2014. május 23., péntek

Elfújta a szél – Budapesti Operettszínház



Volt egy erős nosztalgiafaktora ennek a családilag elkövetett musicalnézésnek – gyerekkoromban viszonylag sokat jártunk operettbe, akkor még elsősorban klasszikusokat nézni (Marica grófnő, Csárdáskirálynő, Mágnás Miska – emlékszik még ezekre valaki?), az első „igazi” Webber-i értelemben vett musical, amit ott láttunk (s talán az első, amit játszottak) a Miss Saigon volt. Jó régen. Aztán hosszú-hosszú évekig nem jártunk a színház felé, közben bekövetkezett egy jelentős profilváltás, jöttek a siker-musicalek, a Rómeó és Júlia korszak, én meg mindig csak álmodoztam arról, hogy egyszer el kéne újra menni, de sosem alakult úgy. No persze a vágy mellett – mit tagadjam? – volt bennem egy erős félsz is, hisz az utóbbi időben azért ha jártunk, egész másfajta színházba jártunk, és még ha csupán halovány gyerekkori emlékekből dolgoztam is, azt helyre tudtam rakni, hogy ez a fajta színjátszás fényévekre van mondjuk a Bárka vagy a Szkéné deszkáin látottaktól.

Könnyed? Persze. Felszínes, olykor giccses, vállaltan hatásvadász, színes-szagos szemkápráztatás egy ilyen musical. Ezzel együtt is elbűvöl – és nem is csak a profizmusával (mert hogy iszonyú profin van megcsinálva itt minden, az biztos, és itt a „megcsinálva” szócska összes pozitív és negatív felhangját is nyugodtan oda lehet képzelni). Patikamérlegen kimért szórakoztatás, visszafogott színészi játékkal, elsőrangú énekkel, a színpad minden lehetőségét bőségesen kihasználó látvánnyal, könnyzacskókat támadó szólószámokkal, nagy szenvedélyekkel – mondaná a cinikus „kritikus” énem. De az a nagy helyzet, hogy nem mondja, mert biza én is megkönnyeztem itt-ott (ha nem is annyira, mint egy előttem ülő kedves hölgy, aki konkrétan az egész előadást végigsírta).

Amihez az Elfújta a szél meglehetősen jó alapanyag. Margaret Mitchell regénye a maga nemében igazi etalon, a belőle készült film nemkülönben – még úgy is, hogy gátlástalanul idealizál egy letűnt világot, történelmileg nem feltétlenül hiteles és a főhősnője egy hisztis, önző liba. Mégis a huszadik század egyik legnagyobb könyvsikere lett belőle, a filmváltozat pedig a Hollywood-i aranykor maradandó remekműve – s persze Vivien Leigh Scarlettje máig a filmtörténet egyik legemblematikusabb hősnője. Hossza és összetettsége okán ugyan megkérdőjeleződhető, hogy hogy is lehet ezt a történetet színdarabbá formálni, mégis: a könnyzacskókat támadó dráma, a nagyívű szerelmes-, háborús-, múltbarévedős-, mindentelveszítős alapanyag szinte kiált azért, hogy egy ügyes kezű forgatókönyvíró színpadra adaptálja.

Namármost, ez csak félig jött össze – mert ugyan az kimondottan szimpatikus, hogy a zeneszerző-szövegíró Gerard Presgurvic sokkal inkább a könyvet, mint a filmet vette alapul (ennek megfelelően vannak hangsúlyok, melyek máshová kerültek), az már kevésbé, hogy mintha ügyetlenebbül sűrítene. Már a film is erősen zanzásított verziója csak a regénynek, a darabban azonban még ahhoz képest is zavaró bakugrásokban haladunk előre a történetben. Akadt olyan – egyébként nem ügyetlenül megoldott – jelenetsor, minek során azt éreztük, itt most lazán átlapoztunk vagy hatszáz oldalt, dejó… Azoknak, akik ismerik az alapanyagot, ez kevésbé lehet zavaró, de ha valaki a darabot látva találkozik először Mitchell történetével – vajon van ilyen? – könnyen értetlenül pisloghat például Scarlett hipp-hopp férjhezmenésein és megözvegyülésein. Engem azonban ennél egy fokkal jobban zavart a zene – ami ugyan szép-szép, de mintha már hallottam volna valahol: Gerard Presgurvic sajnos e téren nem erőltette meg nagyon magát, lazán újra felhasználja saját dallammeneteit a Rómeó és Júliából (s ráadásul mintha pont ugyanolyan ütemben váltogatná a pörgős-slágeres dalokat a nagyívű drámai betétekkel).

Szerencsére mind a sűrítést, mind az „egyszer már hallott” dalokat ellensúlyozza az előadás maga. Az énekesek gyakorlatilag hibátlanok – Vágó Zsuzsi Scarlettje pont olyan hisztis és rikácsoló olykor, ahogy mondjuk elképzelném a filmbeli Scarlettet ha énekelne (aki még nem tette, egyszer feltétlenül nézze meg eredeti nyelven – Vivien Leigh nyávogása fenomenális!), az angyali Melanie pont olyan angyalian énekel, ahogy kell, Ashley dalban is hasonlóan jelentéktelen, mint szerepében, Belle Watling pedig tüzes és kiábrándult egyszerre. A show-t azonban lazán lenyúlja Szabó P. Szilveszter Rhett Butler szerepében – ő talán az egyetlen, aki értékelhető színészi teljesítményt is hoz a kiváló ének mellé. Szívdöglesztő, vicces, félelmetes és tragikus – mindenki eltörpül mellette. Egyedül tán a darabot kvázi-narráló, a filmbelinél jóval jelentősebb szereppel megajándékozott Suellen nem, aki nem csupán a legjobb dalokat kapta, de végre „kitört” a „Scarlett másodvonalbeli húgocskája” szerepből.

Bár kritikáim jócskán vannak, lazán elvarázsolt az előadás – képes voltam tátott szájú kisgyerekként csodálni ezt a csengő-bongó áradatot. A musical könnyed műfajként van aposztrofálva, s mint ilyennek, a legfőbb feladata, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson, gyönyörködtessen. Helyén kell kezelni – a mindenáron való továbbgondolás kényszere nélkül. Én imádtam – persze ehhez hozzátartozik, hogy én minden formájában nagyon szeretem ezt a történetet. S hogy lesz-e folytatása musical-kalandozásainknak? Naná! A mérce mindenesetre magasan van…


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...