2013. július 3., szerda

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet



Egy napon, ha megint fojtogat az ugyancsak szürke – vagy annak látszó – hétköznapok egyforma házikabátja, remélem, valaki az orrom alá dug majd egy hasonlóan erős almabor-ízű, aranyvizes, fakanalas, színes-ízes tündérmesét. Jókor jött ez a könyv – nekem szerencsém van, most jöttem rá, Valente miatt megint, hogy szerencsés vagyok –, néha akkor esnek a kezembe a mesék, amikor kell; hogy Zöld Szél módjára ragadjanak el, s hogy gyógyuljak az elragadtatásban. Gyógyuljon bennem, amit nem tudok megbocsátani. Így dédelgetett ez a könyv, éppen jókor, ahogy anno másképp sűrű és másképp ingó élethelyzetben szerencséltetett Michael Ende, vagy Lindgren, a Mio, édes fiam – aminek a végén sírtam, amikor megértettem, mit is olvasok. Itt nem kellett, sírni nem; de az elszoruló torok, s az a simogatás belülről, az a levegővétel, aminek egyszerűen más a szaga, na, az megvolt és maradéktalanul volt meg.

Mert Catherynne M. Valente tündérmeséje úgy a korunké, hogy a mondák mesei hagyományának elragadó, s persze közben veszélyes édeslánya mégis. Játékos csengés-bongása mögött ott a szigor, kislány-szereplője: Szeptember nemcsak jóságos, láncolt szárnyú könyvgyíkkal, jóindulatú boszorkánnyal, kalanddal és beteljesüléssel, de a saját halálával is találkozik. Úgy szigorú, ahogy a mesék akkor voltak, mikor még nem a világ szépelgő eltakarására, hanem a megismertetésére használták őket, alkalmazták őket, sebhez szoktató előzetes fájdalom gyanánt, de gyógyírként is. Az ilyen mese tudja: az életünket – s benne a meséket is – mi választjuk magunknak. Még ha úgy látszik is, a szél fúj bennünket erre meg arra.

A mesevilág: Tündérország mindig veszélyben van. Mégpedig miattunk. Talán ezért rejtőzik egyre mélyebbre – mert átbotolva megváltoztatjuk. Még olvasóként is, hiszen a mi változásaink, az olvasmány hatására felkenődő új színek a régi freskón valójában ugyanúgy Tündérország látképét (térképét?) gazdagítják, ahogyan a józanság bennünk álmokat fonnyasztó túlzott uralma is valóban semmisíti a Birodalom gazdagságait. Az elfelejtett – többé nem mesélt – történetek elzárt ösvényeire tévedő, fél cipellőjét elhagyó gyerekláb az újrameséléssel újrarajzol. Térképet és tájat – ahogyan a szavakon formál az író, álmokon is formáz. Valente elég bátor ehhez, viseli a formálás felelősségét. És amit rajzol, az bennem odaül a kedves meséim mellé, a tűz mellé, üst és fakanál, boszorkák és máridok társaságában Atráskó és Barnabás mellé, az alvó oroszlánok Szőrszörény, Aslan és a Gyáva Oroszlán mellé – a mesék egymással beszélgetnek, ott a tűz mellett, bennem; és én már csak figyelem ezt a beszélgetést.

Szeretem Valente kiszólásait. A bölcs mesélő hangját parodizálókat, de a józanító, távolító kiszólásokat is, amelyek úgy csengnek, mint amikor a gyerekszáj „felnőttes”. „…valamennyi gyermek Szívtelen. Még nem növesztettek maguknak szívet, ezért tudnak magas fákra mászni, megdöbbentő dolgokat mondani és olyan magasra ugrani, hogy a felnőtt szívek rémületükben összerezzennek.” Pontosan lát az írószem, pontosan rögzít az író keze, szókimondó és olykor bizony kegyetlen. Mintha pontosan tudná, milyen bejárni a mesebirodalmakat – mennyire koszos és véres, mennyire meztelenítő valójában. Én nem tudom, valóban korszakos jelentőségű író lesz-e ez a világ túlfelén mesélő punk lány, de hogy korszakos olvasó volt, az biztos. Csak egy mindent mélyen átélő egykori olvasó képes (szerintem) a maga meséjét velem is ilyen mélységes rejtelmekig bevilágítva átéltetni. Úgy értem, a sajátjaimig. Erről nem mesélek – mert magánügy, de higgyétek el, tükörbe nézetett.

Miközben jól szórakoztam – visszamennék. Naná. Hagyni fogom e könyv miatt, hogy a kezembe tolakodjanak a „testvérei”. Hogy hangosabb, tisztán érthetőbb legyen az a vacsoratűz melletti beszélgetés, ott a jövőt rejtő üst alatt. Hadd beszélgessenek az éppen jókor gyógyító olvasmányaim – ha jól figyelek, majd leírom egyszer, miről diskuráltak. Azt szavak nélkül is el kéne hinnetek: a betű nem csak betűt szül itt. A lány, aki körülhajózta Tündérföldet kicsit elvitt magával engem is, pedig őszülök, mondhatni, nem én vagyok a célcsoport. De hiszem, hogy elragadja őket is, az olvasni éppen tudókat: szülők, nyomjátok a kezükbe ezt a könyvet. Hogy őket is elragadja az elragadtatásba. S hogy úgy szálljon a fejükbe az ismeret, szívükbe a varázslat, oly könnyedén, mint ahogy a Zöld Szél repül pettyes leopárdja hátán a nebraskai háztetők felett.


Kiadó: Ciceró
Fordító: Kleinheincz Csilla

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...