2013. július 30., kedd

Helen Fielding: Bridget Jones naplója



Ha egy könyv képes arra, hogy bruttó négy óra alvás után, a dugig tömött, koszos, büdös, légkondi nélkül lépésben vánszorgó 7-es buszon az utastársak megbotránkozása közepette hangos kacagásra késztessen, az a könyv jó. Irodalmi értékétől, mondanivalójától, filmváltozatától, gerjesztett divathullámoktól, az epigonok hadától (és saját epigon mivoltától) függetlenül, egyszerűen jó.

Volt idő (valamikor a régmúltba vesző huszas éveim elején), amikor évről évre elolvastam, és afféle terápiaként használtam – saját szerencsétlenségem megcáfolására (legszebb öröm a káröröm, ugye – ha egy hősnő még nálunk is szerencsétlenebb, azt imádjuk). Aztán ez elmúlt, némileg tán túl is adagoltam magam vele (köszönhetően részben a barátnős-lerészegedős estéknek, amikor a Mamma Mia! musicallel váltásban mindig Bridget Jonest néztünk), és az utóbbi tán öt-hat évben nem vettem elő. Hogy aztán idén egyre többször jusson eszembe, részben a hamarosan érkező harmadik résznek, részben a friss Royal Baby őrületnek a hatására. (Utóbbi asszociáció több mint kacifántos: nekem Bridgetről mindig Diana hercegnő jut eszembe, amit sosem tudtam hova tenni. Most az újraolvasás során rájöttem, hogy ez az eszement csaj állandóan valamiféle szingli példaképként emlegeti a „szívek hercegnőjét” – szóval, ha nem is tudtam konkretizálni, tudat alatt csak jól emlékeztem, hogy van valami kapcsolat. [Más kérdés, hogy szingli példaképként tekinteni egy személyiségzavaros, szeretetfüggő nőre több mint fura, de ez most nem tartozik ide]).

Szóval újraolvastam – többnyire hangosan kacagva, ám sokszor elfilozofálgatva azon, vajon mennyi minden „nem jött át” nekem ebből tíz éve. Mert ugyan Bridget története abszolút kortalan, valljuk be, egy húszéves csitri, aki ráadásul már „pöffeszkedő családosnak” számít a barátai körében (én kérek elnézést, korán találtam párra), nem tudja oly mértékben átérezni egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas vergődését, mint egy – nos, mint egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas. Mert Bridget Jones története ugyan „szinglibiblia” lett az évek során, mégis, a pasizás gyötrelmei mellett annyi mindenről szól… Leginkább arról, hogy mennyi – sokszor saját magunk által magunkra húzott – kudarcot hurcolunk magunkkal, és hogy ezeket egy idő után meg kéne emészteni, meg kéne bocsátani magunknak, és fejet felszegve tovább menni. Akkor is, ha üt az élet, ha a barátunk megcsal, a munkánk egy rakás szar, a diplománk kukába való, a családunk idióta, és lépten-nyomon mindenki (mindenki) azzal szívat, hogy miért nem fogytunk le, mentünk férjhez, szültünk gyerekeket, találtunk jobb állást, vettünk nagy házat és utaztunk egzotikus szigetre nászútra.

Persze a felszínen Bridget nem más, mint egy hibbant liba, akinek kimosta az agyát a Cosmopolitan, és másra sem tud gondolni, mint a kilóira, a combkerületére, a frizurájára, és arra, hogy e három tényező függvénye, hogy oltár elé vezeti-e Mr. Tökéletes, tökéletes babákkal és kirakatélettel ajándékozva meg. Ilyenformán a legijesztőbb modellje annak, mit művel a lányok-nők önképével és önbecsülésével a média és a szépségipar. Ami után a legtöbb egészséges gondolkodású nő sutba vágná a borotváját és elküldené az összes pasit melegebb éghajlatra – persze nem tesszük, szeretjük őket, ráadásul Fielding direkt sarkít (viszont létező problémára mutat rá).

Ilyen napokra ez a legjobb választás :)

Más kérdés, hogy Bridgetünk amúgy nem egy lebilincselő egyéniség – szegénynek se esze, se jelleme. Könnyű lenne azt mondani rá (ahogy némely jó szándékú idősb barát és rokon mondja is), hogy csupán a bájaiban bízhat – viszont épp a végkifejlet mutatja (kétszer is), hogy ez hülyeség. Mert legyen bár buta, mint a föld, tájékozatlan, hebehurgya, felelőtlen, őt is szereti valaki. S ha engem kérdeznek, ez a legnagyobb igazság. Mindenkire vár valaki – lehet, hogy nem Mr. Darcy, lehet, hogy nem Hugh Grant, lehet, hogy nem lesz hétországra szóló lakodalom, fehér kerítéses ház kiskutyával és kettő plusz fél gyerekkel, de mindenki megtalálhatja azt, aki szereti, és akivel boldog lehet.

Számomra Helen Fielding legnagyobb érdeme mindemellett az, hogy egy igazi bétanőstényt helyezett középpontba (ha Christopher Moore megteremthette a bétahím fogalmát, akkor van bétanőstény is) – azt a lányt, aki addig (s jobbára azért azóta is) „a főszereplőnő barátnője”. Tudjátok, az a kevésbé szép, kevésbé okos, kevésbé sikeres lány, akinek az a szerepe, hogy végszavazzon a tökéletes, szépséges, gazdag, sikeres cicamica nyavalygásához, miközben mindenki rajta nevet. Na, ő a bétanőstény, ő Bridget Jones, ő vagyunk mi. És az valahol Helen Fieldingnek (is) köszönhető, hogy végre főszereplők lehettünk a saját történetünkben.

Hogy miért nem írtam magáról a könyvről? Mert már jószerével mindent leírtak róla. Igen, vastagon Büszkeség és balítélet utánérzés, egy az egyben másolt karakterekkel és konfliktusokkal (bár Bridget őrült anyja mellett még Mrs. Bennett is jóságos anyókának tűnik). Nem, elsőre én sem tudnék választani uncsi-de-minden-lány-álma Mark Darcy és csapodár-de-szexi-rosszfiú Daniel Cleaver között. És igen, én is irigylem Bridget barátait – nagyjából az egyetlen dolog, amit fel tud mutatni (sokáig) a szerető baráti köre, akikkel bár néha összeakasztja a bajszát, alapvetően mindig ott vannak mellette, és a legnagyobb hülyeségeit is tolerálják (és sosem mondják neki, hogy „csak hisztizik”, mert nem értik a problémáit…). 

Hogy várom-e a harmadik részt? Nehéz kérdés… Elsőre azt mondanám, igen, de jelenlegi élethelyzetemben a markáns választóvonal nem köztem és a „pöffeszkedő családosok”, hanem köztem és a „pöffeszkedő anyukák” között húzódik – épp ezért kicsit félek attól, hogy milyen lesz a gyerekvállalás körüli hisztibe beleőrült Bridget. Még nem döntöttem el, akarom-e tudni (aztán ki tudja, amilyen kiszámíthatatlan vagyok mostanság, lehet, hogy amint megjelenik, rohanok megvenni).


Kiadó: Európa 
Fordító: Sóvágó Katalin

2013. július 26., péntek

László Zoltán: Egyszervolt



Nem tudom, mennyire tűnik fel az eddigi bejegyzéseimből, de én nagyon szeretem, ha elragad az, amit olvasok. Ha kivesz a gondolataimból, ha rám kényszeríti a saját gondolatait az író, ha arra kényszerít, hogy megfeledkezzek magamról – az életem folyását pöttyöző mindennapiról a könyve kedvéért. László Zoltánnak ez nem sikerült maradéktalanul – és akármennyire is jól szórakoztam az Egyszervolt olvastán, ezzel kell kezdenem; a hiányérzettel, amit a könyve hagyott.

Mert utána szeretnék járni, miért is maradt bennem ez az érzés. Hiszen az ötlet ihletett, a világ mögé derengő világ kidolgozott, alapos; szeretni vagy rettegni való szereplők egész sorát komponálja a lapokra, élvezetes pillanatképek egész sorával operál. Mayer néni a kedvencem, naná… A népmesék hősei által felrajzolt történeti háttér nagy írói fantáziával születik – mondjuk az nem csoda, hogy Gaimant emlegetik sokan a véleményüket leíró olvasók közül, a mintázat távolról emlékeztet a Sosehol, vagy az ihletettebb gaimani novellák kereteire; de ez alapjában nem lenne baj, és teljes egészében nem is feltétlenül igazságos, ha bárki honi viszonyokra adaptált klónként kezeli emiatt a könyvet. Egyfelől többeknek odatiszteleg a szövegében az író, Nemerétől Böszörményiig, hogy csak a magyarokat említsem. Ügyesen, félmondatokban, ahogyan kell – jól rakva el a könyvet az ide vágó irodalmi terepre ezzel is. Másfelől ritkán sikerül ennyire hátborzongatóan jó, kidekázott, pontos szövegű gonoszt belerakni a könyvbe, mint Vágó Károly – az a helyzet, hogy például Gaimannak ez pont nem szokott ilyen jól sikerülni…

Amiben helyénvalóbbnak érzem a kedvenc fekete cuccos rocksztár-kinézetű írókedvenc idecitálását, az írás technikájával kapcsolatos. László Zoltán hozzá hasonlóan nagyon sokszor operál párszavas utalásokkal, nem is ügyetlenül – hiszen megtalálja a megfelelő arányokat: a gyermekkorral hozott minimális mesefogékonysággal is könnyen kapnak távlatot a mögöttes világ hősei, nem kell hozzá különösebb műveltség, hogy az olvasóban is mélyüljön egyfajta bennfentes-érzet. Viszont ez a módszer tényleg emlékeztet arra, ahogyan Gaiman építkezik, amikor hanyagabb kedvében van, vagy szorítja a határidő. Félreértés ne essék, ettől még van saját íze az Egyszervoltnak, saját ritmusa, jó mondatai – az író kellő érzékkel találja meg a leírásaiban, a párbeszédekben adagolt információban a mélység és felszín közti távolságot; hogy legyen súlya, mégis könnyen olvasható maradjon.

Viszont a valóságba ágyazás kicsit oda lett rakva a divatnak. Karsa Harlan, a hősünk meglehetősen kevéssé trendi foglalkozása ellenére frissen és hanyagul felhúzott, zuglói lakóparki lakásban tengeti a napjait, romkocsmavendég – laza szövetű és odakent a valósága, engem valahogy nehezen engedett közel magához. És a történetbe csöppenő kisember jelleg is hamar átadja a helyét egyfajta hősszerepnek – lúzerek mennyországa az élete valójában, titkai úgy kapnak jelentőséget, mint a legtöbb „kis kiválasztott” esetében. Részleteiben ügyesen szőtt története kicsi távlatból is hamar válik meglehetősen kiszámíthatóvá, a könyvbe dugott rejtélyek túl hamar kapják meg a maguk „aháját”, és bár hallatlanul szellemes a beágyazott szerelmi háromszög, valójában meglettem volna nélküle – lassan ez is afféle műfaji kötelezővé vált, amivel egyszer csak ciki lesz élni, és lehet, hogy nekem már eljött ez a pillanat, amikor annak érzem. 

Urban fantasyt először olvasó embernek lehet, maradéktalanabb az élmény – és lehet, túl szigorú vagyok az íróhoz (miközben máshoz talán nem…), de valójában még mindig arra keresem a választ, miért nem ragadott magával igazán ez a könyv, miért nem olvastatta el magát egyetlen virrasztó este alatt. Mert minden esélye megvolt rá. Egy biztos, kíváncsi vagyok, László Zoltán mivel rukkol elő legközelebb – még akkor is, ha ezt a könyvét a Hiperballadához képest helyben járásnak éreztem, az nem kétséges, hogy ő a műfaj egyik nagy ígérete. Úgy érzem, benne van a tollában egy hazai ízekkel jól pakolt, valóban nemzetközi nívójú regény. Lehet, hogy egyszerűen rosszkor talált meg az Egyszervolt? Ezt döntsétek el ti – egy olvasást mindenképpen megér, nemcsak annak, aki odavan az ilyen alá-fölé rejtett valóságokért, mint én.


Kiadó: Agave
 

2013. július 21., vasárnap

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt



Vajon ha visszanézek hatvan évesen a hátam mögött lévő évtizedekre, mit gondolok saját életemről? Elégedett leszek-e, vagy csalódott? Győztesként tekintek magamra, aki sikerrel szállt szembe a huszonegyedik század embere elé állított kihívásokkal, vagy vesztesként, aki hiába küzdött az elemekkel? Eszembe jut-e, hogy utam során hány életet kereszteztem, s azokra milyen hatással voltam – ad absurdum, gondolok-e arra, hogy akár önkéntelenül hány embernek árthattam? Olyan kérdések ezek, amikkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk – valószínűleg nekem most jött el az idő, legalábbis erre utal, hogy sorra olyan olvasmány- és filmélményekben van részem, amik valamiképpen ehhez a kérdéskörhöz vezetnek vissza… Azt hinném, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, milyen következtetéseket kéne levonnom, s mégis – újra meg újra szembesülök velük. Lehet, hogy át kéne gondolnom valamit?

Tony Websternek biztosan át kell, ám félő, kicsit későn. Tony hatvanas éveit tapossa, elvált, magányos, de nem annyira, hogy változtatni akarjon rajta, volt feleségével jól kijön, lányához nem túl közeli, de kiegyensúlyozott kapcsolat fűzi, egyetlen bánata, hogy nem látja többet unokáit. A nyilvánvalóan jólszituált, ám nem túlságosan sikeres, nyugdíjas férfi összességében meg van elégedve a mögötte álló évtizedekkel – nem ért el semmi rendkívülit, nem lett belőle sem hős, sem híresség, ám békében átvezette hajóját az élet viharos tengerén, és győztesként került ki belőle. De vajon mit gondolna róla saját tizenéves önmaga?

Julian Barnes Booker-díjas regényének első részében ez a „semmikülönös” londoni nyugdíjas emlékezik vissza diák- és fiatalkorára, az évekre, melyek meghatározták személyiségét, az álmokra, eszmékre, melyek ott lángoltak tizenéves lelkében. S melyekben nagy szerepe volt a rendkívüli barátnak, Adrian Finn-nek. Annak az Adriannak, aki elvált szüleivel, flegmaságával, intelligenciájával, filozofikus hajlamával új színt visz a magániskolába járó jólfésült, jólnevelt, sajátos (sajátosan angol és sajátosan gyerekes) rítusok szerint élő kamaszfiúk világába. Adrian lesz Tony és két legjobb barátja világának középpontja, a legokosabb, legszellemesebb, legtöbbre hivatott közülük. Akiről mindenki tudja, győztes lesz – nem is lehet másként. Akinek még fájdalmasan fiatalon bekövetkező öngyilkossága is kivételességét, „filozófiai értelemben” való felsőbbrendűségét bizonyítja. Adrian, aki legyőzte az életet…

Akire a hatvanas Tony persze egész másképp emlékszik, már ha egyáltalán – egészen addig, amíg egy különös örökség fel nem kavarja kiszámítható mindennapjait: egykori szerelmének édesanyja ráhagyta Adrian fiatalkori naplóját. Ami önmagában rejtély – vajon hogyan került a napló Veronica édesanyjához? S ha már hozzákerült, mi okból hagyta Tony-ra? S vajon mit tartalmaz a napló, ami oly fontos volt, hogy évtizedekig megőrizték? A kérdések persze egy helyre vezetnek: a volt szerelemhez, Adrian későbbi barátnőjéhez, Veronicához, aki azonban – újabb rejtély – megtagadja, hogy átadja a naplót.

Veronica és Tony sajátos párharca a napló körül adja a regény második felét, melynek során szép lassan visszacsúszunk évtizedekkel korábbra, és Tony-val együtt felfejthetjük az események egy másik vetületét. Amire ő már nem is emlékezett, ami tán meg sem történt – de mégis. Ahogy lehull a lepel a múltbeli történésekről, Tony-nak szembe kell néznie azzal, milyen szerepe volt az események alakulásában, milyen felelősségek terhelik, milyen hatással volt a körülötte élők életére. Szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik átírhatják a fiatalkorát, bántó fénnyel vonhatják be az emlékeit, és megkérdőjelezhetik saját „győzelmébe” vetett hitét. Hatvan fölött, belepunnyadva egy sikeres élet végébe, szembesül azzal, hogy a legnagyobb győztes az idő – hiszen amit egyszer megtettünk, nem biztos, hogy jóvátehetjük. Egy idő után nem létezik újrakezdés, hiába minden bűnbánat, „bezárul annak valószínűsége, hogy ebben az életben bármi változhat még”.

Látszólagos egyszerűsége ellenére (hisz valljuk be, az „életút végén visszatekintve múltunkat újraértékelő, bűneinket megbánó, tanulságokat levonó” regény önmagában nem hordoz semmi újdonságot) remek könyv ez – önmagunkba nézésre késztető, zavarba ejtő, felzaklató mű, mely válaszokat nem ad, csak megannyi kérdést. Sűrű, de nem fullasztó, könnyen olvasható, de nem könnyen emészthető szépirodalom – egyszerre kimért és csodaszép nyelvezettel, Tony rendezettségre törekvésével összecsengő konstruáltsággal, melyet olykor megtör egy-egy hullámzó gondolatfolyam. Sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolfra – aminél nagyobb dicséret az én billentyűzetemet nem nagyon hagyhatja el. Ha akarom, persze van végső tanulság is, de nem biztos, hogy jól járunk vele… 

„Van halmozódás. Van felelősség. És azok mélyén zűrzavar. Nagyon nagy zűrzavar.


Kiadó: Partvonal
Fordító: Karáth Tamás

2013. július 19., péntek

A család kicsi kincse


Szerintem nincs abban semmi rossz, ha az ember fialánya a kultúrát gyógytapasznak használja a saját nyomora ellen, merthogy többek közt erre is való – és ez a film hamar odakerült a legfájóbb napokat is elsimogató Amelie csodálatos élete mellé, mint kedélyjavító szem- és lélekkenőcs. Holott (hogy egy másik képzavarral éljek) teljesen más szövet, ha az selyem, ez itt lenvászon - töredéke annyira sem rafinált, kevesebb réteggel és reflexióval játszik; európai mese-játékos összekacsintások nélküli, igazi amcsifilm – viszont a sikerült változat, ahol a profizmus mögül nem hátrált ki se a lélek, se az értelem, se a valóságszag, se a társadalomkritika.

Valerie Faris és Jonathan Dayton türelmesen kivárták, amíg e filmhez összeállt minden feltétel. Michael Arndt olyan forgatókönyvet simogatott össze, hogy a felkért színészek mind „benne akartak lenni” egyből, fillérekért is. Jó érzékkel karriert építő sztárok pontosan tudják, mennyit ér az ilyen bagóért vállalt kaland, mekkora mélységet adhat a pályához a díj lehetőségén túl maga az eljátszható, átéltethető szerep - hol mutathatná meg az aktor, mit is tud valójában, ha nem ezekben a kvázi független produkciókban. Az persze más kérdés, hogy a jó pár remek független darabból aztán alig egy-kettőre csapnak csak le a forgalmazók – gyakran egy-egy bevételi szempontból felívelő színészi karrier mellék-pénzcsináldájaként, mint anno a Régi környékre például (Zach Braff, nem csak egy nézést ér meg…), amely főleg Natalie Portman szerepeltetésének köszönhette a futtatókat. Ez van, lehetne hívni akár filmes prostitúciónak is - díjra jelölésestül sokban hasonlít a folyamat a „hogyan csináltam karriert a szálloda- film- bulváriparban az utcáról” celeb-meséire, még ha alapvetően más is a történet előjele.

E film húzóneve egyértelműen Steve Carell – aki a Proust-szakérő öngyilkos hajlamú meleg bátyus szerepében olyat mutat, amit szokásos komikus szerepeiben általában nem – bár az amcsi Hivatal bizonyos pillanataiban már elővett ebből ezt-azt, mégis, az eszközei, amivel e filmben él meglehetősen eltérnek attól, mint amit megszokhattunk tőle. Eljátszik egy nehezen sztárolható, rendkívül okos, és rendkívül elkeseredett figurát – egyetlen jelenet erejéig engedve a szokásos „Steve Carell vagyok, és zavarban a világtól” metódusnak. Eljátssza azt, akinek a tragédiája épp ez a nehezen sztárolhatóság. Pontos, jól kiformált mondatokkal, kevés, de kifejező gesztussal – a Paul Dano által elénk rakott kamasszal megtalált pár jelenete igazi színészi meló; s ez nem kevés, mivel a srác óriási formátum, nemzedéke legerősebb ígérete. Borítékolható, hogy független filmes ikon lesz pár éven belül – mint ahogy az is: a fősodor nem tud majd mit kezdeni vele.

A család útra kel, mert a legkisebbet beválogatták a Család kicsi kincse gyerekszépségverseny döntőjébe – mégpedig a váltós Wolkswagen-mikrobusszal kel útra, mivel nincs pénze másképp utazni. Aztán elromlik, ami elromolhat; az utazás alatt úgy hámlik a családtagokról a máz, mint fehér bőrről a hám, ha kaliforniai napra teszik. Vígjátékot látunk, valóban röhejes helyzetek egész sorát, de ezek a helyzetek emberiek is, ismerősek, otthonos kudarcainkra emlékeztetnek. Ez a film olykor harsány. De csak annyira, amennyire mi is. Két röhögés közt nyugodtan megkeseredhetne a szánk íze, mindez annyira rólunk szól. A történet vezetése, szolid, nyugdíjas hullámvasútja ezt szerencsére nem engedi – ez a film jól szól rólunk, azon a nyelven, ahol a legkevésbé fáj annyi nagyszerű kisszerűségünk.

Olvasom a kritikákban, hogy diszfunkcionális család – nos, ha az, hát mindannyiunké az; ezek az emberek valójában meglepően jól figyelnek egymásra a mai, kötelékeket bomlasztó közegben. S ha egymás idegeire mennek is közben – mondjuk úgy: leggyakrabban az idegtúra mögül szólnak ki egymáshoz – valódi aggodalommal lesik a másik csetlés-botlását. Valójában tényleg alig akad idejük a másikra: egy ilyen „karrierépítő” apa és „családeltartó” anya csak örülhet annak, ha a kamasz fiú némasági fogadalmat tesz és tartja magát hozzá, ha a kislány meglelt szenvedélye a nagyapának is elfoglaltságot ad (mondjuk az más kérdés, hogy egy-egy próbát érdemes lett volna azért meglesni…). Igenis az aggodalom tekintetével kísérik egymást, s nemcsak az utazás közben, a kényszerű összezártságban. Az utazás közben pusztán felszínre kerül ez az egymásra figyelés. „A fenébe, ez nem jött össze” figyeli a „sikerkönyv” ügyében telefonáló fiát az öreg, és ebben minden benne van, ez a fél mondat egészíti ki azt a másikat: „…s most itt alszom a kanapén Mr. Happynél”. Az öreg látja a fiát, mindvégig látja, s bár nem hisz annak álmaiban (s ennek hangot is ad), azért szorít neki, reménykedik (voltaképp) a csodában.

És Greg Kinnear azzal a kétféleképpen kimondott „köszönöm, apa…” pillanatával hiteti el velem, hogy nemcsak a Mr. Happy szerepére volt tökéletes választás, hogy több van benne, sokkal, mint amennyi az eddigiek alapján látszott. Ott és akkor éri el, hogy Richard Hoovert lássam, s ne az őt játszó színészt. Azt hiszem, nem rajta múlt, hanem az előítéleteimen – mert pl. Toni Collette az első pillanattól megkapja ezt a sanszot (a kocsiablakon kihajított csikk gesztusával feláll a figura, és minden kontúrja kirajzolódik, mire a tizedik percben eljutunk a „tessék, a nasi” félmondatig), persze tőle ezt is várom el, sok filmje óta tudom, hogy jó. Mint ahogy Alan Arkinnak is színtiszta jutalomjáték a drogos fater – neki vannak a legjobb beszólásai, és még „megváltozott állapotában” is a film egyik humormotorja. Erről szót se többet – ebben a filmben, a kisbuszban megtett családi kalandban ez a legmélyebbet ütő momentum, már csak ezért az egy történetszálért érdemes megnézni ezt a mozit. Az alakítását díjjal jutalmazták – s legyen bár akármilyen ambivalens a viszonyom Oscarral, hálás vagyok, amiért (emiatt) elhozták ide is.

A filmes világ – s talán mi is – e filmtől a legnagyobb ajándékot Abigail Breslin személyében kapta. Olive szép akar lenni, de úgy, ahogyan az összes fotelben punnyadó, hízékony sorstársnője: szépségkirálynő, tehát a legszebb, s nemcsak az önvigasztaló álmokban. Úgy és mégsem úgy: hihetetlen erőfeszítéseket tesz ezért. Összetett, sok ízű figura, egyszerre hallatlanul felszínes és mély - s a kislányszínész kibontja ezeket az ízeket. Nem bájos pofika, hanem tehetség. Óriási találat, remélem, komoly jövő előtt áll – talán jobban tudnék hinni magunkban, ha még sokszor látom mindenféle szerepben. Külön gratulálnék a jelmeztervezőnek: igazi bravúr, hogy valakit ennyire előnytelenül képesek öltöztetni egy egész filmen át, a szemüvegtől a naciig – ez az előnytelenség igazi mélységet ad a versenyre utazásnak, hiszen a verseny lényege maga az előny, a gyerekszépségverseny esetében is.

Erről a legnehezebb beszélnem, nem akarom lelőni a poént, mert nagyot üt. Timi nézegetett a múltkor valamilyen tévén ilyen szépségversengést ovikorúaknak – s miközben kerek szemmel szörnyülködött, azt megállapíthatta: ez tényleg ilyen. Mint a filmen. Tényleg nem mondhatok többet, legyen elég ennyi: a film utolsó tíz-tizenöt percén a legutóbbi újranézés alkalmával is úgy röhögtem, hogy begörcsölt tőle a lábam. Kell nekem fotelben ugrálva röhögni – de egyszerűen nem tudom másképp nézni a végét. Egy biztos: üljek e mozi elé akármennyire zaklatottan, amire vége, visszatérnek a környezetembe a színek. Aki nem látta még, ne hagyja ki.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...