A rajongás velejárója szerintem,
hogy ennyire jó érzés: itthon van. Bármikor elővehetem, betehetem a lejátszóba
– és ott ragadhatok előtte. A varázslat része, hogy rögzült, tehát újranézhető
– akkor is, hogyha nem változik. Mert ez a zene igen tág keretek közt más minden koncerten, rengeteg munkával
variálódik újra a játéktér, a befogadók előre gondolt igénye, vagy egyszerűen a
játszók variációkra oly érzékeny kedve szerint. Talán ezért is készül annyira
csigalassúsággal a második albumuk: nehéz lehet választani ennyi változatból –
hogy melyik legyen megörökítetté, hogyan kapjon bármelyik dal egyfajta kiérlelt
véglegességet. Ami újra és újra az élő előadás meghallgatására csábít, az még
ezen a rögzített, hazavihető élményen is átsüt. A bármikor elővehetően ugyanolyan
sem takarja el az egyszeriség gyönyörű kert gyanánt megművelt esetlegességét –
bármikor elővehetem, hogy 2013 tavaszán hogyan ünnepelte születésnapját a
Bin-Jip, átélhetem újra; ezt a kiérlelt véglegességnek tűnő állomást a
változékonyságban, de nem árt, ha tudom: ez csak egy pillanat a zenekar
életében. Ha gyönyörű is, csak egy pillanat – amit viszont nemcsak a fejemben
vihettem haza.
Zene, ami hazajött – s vele a
Kiégő Izzók vetített képei. E téren a felvétel csak emlékeztetni tud –
egyszerűen nem pótolható az élmény, ahogy ezek a képek a Planetárium kupolájára
vetülnek. Pedig a készítők mindent megtettek, elég sok szögből érzékeltetik is,
de megidézni nem tudják azt a térérzetet – ahhoz egyszer ott kell lenni. Annyi
mindenképpen átjön, hogy ez a meglehetősen puritán alapokról időnként elég
merészen bokrosodó vetítés jóval több, mint puszta háttér, dekoráció – hogy
valóban az előadásba szervesül. Ami azt is jelenti: azért a hatalmat nem veszi
át. A koncertfények és stroboszkóp szaggatta „film” valóban kiegészít – a
különbséget a koncert közben megejtett klipbemutató alkalmával érezhettük a
leginkább; a Heavy rajzolt meséjű,
magába húzó történetének másképp elragadó képeit nézve. Ahol a látomás részévé
lett a hallomás.
Viszonylag puritán a kiadvány –
az „Enter” és a „Heavy” klipjén túl nem tartalmaz egyebet a koncertnél. Amelyet
viszont sok és ötletes kameraállásból, hangulatba feledkezhetően rögzített a
készítő csapat. A hangsáv minősége kiváló – Somodi Ádám a helyszínen elképesztő
teljesítményt nyújtott hangmérnökként, az akusztikailag nem egyszerű
kupola-térben, és Schram Dávid (természetesen Andrew J-vel) ízléssel keveri
mindezt a korongra. Nagyon sokféle dinamikával játszott ezen az estén (is) a
Bin-Jip, a felvételről ez hibátlanul lejön – akárcsak a ráhangoló kis
finomságok, Gyémánt Bálint és Andrew szinte érzéki intrói. Erről külön kéne –
az elkezdődésekről; ahogyan a dalok, a vetítés úgy képeznek egységet, hogy a
sokszor hallottat olykor gyökeresen értelmezik át. Ez a zene nincs kőbe vésve –
de ettől él.
Érdemes lesni a felvételen Andrew
J precíz kezeit, ahogy a többiekre figyel – és azt, hogy mekkora bizalommal bízza
rá keverő ösztönére a maga dolgát Veronika és Bálint. Azok a kezek belekotornak
a szólókba akár, szkreccselik az éneket, néhol egészen más hangsúlyokba lökve a
széttördelt szöveget is. Amióta láthattam, Bálint és Veronika micsoda szinkront
képes élni a színpadon, azóta komolyan felértékelődött a számomra Andrew
szerepe. Nemcsak azért, mert pusztán odafér. Hiszen amikor kell, repít, amikor
az kell, fékez. Nem egyszer érzem úgy, hogy a dalok pillanatnyi alakulásában ő
a karmester.
Veronika igazi koncert-lány.
Mostanában mintha többet engedne látni magából interjúkban, megszólalásokban is
– de a nyilvánosság előtt teljesen mintha csak a színpadon lenne „nyitva”. Elemében
mintha – a zene áradásában, egyszerre beleélve és tudatosan. Nézem a
felvételen, ahogy egymásra pillantanak a játszók egy-egy szóló végén; ahogy
szokatlan helyeken belekezdenek, ahogy Veronika felpillant a kupolára,
lehetetlen szögből is megörülve a vetítésnek – ezt az intim közelséget csak az
első sorban ülők és a kamera „látta”, pedig jó látni ezt a nézést…
És Bálint. Ahogy ráilleszti:
egyszerre pontosan és bátran a szokatlan helyen – a nem szokványos játszótársak
nem szokványos játszótársaként. A zenei repülő szőnyeget mind a hárman együtt szövik
– de a kedvenc pillanataimban a gitár túllép a „szövet” határain, megemelve az
egészet, még magasabbra. Számomra a legkópésabb elem ez a gitárjáték – valahol
a váratlant, a meglepően megragadót mindig tőle várom.
Hallgatom a dalokat, és arra
gondolok, már rég készen van a második korong. Már rég elkészült a zenei
anyaga. De ahogy az Enter zenei
anyagát újrafogalmazzák koncertről koncertre, a felvétel dinamikáihoz képest
hol meghittre finomított, hangsúlytalanabb; hol szinte a progresszív rock klasszikus
himnuszaihoz mérhető bonyolultságú ön-feldolgozásokat teremtve – úgy lehet
pokoli nehéz kiválasztani azt az egy hangzást az új dalokban, amely az új
hangzóanyagon rögzítve akárhogy is, de „véglegesül”; azaz legalábbis
kiindulópontként szolgál majd az újabb megfogásokhoz. Nem tudom, meddig tart –
de nem is sürgetném a hármast: a minap tették közzé a „Vicky” videoklipjét; ha
ilyen aprólékosra csiszolják a zenét a szöveghez (s mint itt: a képhez) minden
új dalukban, arra megéri várni. Addig is lehet menni koncertre – hallgatni
élőben a mindig másképp ugyanazt, a variációk boldog ötletparádéját; például a
napokban az A38 színpadán Szabó Simon felolvasó hozzájárulásával. S ha valaki
úgy érzi (mint én), hogy többször hallgatná, mint ahány koncertre eljut – hát
itt van például ez a DVD. A rögzített pillanat – mondjuk így: az örökkévalónak.
Bónuszként: haiku recenzió a koncertről, dalról dalra.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése