nem a tangó jövőjét szeretném látni az El
Juntacadáveres produkciójában, hanem azt a hallatlanul vicces, életteli tangó-triphop
injekciót, amire a műfajnak bizonyára szüksége van.
Hiszen nyilván akad akár több
generáció a tangó hazájában is, aki már nem tanulja a táncot. Akik nem
táncteret keresnek a színpad elé, és nem táncpartnert – akik csak úgy közönség
a fesztiválokon, akár itt, Európában; s nyilván (ugyanúgy, mint itt) egyedül
vannak a zenével a tömegben – akkor is, ha fogják közben valaki kezét. Legalábbis
ahhoz képest mindenképpen egyedül, amikor két test összehangolódik egymással s a zenével. Enrique ’Kike Noviello, az együttes gravitációs középpontja nyilván
vitatkozna velem – hiszen táncolni hívott egy párt a színpadra, az egyik
legformabontóbb nótájuk alá; s az önként jelentkező táncosok be is bizonyították,
lehet tangót táncolni e zenére. De nekem azt is: rá lehet táncolni, ezt a zenét eltáncolni
nehéz ügy volna…
Viszont hallgatni (és mozogni rá)
frenetikus élmény! Vannak pillanatai, amikor látszik: ezen az úton még igen sok
érdekes fúziós kísérlet követelődzik a megszületésért – sok eljátszható játék várhatja
még a tagokat. Néhol még egymást kíséri a két fő elem: a tangó és a triphop – nem
mindig szervesül egységes, elragadó vízióvá, de amikor igen, akkor nagyot üt.
Érdekes volt látni, mennyire fesztiválzenekar
az El Juntacadáveres – nem voltak hajlandók tudomásul venni a színházi teret
sem előadásmódban, sem a közönségtől szinte kikövetelt reakciókban. Ez lehet
fogyatékosság is – idén tavasszal többek bebizonyították, milyen finoman
kihasználható a másféle tér követelése –, és mindenképpen kockázatos lépés,
hiszen mindent a közönség belevonhatóságára bíz. Nos, a közönség jelentős része
ezen az estén hagyta magát játékba vonni, szívesen feledkezett el róla, hol van
– nagyon sokan belakták ezt a zenét. Jön az El Juntacadáveres a Szigetre majd,
a Világzenei színpadra; menjetek és hallgassátok, mert minden esély megvan rá,
hogy „hazai pályán” feledhetetlen meccset játsszanak a fiúk!
’Kike Noviello a középpont – de igen
markáns játszótársakkal vette körül magát. Itt mindenki erős elemeket pakol a
másik súlyos dolgaira – időnként szinte tülekszenek a térért a hangszerek. Rám
a legnagyobb benyomást Pato Lorente
tette a bandoneónján – szívbe markolóan hangsúlyoz a beszívott s kifújt
hangokkal. És a dobos, Luc Bas – nem
gondoltam, hogy még ennyifelé, ennyi műfaj játékmódjába tördelhető az egyébként
is igen izgalmas, (de inkább befelé
bokrosodóan) sokszínű tangóritmus. A többiek szárnyalásához leginkább a
kettejük játéka nyújtja az alapot – kiegészülve a dobbal jól beszélgető basszusjátékkal.
A basszeros Michael Spiessens eszelős
figura! Önfeledt és provokatív: minden gesztusával táncba hívta a közönséget az
este. Onan Van de Weyer sokat
pattogott ide-oda a gitáron a műfaji pingpongban, leginkább mégis a DJ, Kris Stybos legfontosabb támaszaként. Aki
izgalmasan rappel, és néha igen kreatívan húz bele az egyébként is bonyolult
ritmikákba a lemezeken. A végére hagytam Domingo
De Jesus López Díazt, a zongoristát, pedig őt külön is elhallgatnám; vagy
Pato Lorentével párban – amiből egy számnyi ízelítőt hallhattunk az este. Szívesen
hallgatnám egyszer, ahogy kettesben klasszikus tangót játszanak.
Az élményt tovább színezték a
koncert fölé vetített ízes képek – a főleg régi filmhíradó-részletekből és
keskenyfilmes amatőr felvételekből komponált fekete-fehér „mozi” ízléssel
szolgálta a zenét. Érdekes volt szembesülni azzal is (az első dal Che Guevara-t
idéző, némiképp azért ironikus „aktivizmusa” hallatán), hogy ez a muzsika arról
a földről jön, ahol még nem ciki az egyszerre nosztalgikus és harcos baloldali
radikalizmus…
Jó este volt – valahol azt remélem,
visszatérő vendég lesz nálunk a Juan Carlos Onetti Hullagyűjtőjétől magának nevet lopó zenekar. Jó lenne, ha ez a
távlat is minél több hallgatnivalóval színezné az estéink. Köszönjük, MÜPA! írták a megosztón a zenészek – akik láthatóan igen
jól érezték magukat a színpadon. Mi is köszönjük! Mert mi is jól éreztük e zenétől
magunkat. Gyertek felénk minél gyakrabban!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése