2014. május 26., hétfő

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!



Murakami Haruki szépen lassan odaér legkedvesebb íróim azon képzeletbeli „legfelső polcára”, melyen eddig Virginia Woolf és Jonathan Franzen osztoztak – ők azok, kiknek műveit olvasva nemes egyszerűséggel úgy érzem, hazaérkeztem. Szövegük körülölel, elringat, ha fáj is, ismerős fájdalommal fáj, ha megríkat, tudom: úgy ríkat, ahogy csak a számomra legfontosabb dolgok tudnak megríkatni. Otthonos érzés – bármit is hoz, lubickolok benne, mert tudom: a helyemen vagyok, olyanok közt, akik ugyanazt érzik, mint én, ugyanaz a fájdalom járja át a bensőjüket, mint nekem, ugyanolyan kétségbeesetten keresik a kiutat, mint én. S legtöbbször ugyanúgy elbuknak.

A Szputnyik, szívecském! érdekes helyet foglal el Murakami Haruki életművében – egyike első nagy sikereinek, mely sok tekintetben előrevetíti a későbbi művek témáit és hangulatát, ugyanakkor tán egyike a „leghagyományosabb”, legkönnyebben olvasható regényeinek. Jómagam most olvastam először, s meg kell mondjam – bár a szövegbe csobbanás hallatlan élménye most is magával ragadott – eleinte úgy éreztem, az 1Q84, a Kafka a tengerparton vagy a legújabb regény, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei árnyékában ez bizony „kevesebb”. Hogy aztán pillanatok alatt helyrekattanjon: bizony a Szputnyik, szívecském! fényében érződik például az 1Q84 óhatatlanul önismétlésnek (vagy legalábbis egy régi ötlet kibontásának). Ám szerencsére hamar magával ragadott a történet, s hagytam a csudába a hasonlítgatást, meg az életműben-elhelyezést; inkább élveztem, hogy Murakami újfent elvarázsolt.

Pedig a történet amúgy murakamisan „semmi különös”. K, a névtelen általános iskolai tanító szerelmes egykori diáktársába, az írói babárokra törő Szumirébe, a lány azonban nem viszonozza érzelmeit. K amolyan japán-módra átlagos, konvencionális fiatalember: az egyetem után különösebb meggyőződés nélkül elhelyezkedett egy iskolában, munkáját lelkiismeretesen, de szenvedély nélkül végzi, s minden esélye megvan rá, hogy előbb-utóbb igazán jó tanár váljék belőle. Családjához nem fűzi mély kapcsolat, egyetlen barátja Szumire, estéit alkalmi hölgypartnerekkel tölti. Rendszeres, rendezett, kifogástalanul hétköznapi életet él. Nem úgy Szumire, aki kimaradt az egyetemről, hogy írhasson, alkalmi munkákból egészíti ki otthonról kapott apanázsát, éjszakába nyúlóan görnyed a szövegszerkesztője előtt, nappal alszik, felemás zoknit hord és ha muszáj utcára mennie, kinyúlt férfizakóban teszi.  Sarkítottan „művészlélek” ő, akit teljesen hidegen hagynak a mindennapi élet elvárásai – saját bevallása szerint mindent alárendel művészetének, csak hát a szomorú igazság az, hogy egy sort se tud leírni. Csak kapálózik az elképzelt szerepben, anélkül, hogy tudná, valójában merre tart. Látszólag tökéletes ellentéte K-nak – valójában mindketten egy magukra erőltetett önkép foglyai, akik lázadoznak bár olykor, kitörni képtelenek.

Mígnem Szumire beleszeret egy nála jóval idősebb üzletasszonyba, az őt szárnyai alá vevő – ám érzelmeiről mit sem tudó – Miuba. Szumire új életet kezd, munkába áll Miunál, decens öltözetre vált, abbahagyja az írásra tett próbálkozásokat, nappal dolgozik, este alszik, s mintha egészen más emberré válna – hogy aztán egyszer csak eltűnjön, feloldódjon a semmiben. Egy görögországi utazás, egy rejtélyes eltűnés, egy felbolydult kis turistaparadicsom néhány tehetetlen rendőrrel – e ponton Murakami regénye akár krimibe is válthatna, ám tudjuk pontosan: a legkevésbé sem az itt a fontos, hova tűnt Szumire. Mert ugyan eltűnt-e egyáltalán? Vagy csupán láthatatlanná vált számunkra, átszivárgott egy olyan világba, ahol nem érhetjük el? Vagy tán visszatért a valóságba, s mi ragadtunk a „túloldalon”? Egyáltalán, miből gondoljuk, hogy mi, akik látszólag egy világban élünk, valójában ugyanabban a világban lélegzünk, mozgunk, érzünk?

Szóljon bár szerelmekről vagy eltűnésekről, konvenciókról vagy kitűnésről, e regény eszenciája a magány – az a fajta magány, ami csupán a semmiben lebegő égitestek végtelen elhagyatottságához fogható. Az a magány, ami velünk van, akármerre megyünk – nem számít, hányan járják esztelen körtáncukat körülöttünk a mindennapok sodrában, nem számít, van-e mellettünk társ vagy nincs, nem számít, szeretnek-e vagy sem. Van az a magány, ami a bőrünk alá kúszik és velünk marad – minden percben, az elsőtől az utolsóig. A rettegés, a kilátástalanság, az elveszettség magánya – amit akkor érzünk, amikor eszünkbe jut: legbelül mindannyian egyedül vagyunk a világban. Meztelenítsük le magunkat bármennyire a másik előtt, fogadjunk bizalmunkba akárhány jó barátot, vegyen bár körül szeretteink sokasága: a bensőnkben lévő űrt, a szívünket vasmarokkal szorító félelmet e magánytól senki nem értheti meg. Ahogy mi sem az övékét. Mert legyünk bár mégoly közel egymáshoz, nem vagyunk mások, mint egymás mellett elsuhanó, egymást folyvást kísértő, de sosem találkozó égitestek. Melyek olykor letérnek a pályájukról, miként Szumire tette. De vajon hova tűnnek a pályájukról letérő, szemünk elől eltűnő égitestek?


Kiadó: Geopen
Fordító: Komáromy Rudolf

2 megjegyzés :

katacita írta...

Murakami nálam is mindig telitalálat, bár a legutóbbi regénye nem igazán jött be, de most várok, hogy egy újabb megjelenjen, mert már az összes magyarul megjelentet olvastam.
A Szputnyikot is szerettem, azóta az óriáskerékről mindig ez jut eszembe :)
Érdekes, hogy régen, amikor pl. ezt a regényt is olvastam, lehangolónak tartottam a főszereplők magányosságát, mostanában viszont inkább megnyugtatónak, bár szerintem a Murakami történeteiben megjelenő kiegyensúlyozott magány nem is igazán létezik...

Ilweran írta...

Igen, óriáskerékre nehéz lesz ezután úgy nézni, hogy ne a Szputnyik jusson eszembe. Én sosem találtam lehangolónak, kicsit inkább irigylem a Murakami-hősöket. Pont azért, mert szeretném hinni, hogy létezik efféle kiegyensúlyozott magány...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...