Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Egy ideje már viszonylag ritkán fordul elő velem, hogy pusztán a borító alapján válasszak magamnak olvasmányt, a Jessie Lamb testamentuma esetében azonban nem tudok másra hivatkozni. Mikor először megláttam ezt a lilás-rózsaszínes-szépiás csodát az ablak mögül lesett zuhanó lánnyal, elakadt a lélegzetem – és óhatatlanul azon kezdtem töprengeni, vajon meg akarnám-e állítani a zuhanását? Azzal együtt is a Könyvhét leginkább várt megjelenése lett, hogy a tinidisztópiákból már istenesen elegem van – tegyük hozzá, Rogers könyve az elnyert Arthur C. Clarke-díj mellett Booker-díj jelölést is kapott, ami nem tipikus tinifőszereplős disztópiára utal. Mégis, a szerző személye, a díjak és az első – szinte kivétel nélkül lelkendező – olvasói vélemények és a saját, felfokozott várakozásom mellett is jóval többet, és egészen mást kaptam a regénytől, mint amire számítottam.

Valamikor a közeljövőben ismeretlen bioterroristák elszabadítanak egy AHS nevű vírust, mely a várandós nőket támadja – nincs ellenszer, nincs védekezés, nincs terápia, aki teherbe esik, rövid időn belül meghal. Az emberiségnek szembe kell néznie saját végzetével: nem születnek többé gyerekek. Az ilyenkor megszokott forgatókönyvek minden eleme helyet kap a regényben: zavargások, bűnözési hullám, erőszak az utcákon, szélsőséges csoportok minden oldalról, mindenfelé kapkodó tudósok, elharapódzó pszichiátriai betegségek. Árvák és özvegyen maradt férfiak százait-ezreit hagyják maguk után a vírussal fertőzött nők, akiknek egy idő után már rendes temetés sem jut – a túlélők vállat vonva mennek el mellettük, „csak egy újabb AHS-temetés”, még jó, hogy nem tömegsírba dobálják az elhunytakat.

Ebben a világban él a tizenhat éves Jessie Lamb, aki a körülötte lévő felbolydult társadalom problémái mellett saját, nagyon is tipikus kamaszproblémáival is küzd (a kamaszok a világvége árnyékában is hisztis kamaszok…). Keresi a helyét a világban, olykor lázadozik a szülei ellen, máskor odavan értük, alakulgat valamiféle első szerelem, de aztán mégsem, környezetvédő csoportokhoz csatlakozik, majd kiábrándul belőlük – igazi sodródó tizenéves. Abból a fajtából, aki krízishelyzetben túl könnyen válik szélsőséges eszmék célpontjává.

Márpedig azokkal itt padlást lehetne rekeszteni. Akadnak radikális környezetvédők, akik mindenért a szülők-nagyszülők generációját teszik felelőssé, mert „elherdálták” a jövőt, felélték a Föld energiakészleteit, háborúztak, műanyagot gyártottak, vírusokkal kísérleteztek – köztük is vannak, akik a „hátat fordításban” látják a kiutat (vissza a természetbe…) és vannak, akik erőszakos cselekedetekkel torolnák meg a szülők bűneit. Hasonlóan szélsőségesek az állatjogi aktivisták, akik az egész helyzetért felelőssé tett tudósok kísérleti laboratóriumait támadják – melyekben többek közt génmódosított anyajuhok emberi embriók kihordására való alkalmassá tételével is kísérleteznek (ezen megoldással szimpatizálóknak javaslom Margaret Atwood Guvat és Gazella című regényét). De helyet kapnak a vallásos csoportosulások is, amik ebben is Isten büntetését látják, és saját(os) megoldásokat javasolnak a kialakult problémára.

Jessie Lamb válogathatna a szélsőségek közül, kacérkodik is ezzel-azzal, végül mégis – ó, a tudós apa nevelése – a „legtudományosabb”, ám sok szempontból legszélsőségesebb megoldást választja: részt vesz az úgynevezett Csipkerózsika-programban. Ami nem más, mint a kutatók eddigi egyetlen válasza a vírus terjedésére: még az AHS megjelenése előtt lefagyasztott embriókat ültetnek be tizenhat éves lányok méhébe, akiket aztán mesterséges kómába altatnak, hogy a vírus ne zabálhassa fel az agyukat – lélegző, de legkevésbé sem élő „Csipkerózsikákként” kilenc hónapig testüket adják a magzatnak, hogy aztán a baba világrajöttével lekapcsolják őket a gépekről. És ez a tudományos válasz…

Hogy miért tizenhat éves lányok? Mert náluk van esély arra, hogy a baba egészséges maradjon, és „végigaludják” a terhességet, idősebb nők altatva sem élnék túl. Persze még fiatalabbak még jobbak lennének e célra, de a fránya törvények tizenhat évnél húzzák meg az önrendelkezésre való jog korhatárát… Hogy egy tizenhat éves kamaszlány képes-e mérlegelni egy ilyen döntés következményeit, az mintha senkit nem érdekelne. Minket viszont érdekel, mert Jessie Lamb példáján látjuk, hogy mennyire nem. Jessie fokozatosan jut el a környezettudatosságtól és a tudományos érdeklődéstől addig, hogy testét feláldozva „mentse meg a világot” – ám csapongása, folyamatos ingadozása, a szülők érveivel szembeni dacos ellenállása világossá teszi, nem fogja fel, mire vállalkozik. Igen, tudja, hogy meg fog halni, elhiteti magával, hogy „jó célért” hal meg, és azzal vigasztalná szüleit, hogy majd a gyermeke él „helyette” – ám azt már meg sem hallja, hogy a kedvese miért nem támogatja eme szent elhatározást, hogy neki Jessie kéne, nem holmi homályos világmegmentő cél. Totálisan lemond magáról, mint személyiségről, fegyverként használja testét a vírus elleni harcban – nem véletlenül juthatnak eszünkbe öngyilkos merénylők.

Jessie döntése kapcsán adja magát az önzés-önzetlenség kérdése, a borítóra helyezett ajánló is erre hegyezi ki a mondanivalót, és a legtöbb kritika is ezt emeli ki – bennem azonban más gondolatokat indított útjára Rogers. Jessie döntése, és a Csipkerózsika-program túlságosan is jól rímel arra, ahogy társadalmunk a terhességet, az anyaságot kezeli. A regény egész alapötlete a nők egyéni és reproduktív „kiteljesedése” közt feszülő ellentét végletekig fokozása – a nő egyetlen életcélja társadalmunkban ma is az anyaság lehet, hogy ő ebbe mint egyén kicsit „belehal”, az mellékes körülmény. Vele jár, mondhatni – az önfeladás évezredek óta belénk kódolt parancs, onnantól kezdve, hogy teherbe estünk, már nem elsősorban, mint szubjektum létezünk, hanem úgy, mint „valakinek az anyja”. Ezt az önfeladást, önmagunkból kivetkőzést sarkítja ki végletesen Rogers – már magában az is mélységesen ironikus, hogy az AHS a terhes nők agyának elsorvasztásával öl.

A reprodukció érdekében tett önfeláldozó gesztus a legszebb és legszentebb dolgok egyikeként van tálalva kultúránkban – ám még a legvérmesebb életpártiaknak is megálljt kellene parancsolniuk akkor, ha tizenéves gyerekek önfeláldozásáról van szó. Gondolnánk mi – a regény valóságában épp ellenkezőleg: a bicskanyitogató módon „Anyák az életért” névre keresztelt szélsőségesen konzervatív, antifeminista szervezet hölgyei a Csipkerózsika-program mellett tüntetnek, és lányaikat áldoznák a faj fennmaradásáért. Velük csapnak össze a szélsőségek palettájáról le nem hagyható radikális feministák, akik a férfiközpontú tudomány és a női test tudományos célokra való felhasználása ellen ágállnak – tegyük hozzá, a felvetés, hogy ha férfiakat támadna a vírus, az ő feláldozásuk szóba sem kerülne, az évezredes nyugati hagyományok tükrében jogos.

Az anyai önfeladás túlmisztifikálása és a gyereklányok halálra ítélése közepette a legfontosabb kérdés mégis az, indokolhatja-e bármi, hogy egy ember feláldozza az életét. Van-e olyan „szent cél”, amiért „megéri”? Erre mindenkinek magának kell választ adnia – az én válaszom egyértelmű nem. Ugyanakkor azt gondolom, mindenki azt kezd az életével, amit akar, ha azt akarja, el is dobhatja magától – ez is egy döntés (más kérdés, hogy csípnék-rúgnék-harapnék, ha egy hozzám közel álló döntene így).  Épp saját (nagyon is emberi) képmutatásunk és eme kérdések lehetetlen volta jelenik meg az apa alakjában, aki kutatóként dicsőíti a Csipkerózsika-programot, egészen addig, amíg a saját lánya alanya nem lesz. S ha már az apa alakjánál tartunk: húsbavágó a regény „kerete”, ami felveti a kérdést, meddig mehet el egy szülő, egy társ, egy akárki abban, hogy megakadályozzon valakit saját élete eldobásában. Mi az, ami még „belefér”, és mi az, ami már megengedhetetlen beavatkozás egy ember szuverén döntésébe? Ám ha erről elmélkedünk, óhatatlanul visszajutunk ahhoz a kérdéshez, vajon egy tizenhat éves, befolyásolható kamasz – aki saját bevallása szerint sem biztos a dolgában – képes-e ekkora horderejű döntést hozni? 

Látható, hogy Jane Rogers könyve megannyi kérdést vet fel – szerencsére kész válaszok nélkül. Okos és mélyen elgondolkodtató könyv, ami fényévnyire van az inkriminált tinidisztópiáktól, közelebb áll a társadalmi kérdéseket boncolgató apokaliptikus sci-fi zsáneréhez, némi reproduktív horror beütéssel. Döbbenetes élmény – annál inkább, mert Rogers valóban elképesztően jól ragadja meg ennek a cseppet sem szerethető, idegesítő, hisztis, önnön hősiességébe belebolonduló kamaszlánynak a vívódását. Akit, bár utálok, végső soron megállítanék. Már csak azért is, hogy tizenegynéhány év múlva olvassa el saját könyvét, és gondolkodjon el saját kamaszkori ostobaságán. Ezt egyébként – mármint az újraolvasást – ajánlanám a regény jelenlegi tizenéves olvasóinak is: olyan könyv ez, amit érdemes, mert más-más életkorban, más-más élethelyzetben egészen mást adhat.

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Béresi Csilla