2014. május 5., hétfő

Bin-Jip feat. Glowing Bulbs at the Planetarium - DVD



A rajongás velejárója szerintem, hogy ennyire jó érzés: itthon van. Bármikor elővehetem, betehetem a lejátszóba – és ott ragadhatok előtte. A varázslat része, hogy rögzült, tehát újranézhető – akkor is, hogyha nem változik. Mert ez a zene igen tág keretek közt más minden koncerten, rengeteg munkával variálódik újra a játéktér, a befogadók előre gondolt igénye, vagy egyszerűen a játszók variációkra oly érzékeny kedve szerint. Talán ezért is készül annyira csigalassúsággal a második albumuk: nehéz lehet választani ennyi változatból – hogy melyik legyen megörökítetté, hogyan kapjon bármelyik dal egyfajta kiérlelt véglegességet. Ami újra és újra az élő előadás meghallgatására csábít, az még ezen a rögzített, hazavihető élményen is átsüt. A bármikor elővehetően ugyanolyan sem takarja el az egyszeriség gyönyörű kert gyanánt megművelt esetlegességét – bármikor elővehetem, hogy 2013 tavaszán hogyan ünnepelte születésnapját a Bin-Jip, átélhetem újra; ezt a kiérlelt véglegességnek tűnő állomást a változékonyságban, de nem árt, ha tudom: ez csak egy pillanat a zenekar életében. Ha gyönyörű is, csak egy pillanat – amit viszont nemcsak a fejemben vihettem haza.

Zene, ami hazajött – s vele a Kiégő Izzók vetített képei. E téren a felvétel csak emlékeztetni tud – egyszerűen nem pótolható az élmény, ahogy ezek a képek a Planetárium kupolájára vetülnek. Pedig a készítők mindent megtettek, elég sok szögből érzékeltetik is, de megidézni nem tudják azt a térérzetet – ahhoz egyszer ott kell lenni. Annyi mindenképpen átjön, hogy ez a meglehetősen puritán alapokról időnként elég merészen bokrosodó vetítés jóval több, mint puszta háttér, dekoráció – hogy valóban az előadásba szervesül. Ami azt is jelenti: azért a hatalmat nem veszi át. A koncertfények és stroboszkóp szaggatta „film” valóban kiegészít – a különbséget a koncert közben megejtett klipbemutató alkalmával érezhettük a leginkább; a Heavy rajzolt meséjű, magába húzó történetének másképp elragadó képeit nézve. Ahol a látomás részévé lett a hallomás.

Viszonylag puritán a kiadvány – az „Enter” és a „Heavy” klipjén túl nem tartalmaz egyebet a koncertnél. Amelyet viszont sok és ötletes kameraállásból, hangulatba feledkezhetően rögzített a készítő csapat. A hangsáv minősége kiváló – Somodi Ádám a helyszínen elképesztő teljesítményt nyújtott hangmérnökként, az akusztikailag nem egyszerű kupola-térben, és Schram Dávid (természetesen Andrew J-vel) ízléssel keveri mindezt a korongra. Nagyon sokféle dinamikával játszott ezen az estén (is) a Bin-Jip, a felvételről ez hibátlanul lejön – akárcsak a ráhangoló kis finomságok, Gyémánt Bálint és Andrew szinte érzéki intrói. Erről külön kéne – az elkezdődésekről; ahogyan a dalok, a vetítés úgy képeznek egységet, hogy a sokszor hallottat olykor gyökeresen értelmezik át. Ez a zene nincs kőbe vésve – de ettől él.

Érdemes lesni a felvételen Andrew J precíz kezeit, ahogy a többiekre figyel – és azt, hogy mekkora bizalommal bízza rá keverő ösztönére a maga dolgát Veronika és Bálint. Azok a kezek belekotornak a szólókba akár, szkreccselik az éneket, néhol egészen más hangsúlyokba lökve a széttördelt szöveget is. Amióta láthattam, Bálint és Veronika micsoda szinkront képes élni a színpadon, azóta komolyan felértékelődött a számomra Andrew szerepe. Nemcsak azért, mert pusztán odafér. Hiszen amikor kell, repít, amikor az kell, fékez. Nem egyszer érzem úgy, hogy a dalok pillanatnyi alakulásában ő a karmester.

Veronika igazi koncert-lány. Mostanában mintha többet engedne látni magából interjúkban, megszólalásokban is – de a nyilvánosság előtt teljesen mintha csak a színpadon lenne „nyitva”. Elemében mintha – a zene áradásában, egyszerre beleélve és tudatosan. Nézem a felvételen, ahogy egymásra pillantanak a játszók egy-egy szóló végén; ahogy szokatlan helyeken belekezdenek, ahogy Veronika felpillant a kupolára, lehetetlen szögből is megörülve a vetítésnek – ezt az intim közelséget csak az első sorban ülők és a kamera „látta”, pedig jó látni ezt a nézést…

És Bálint. Ahogy ráilleszti: egyszerre pontosan és bátran a szokatlan helyen – a nem szokványos játszótársak nem szokványos játszótársaként. A zenei repülő szőnyeget mind a hárman együtt szövik – de a kedvenc pillanataimban a gitár túllép a „szövet” határain, megemelve az egészet, még magasabbra. Számomra a legkópésabb elem ez a gitárjáték – valahol a váratlant, a meglepően megragadót mindig tőle várom.

Hallgatom a dalokat, és arra gondolok, már rég készen van a második korong. Már rég elkészült a zenei anyaga. De ahogy az Enter zenei anyagát újrafogalmazzák koncertről koncertre, a felvétel dinamikáihoz képest hol meghittre finomított, hangsúlytalanabb; hol szinte a progresszív rock klasszikus himnuszaihoz mérhető bonyolultságú ön-feldolgozásokat teremtve – úgy lehet pokoli nehéz kiválasztani azt az egy hangzást az új dalokban, amely az új hangzóanyagon rögzítve akárhogy is, de „véglegesül”; azaz legalábbis kiindulópontként szolgál majd az újabb megfogásokhoz. Nem tudom, meddig tart – de nem is sürgetném a hármast: a minap tették közzé a „Vicky” videoklipjét; ha ilyen aprólékosra csiszolják a zenét a szöveghez (s mint itt: a képhez) minden új dalukban, arra megéri várni. Addig is lehet menni koncertre – hallgatni élőben a mindig másképp ugyanazt, a variációk boldog ötletparádéját; például a napokban az A38 színpadán Szabó Simon felolvasó hozzájárulásával. S ha valaki úgy érzi (mint én), hogy többször hallgatná, mint ahány koncertre eljut – hát itt van például ez a DVD. A rögzített pillanat – mondjuk így: az örökkévalónak.

Bónuszként: haiku recenzió a koncertről, dalról dalra.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...