Az élete úszásból és gyaloglásból állt, amivel a fiatalemberek
levezetik az energiát és a szenvedélyt, amíg meg nem házasodnak, és utána majd
a nők veszik át a hegyek és folyók feladatát. Az ő szenvedélye a távolság és a
gyaloglás iránt tovább megmaradt, mint a legtöbbeknél… A tömérdek halál
súlyosan nehezedett az álmára. Gyakran sírva ébredt, és kinyújtotta a kezét a
levegőbe, de a szülei már elmentek, és ideje volt, legfőbb ideje egy különleges
barátnak, érintésnek, szerelemnek…
Határhelyzeti mesék. Ez bennük a
közös: életvégen, véget érő álmon merengő rövidkék mind.
Nagyra becsülöm, ahogyan Bradbury
annyiféleképpen álmodja a lélek tovautazását. Ahogy a szereplői csak annyit „tudnak”
a túlnanról, amennyit a marsi ifjú ért meg a földi nő „varázslatából” – a
figyelmesen félreértett keveset. De ez a kevés, ez a tudás is csak bujkálás a
semmi elől. Nem tudjuk, van-e egyáltalán a létünknek miértje. De keressük.
Ilyen keresés e kötetben szinte az összes történet. S mikor keresnénk igazán,
ha nem a végén – a rendelkezésre álló utolsó pillanatokban életünk prózai
varázslatából. Néha úgy látom, boldogok, akik kérdések nélkül alszanak el.
Ahogy olvasom ezeket a lelkiismeret furdalást annyiféleképpen keltő-feloldó
meséket, látom magam előtt azokat, akik a kérdéseikkel – s talán mégsem
boldogtalanul. Hisz jobbára tényleg kérdezünk, a végén is, amikor utoljára
pirít ránk a lelkiismeret.
Látta az összes sötét házat, amelyben két dolog volt, emberek és álmok,
a kettő pedig az ágyban kapcsolódott össze; az emberek a fáradtságukat-rettegésüket
kifújták a nyugodt levegőbe, majd halkan visszaszívták, aztán megint kifújták,
míg meg nem tisztult; az előző nap problémáit, gyűlöleteit és iszonyatait még
hajnal előtt elvetették…
Engesztelő búcsúk, nem-akarom
búcsúk, el nem köszönések és áldott istenhozzádok – ez a kötet a végső válással
játszik. Nem is a fantasztikumba érleli a javát – inkább az irónia, s még
inkább a rémtörténetek ódonabb borát ízlelteti. Hol jobban ízlik, hol kevésbé,
hol ríkat, hol kacagtat. Egészen az utolsó pár novelláig, a másféle búcsúk
ízeiig – amelyek legalább ennyire véglegesek lehetnek. Van egy dallama az angol
rémmesének, amely mintha az életünk egy rendre eltagadott rétegére vetne fényt.
Sajátos fényt: Hold tükrözte derengést, mesterséges világosságaink sötétre
szegezett ellenfényét – a rémmese úgy sejtet, ahogy a lelkiismeret mentené
magát. Sajátos indokrendszerében szükségletté lehet a borzalom. Vagy csak a
borzongás… mindenesetre minden gyönyörű ornamentikájú, gótikus rémmesei
hazugság alatt ott lapul az indokolhatatlan. A ráció meséivel ellentétben –
ahol minden az indok, az ok, az eredő – a rémmese belátja: létünk minden
porcikáját nem világítottuk át. És ahol sötétség van, ott megbújhatnak a
szörnyek. De – persze – nem csak a szörnyek. Lehet: ott bújik a minden értelme is.
Lassan hajtott, át az elaggott városon. Látott egy rozsdás vonatot
elhagyatva egy régi mellékvágányon, sípja rég elnémult, gőze rég elapadt. Nézte,
hogy az emberek olyan lassan járnak az üzletek és a házak között, mintha egy
tiszta, meleg tenger alatt élnének. Mindent moha borított, minden mozgás puhán,
némán pihent meg. Mezítlábas Mark Twain-város volt, olyan város, ahol a
gyerekkor várakozás nélkül él tovább és az öregkor megbánás nélkül érkezik…
S jól megfér e nézet görbe tükre
is e kötetben. A rémmesék írója könnyen komponálhat a mese, a legenda
születéséről is mesét. Belátva azt is, az indokolhatatlan, a borzongató, a
titok mögött számtalanszor tényleg csak valami fel nem tárt banalitás lapul. Avagy
hazugság, tréfa, a játékos elme játékai unalom ellen. Nehezen viseljük, ha nem
történik semmi – nehezebben olykor, mint mikor a rossz dolgok történnek. A
játékos elme játékot álmodik a semmi helyére, s ha jól csinálja, minden érdek
és rosszindulat nélkül nézi, ahogy mások életét formáló legenda lesz belőle.
Titok, ami tartalmat ad az életünknek. Hiszen az ismeretlen, a megismerhetetlen
– s a tőle való félelem – legalább annyit formál rajtunk, mint a tapasztalat.
Néha úgy érzem, mindannyian: írók, olvasók, történeteket be- és kilégző emberek
csak fütyörészünk a sötétben. Félelem ellen – holott attól félünk a leginkább,
hogy a füttyszót követve ránk talál az elkerülhetetlen. A végén. Ray Bradbury
történetei ezúttal ilyen vége-mesék. Mégis: olyan füttyszó az övé, amitől
valahogy oldódik a félelem.
…de nem szóltam. Nem tudtam, hogy megölném vagy felszabadítanám-e vele,
hát inkább a nyelvembe haraptam, és néztem, ahogy kinyitja az ajtót,
hangtalanul átcsusszan rajta, és végigmegy a következő hálókocsin egy olyan
múlt felé, amit csak elképzelni tudtam; olyan jövő felé, amit még elképzelni
sem.
Csodálom a besorolhatatlanságát.
Számomra a fantasztikum nagy alkotói közül ő a leginkább szépíró. Vagy
legalábbis az egyik… Épp ezért örültem nagyon e kötet fordításainak! Pék Zoltán
úgy teremti magyarul újra Bradbury tartalomtól súlyos, de így is légiesen
könnyed mondatait, hogy nemcsak a jelentést, de az eredeti szöveg hallatlanul
költői felharmonikusait is megidézi. Érdemes ízlelni a mondatait; lassan, mint
a bort – zamatuk van, s ami a legnagyobb öröm: felismerhetően Bradbury-s
zamatuk. Ha sokat olvastad az író történeteit, megérzed: más-más évjárat, de
ugyanaz a buké. Gálla Nóra és Török Krisztina is kifogástalan munkát végzett e
kötethez, de náluk nem éreztem mindig ezt az ízt. Ezzel együtt: ezt a kötetet
élvezet csak úgy bele-beleolvasva lapozgatni is, az elolvasás után. És a magam
részéről külön ajándéknak érzem az utolsó novellát, az Osztozkodást. Finom iróniával közli: annyi fontoskodó választásunk
után csak most jön a lényeg. Hiszen csak az ér véget, ameddig ellátunk. Ameddig
látunk: a világaink, s nem a világ vége. S a fontos dolgok rendre a mindeneink után következnek.
Kiadó: Agave
Fordító: Gálla Nóra, Pék Zoltán, Török Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése