„Vagy nyomorult leszek, vagy boldog;
dagályos, érzelgős teremtmény, vagy egy olyan író, akinek a sorai egy napon
perzselni fogják az oldalakat.” Virginia Woolf (akkor még
Virginia Stephen) egy 1907-ben írt levelének részletével kezdi biográfiáját Alexandra
Harris – nagyon jó érzékkel kapva el azt a bizonytalan, fájdalomteli,
mégis elszánt és leplezetlenül nagyra törő hangot, ami már akkor sajátja volt
az írónőnek. Annak az írónőnek, aki később valóban felperzselte az oldalakat,
megújította az angol regényírást, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű esszét,
levelezést, naplót és kritikát hagyva az utókorra – és egy rejtélyt. Mert ki is
volt ő, a Mrs. Dalloway melankolikus,
ugyanakkor gunyoros, éteri esztétikájú szerzője? Lila ködbe burkolózó bölcsész,
kifinomult esztéta, aki nem tudott megbirkózni a hétköznapok kihívásaival?
Bántalmazott fiatal nő, aki soha nem heverte ki kora fiatalsága tragédiáit?
Éles szemű gondolkodó, aki látta maga előtt a keserű jövőt? Kísérletező kedvű,
játékos, művelt, az irodalmi és társadalmi tradíciókat tisztelő, ám azokkal
mindenáron leszámolni kívánó, ugyanakkor saját depressziója árnyékából kitűnni
teljesen soha nem tudó alkotó?
Alexandra Harris az életút és a művek párhuzamba
állításával, az áthallások módszeres felfejtésével, rengeteg regény- és
naplórészlet felhasználásával próbál választ találni ezen kérdésekre – és
lehetőség szerint az olvasó elé állítani egy új, teljesebb, árnyaltabb
Virginia-képet. „Az volt a tervem, hogy ez legyen az első állomás
mindazoknak, akik még nem ismerik Woolfot, és ez a könyv további olvasásra
bátorítsa őket. Remélem, néhány friss, új gondolatot (vagy kétséget) ébreszt
majd azokban az olvasókban is, akik már jól ismerik az általam bemutatott
anyagot” – írja a szerző műve előszavában. Bátor vállalkozás. Voltak is
kétségeim eleinte, mégis: azt kell mondjam, Harris sikerrel (ha nem is
hibátlanul) teljesítette vállalását.
Amiben a legnagyobb segítsége maga Virginia Woolf
volt. Nem csupán a beemelt Woolf-szövegek mennyisége meglepő, hanem az a
már-már tévedhetetlen érzék is, amivel Harris válogatott – bemutatva a
regényírót, az esszéistát, a politikai gondolkodót, a magánembert; a szerető
hitvest és a lángoló szerelmest; a gyakorlatias üzletasszonyt és a betegségtől
tépázott entelektüelt egyaránt. A szerző nem titkolt célja leszámolni az utóbbi
fél évszázad számos leegyszerűsített Woolf-képével, melyek ahelyett, hogy közelebb
vittek volna minket az írónő megértéséhez, leginkább csak elidegenítették tőle
az olvasókat. Hiszen ilyenből nem egy akadt. „Az átpolitizált, feminizált,
romanticizált, megbosszult halott Virginia Woolf ellentétes ügyek vezéralakja
lett. Erőteljes jel és jelkép volt olyanok számára is, akiknek fogalmuk sem
volt arról, mit is írt.” Harris nem hallgatja el a kényes életrajzi
momentumokat, ám nem is dimenzionálja túl őket; helyén kezeli Woolf saját korában falakat rengető, ma már-már avíttas feminizmusát; nyíltan ír a nővére
iránti féltékenységéről és a saját család iránti vágyáról; bemutatja a
barátokhoz, pályatársakhoz, vetélytársakhoz fűződő viszonyát.
S persze megelevenedik a lapokon maga a környezet
is: a híres-hírhedt Bloomsbury-kör, a legendává érlelt férj, az Orlando
mintájául szolgáló Vita Sackville-West. Örök polémia tárgya az olvasók és
irodalomkutatók közt egyaránt, hogy a műveket kell-e, lehet-e függetleníteni
egy-egy alkotó életútjától – nos, Woolf egyike tán azon keveseknek, kiknek
esetében ez a kérdés fel sem merül. Lehet persze, de felesleges. Sőt, botorság.
Műveit olyannyira átszövik az életrajzi elemek, a saját tapasztalások; a hang
olyannyira személyes, hogy ha nem ismerjük az ihlető forrást, hát maguk a
regények vezetnek el minket óhatatlanul az életrajzhoz.
Ugyanakkor mintha a regények maguk is
kézzel-lábbal kapálóznának az egyértelmű megfeleltetések ellen. Ahogy
Harris írja: „Woolfot olvasva minden alkalommal más és más kap nyomatékot”.
Tán ennek is köszönhető, hogy a szerző nem megy bele az egyes művek elemzésébe,
nem ad kezünkbe segédanyagot a befogadáshoz, nem húz egyenlőségjeleket, inkább
csak felvázol olyan lehetséges kapcsolódási pontokat, melyek a Woolffal
ismerkedőknek mankóként szolgálhatnak, az életmű jó ismerőit pedig valóban új
kérdésfeltevésekre ösztönözhetik – ilyenformán gyakorlatilag kitaposva az utat
az újraolvasásoknak. Ha van negatívuma a könyvnek, hát leginkább ez:
rajongóként az ember igen nehezen állja meg, hogy ne vegye le a polcról azonnal
A világítótorony vagy a Mrs. Dalloway példányát. Ha hihetünk
Harrisnek (s miért ne?) épp az egyértelmű megfejthetőség hiánya, a művek
együtt-változása az olvasóval a titka Woolf egyre növekvő népszerűségének. „De
talán jobb, ha nem vesszük még őt nagyon kényelmesen. (…) Halála után hetven
évvel még mindig előttünk jár, és maga után hívogat bennünket.”
És hívogatna, még sokfelé – ha például
rendelkezésünkre állna a teljes életmű magyarul. E kötet olvastán néhol
konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar Woolf-kiadás –
s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról. Akit angolszász
nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora legnagyobb
esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak megítélésében
minimum nehézséget okoz a The Common Reader címen megjelent
kritika-gyűjtemények magyar kiadásának teljes hiánya, valamint hogy az angolul
hat kötetben összegyűjtött esszékből csupán egy válogatáskötet jelent meg
nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság
gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat
kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van
nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf
világa) – magyarul nem olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen
Woolf-életrajza, sem Hermione Lee kilencvenes években megjelent, átfogó, a
kritika által szinte egyöntetűen a legjobbnak tartott munkája az írónőről.
Alexandra Harris olvasmányos életrajza
ráirányítja a figyelmünket Woolf életművére – már csak az a kérdés,
ráirányítja-e a magyar könyvkiadás figyelmét a hiányokra. Ehhez persze
kellünk mi, olvasók is. Én csak remélni tudom, hogy akár e mű hatására minél
többen veszik kézbe Virginia Woolf regényeit – s akkor hátha elindul egyfajta
kiteljesedés…
Kiadó: General Press
Fordító: Bánki Vera
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése