Egy napon, ha megint fojtogat az ugyancsak szürke – vagy
annak látszó – hétköznapok egyforma házikabátja, remélem, valaki az orrom alá
dug majd egy hasonlóan erős almabor-ízű, aranyvizes, fakanalas, színes-ízes
tündérmesét. Jókor jött ez a könyv – nekem szerencsém van, most jöttem rá,
Valente miatt megint, hogy szerencsés vagyok –, néha akkor esnek a kezembe a
mesék, amikor kell; hogy Zöld Szél módjára ragadjanak el, s hogy gyógyuljak az
elragadtatásban. Gyógyuljon bennem, amit nem tudok megbocsátani. Így dédelgetett
ez a könyv, éppen jókor, ahogy anno másképp sűrű és másképp ingó élethelyzetben
szerencséltetett Michael Ende, vagy Lindgren, a Mio, édes fiam – aminek a végén sírtam, amikor megértettem, mit is
olvasok. Itt nem kellett, sírni nem; de az elszoruló torok, s az a simogatás
belülről, az a levegővétel, aminek egyszerűen más a szaga, na, az megvolt és
maradéktalanul volt meg.
Mert Catherynne M. Valente tündérmeséje úgy a korunké, hogy
a mondák mesei hagyományának elragadó, s persze közben veszélyes édeslánya
mégis. Játékos csengés-bongása mögött ott a szigor, kislány-szereplője:
Szeptember nemcsak jóságos, láncolt szárnyú könyvgyíkkal, jóindulatú
boszorkánnyal, kalanddal és beteljesüléssel, de a saját halálával is
találkozik. Úgy szigorú, ahogy a mesék akkor voltak, mikor még nem a világ
szépelgő eltakarására, hanem a megismertetésére használták őket, alkalmazták
őket, sebhez szoktató előzetes fájdalom gyanánt, de gyógyírként is. Az ilyen
mese tudja: az életünket – s benne a meséket is – mi választjuk magunknak. Még
ha úgy látszik is, a szél fúj bennünket erre meg arra.
A mesevilág: Tündérország mindig veszélyben van. Mégpedig
miattunk. Talán ezért rejtőzik egyre mélyebbre – mert átbotolva
megváltoztatjuk. Még olvasóként is, hiszen a mi változásaink, az olvasmány
hatására felkenődő új színek a régi freskón valójában ugyanúgy Tündérország
látképét (térképét?) gazdagítják, ahogyan a józanság bennünk álmokat fonnyasztó
túlzott uralma is valóban semmisíti a Birodalom gazdagságait. Az elfelejtett –
többé nem mesélt – történetek elzárt ösvényeire tévedő, fél cipellőjét elhagyó
gyerekláb az újrameséléssel újrarajzol. Térképet és tájat – ahogyan a szavakon
formál az író, álmokon is formáz. Valente elég bátor ehhez, viseli a formálás
felelősségét. És amit rajzol, az bennem odaül a kedves meséim mellé, a tűz
mellé, üst és fakanál, boszorkák és máridok társaságában Atráskó és Barnabás
mellé, az alvó oroszlánok Szőrszörény, Aslan és a Gyáva Oroszlán mellé – a
mesék egymással beszélgetnek, ott a tűz mellett, bennem; és én már csak
figyelem ezt a beszélgetést.
Szeretem Valente kiszólásait. A bölcs mesélő hangját
parodizálókat, de a józanító, távolító kiszólásokat is, amelyek úgy csengnek,
mint amikor a gyerekszáj „felnőttes”. „…valamennyi
gyermek Szívtelen. Még nem növesztettek maguknak szívet, ezért tudnak magas
fákra mászni, megdöbbentő dolgokat mondani és olyan magasra ugrani, hogy a
felnőtt szívek rémületükben összerezzennek.” Pontosan lát az írószem,
pontosan rögzít az író keze, szókimondó és olykor bizony kegyetlen. Mintha
pontosan tudná, milyen bejárni a mesebirodalmakat – mennyire koszos és véres,
mennyire meztelenítő valójában. Én nem tudom, valóban korszakos jelentőségű író
lesz-e ez a világ túlfelén mesélő punk lány, de hogy korszakos olvasó volt, az
biztos. Csak egy mindent mélyen átélő egykori olvasó képes (szerintem) a maga
meséjét velem is ilyen mélységes rejtelmekig bevilágítva átéltetni. Úgy értem,
a sajátjaimig. Erről nem mesélek – mert magánügy, de higgyétek el, tükörbe
nézetett.
Miközben jól szórakoztam – visszamennék. Naná. Hagyni fogom
e könyv miatt, hogy a kezembe tolakodjanak a „testvérei”. Hogy hangosabb,
tisztán érthetőbb legyen az a vacsoratűz melletti beszélgetés, ott a jövőt
rejtő üst alatt. Hadd beszélgessenek az éppen jókor gyógyító olvasmányaim – ha
jól figyelek, majd leírom egyszer, miről diskuráltak. Azt szavak nélkül is el
kéne hinnetek: a betű nem csak betűt szül itt. A lány, aki körülhajózta
Tündérföldet kicsit elvitt magával engem is, pedig őszülök, mondhatni, nem én
vagyok a célcsoport. De hiszem, hogy elragadja őket is, az olvasni éppen
tudókat: szülők, nyomjátok a kezükbe ezt a könyvet. Hogy őket is elragadja az
elragadtatásba. S hogy úgy szálljon a fejükbe az ismeret, szívükbe a varázslat,
oly könnyedén, mint ahogy a Zöld Szél repül pettyes leopárdja hátán a nebraskai
háztetők felett.
Kiadó: Ciceró
Fordító: Kleinheincz Csilla
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése