Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Ha egy könyv képes arra, hogy bruttó négy óra alvás után, a dugig tömött, koszos, büdös, légkondi nélkül lépésben vánszorgó 7-es buszon az utastársak megbotránkozása közepette hangos kacagásra késztessen, az a könyv jó. Irodalmi értékétől, mondanivalójától, filmváltozatától, gerjesztett divathullámoktól, az epigonok hadától (és saját epigon mivoltától) függetlenül, egyszerűen jó.

Volt idő (valamikor a régmúltba vesző huszas éveim elején), amikor évről évre elolvastam, és afféle terápiaként használtam – saját szerencsétlenségem megcáfolására (legszebb öröm a káröröm, ugye – ha egy hősnő még nálunk is szerencsétlenebb, azt imádjuk). Aztán ez elmúlt, némileg tán túl is adagoltam magam vele (köszönhetően részben a barátnős-lerészegedős estéknek, amikor a Mamma Mia! musicallel váltásban mindig Bridget Jonest néztünk), és az utóbbi tán öt-hat évben nem vettem elő. Hogy aztán idén egyre többször jusson eszembe, részben a hamarosan érkező harmadik résznek, részben a friss Royal Baby őrületnek a hatására. (Utóbbi asszociáció több mint kacifántos: nekem Bridgetről mindig Diana hercegnő jut eszembe, amit sosem tudtam hova tenni. Most az újraolvasás során rájöttem, hogy ez az eszement csaj állandóan valamiféle szingli példaképként emlegeti a „szívek hercegnőjét” – szóval, ha nem is tudtam konkretizálni, tudat alatt csak jól emlékeztem, hogy van valami kapcsolat. [Más kérdés, hogy szingli példaképként tekinteni egy személyiségzavaros, szeretetfüggő nőre több mint fura, de ez most nem tartozik ide]).

Szóval újraolvastam – többnyire hangosan kacagva, ám sokszor elfilozofálgatva azon, vajon mennyi minden „nem jött át” nekem ebből tíz éve. Mert ugyan Bridget története abszolút kortalan, valljuk be, egy húszéves csitri, aki ráadásul már „pöffeszkedő családosnak” számít a barátai körében (én kérek elnézést, korán találtam párra), nem tudja oly mértékben átérezni egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas vergődését, mint egy – nos, mint egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas. Mert Bridget Jones története ugyan „szinglibiblia” lett az évek során, mégis, a pasizás gyötrelmei mellett annyi mindenről szól… Leginkább arról, hogy mennyi – sokszor saját magunk által magunkra húzott – kudarcot hurcolunk magunkkal, és hogy ezeket egy idő után meg kéne emészteni, meg kéne bocsátani magunknak, és fejet felszegve tovább menni. Akkor is, ha üt az élet, ha a barátunk megcsal, a munkánk egy rakás szar, a diplománk kukába való, a családunk idióta, és lépten-nyomon mindenki (mindenki) azzal szívat, hogy miért nem fogytunk le, mentünk férjhez, szültünk gyerekeket, találtunk jobb állást, vettünk nagy házat és utaztunk egzotikus szigetre nászútra.

Persze a felszínen Bridget nem más, mint egy hibbant liba, akinek kimosta az agyát a Cosmopolitan, és másra sem tud gondolni, mint a kilóira, a combkerületére, a frizurájára, és arra, hogy e három tényező függvénye, hogy oltár elé vezeti-e Mr. Tökéletes, tökéletes babákkal és kirakatélettel ajándékozva meg. Ilyenformán a legijesztőbb modellje annak, mit művel a lányok-nők önképével és önbecsülésével a média és a szépségipar. Ami után a legtöbb egészséges gondolkodású nő sutba vágná a borotváját és elküldené az összes pasit melegebb éghajlatra – persze nem tesszük, szeretjük őket, ráadásul Fielding direkt sarkít (viszont létező problémára mutat rá).

Ilyen napokra ez a legjobb választás :)

Más kérdés, hogy Bridgetünk amúgy nem egy lebilincselő egyéniség – szegénynek se esze, se jelleme. Könnyű lenne azt mondani rá (ahogy némely jó szándékú idősb barát és rokon mondja is), hogy csupán a bájaiban bízhat – viszont épp a végkifejlet mutatja (kétszer is), hogy ez hülyeség. Mert legyen bár buta, mint a föld, tájékozatlan, hebehurgya, felelőtlen, őt is szereti valaki. S ha engem kérdeznek, ez a legnagyobb igazság. Mindenkire vár valaki – lehet, hogy nem Mr. Darcy, lehet, hogy nem Hugh Grant, lehet, hogy nem lesz hétországra szóló lakodalom, fehér kerítéses ház kiskutyával és kettő plusz fél gyerekkel, de mindenki megtalálhatja azt, aki szereti, és akivel boldog lehet.

Számomra Helen Fielding legnagyobb érdeme mindemellett az, hogy egy igazi bétanőstényt helyezett középpontba (ha Christopher Moore megteremthette a bétahím fogalmát, akkor van bétanőstény is) – azt a lányt, aki addig (s jobbára azért azóta is) „a főszereplőnő barátnője”. Tudjátok, az a kevésbé szép, kevésbé okos, kevésbé sikeres lány, akinek az a szerepe, hogy végszavazzon a tökéletes, szépséges, gazdag, sikeres cicamica nyavalygásához, miközben mindenki rajta nevet. Na, ő a bétanőstény, ő Bridget Jones, ő vagyunk mi. És az valahol Helen Fieldingnek (is) köszönhető, hogy végre főszereplők lehettünk a saját történetünkben.

Hogy miért nem írtam magáról a könyvről? Mert már jószerével mindent leírtak róla. Igen, vastagon Büszkeség és balítélet utánérzés, egy az egyben másolt karakterekkel és konfliktusokkal (bár Bridget őrült anyja mellett még Mrs. Bennett is jóságos anyókának tűnik). Nem, elsőre én sem tudnék választani uncsi-de-minden-lány-álma Mark Darcy és csapodár-de-szexi-rosszfiú Daniel Cleaver között. És igen, én is irigylem Bridget barátait – nagyjából az egyetlen dolog, amit fel tud mutatni (sokáig) a szerető baráti köre, akikkel bár néha összeakasztja a bajszát, alapvetően mindig ott vannak mellette, és a legnagyobb hülyeségeit is tolerálják (és sosem mondják neki, hogy „csak hisztizik”, mert nem értik a problémáit…). 

Hogy várom-e a harmadik részt? Nehéz kérdés… Elsőre azt mondanám, igen, de jelenlegi élethelyzetemben a markáns választóvonal nem köztem és a „pöffeszkedő családosok”, hanem köztem és a „pöffeszkedő anyukák” között húzódik – épp ezért kicsit félek attól, hogy milyen lesz a gyerekvállalás körüli hisztibe beleőrült Bridget. Még nem döntöttem el, akarom-e tudni (aztán ki tudja, amilyen kiszámíthatatlan vagyok mostanság, lehet, hogy amint megjelenik, rohanok megvenni).

Kiadó: Európa 

Fordító: Sóvágó Katalin