2013. július 19., péntek

A család kicsi kincse


Szerintem nincs abban semmi rossz, ha az ember fialánya a kultúrát gyógytapasznak használja a saját nyomora ellen, merthogy többek közt erre is való – és ez a film hamar odakerült a legfájóbb napokat is elsimogató Amelie csodálatos élete mellé, mint kedélyjavító szem- és lélekkenőcs. Holott (hogy egy másik képzavarral éljek) teljesen más szövet, ha az selyem, ez itt lenvászon - töredéke annyira sem rafinált, kevesebb réteggel és reflexióval játszik; európai mese-játékos összekacsintások nélküli, igazi amcsifilm – viszont a sikerült változat, ahol a profizmus mögül nem hátrált ki se a lélek, se az értelem, se a valóságszag, se a társadalomkritika.

Valerie Faris és Jonathan Dayton türelmesen kivárták, amíg e filmhez összeállt minden feltétel. Michael Arndt olyan forgatókönyvet simogatott össze, hogy a felkért színészek mind „benne akartak lenni” egyből, fillérekért is. Jó érzékkel karriert építő sztárok pontosan tudják, mennyit ér az ilyen bagóért vállalt kaland, mekkora mélységet adhat a pályához a díj lehetőségén túl maga az eljátszható, átéltethető szerep - hol mutathatná meg az aktor, mit is tud valójában, ha nem ezekben a kvázi független produkciókban. Az persze más kérdés, hogy a jó pár remek független darabból aztán alig egy-kettőre csapnak csak le a forgalmazók – gyakran egy-egy bevételi szempontból felívelő színészi karrier mellék-pénzcsináldájaként, mint anno a Régi környékre például (Zach Braff, nem csak egy nézést ér meg…), amely főleg Natalie Portman szerepeltetésének köszönhette a futtatókat. Ez van, lehetne hívni akár filmes prostitúciónak is - díjra jelölésestül sokban hasonlít a folyamat a „hogyan csináltam karriert a szálloda- film- bulváriparban az utcáról” celeb-meséire, még ha alapvetően más is a történet előjele.

E film húzóneve egyértelműen Steve Carell – aki a Proust-szakérő öngyilkos hajlamú meleg bátyus szerepében olyat mutat, amit szokásos komikus szerepeiben általában nem – bár az amcsi Hivatal bizonyos pillanataiban már elővett ebből ezt-azt, mégis, az eszközei, amivel e filmben él meglehetősen eltérnek attól, mint amit megszokhattunk tőle. Eljátszik egy nehezen sztárolható, rendkívül okos, és rendkívül elkeseredett figurát – egyetlen jelenet erejéig engedve a szokásos „Steve Carell vagyok, és zavarban a világtól” metódusnak. Eljátssza azt, akinek a tragédiája épp ez a nehezen sztárolhatóság. Pontos, jól kiformált mondatokkal, kevés, de kifejező gesztussal – a Paul Dano által elénk rakott kamasszal megtalált pár jelenete igazi színészi meló; s ez nem kevés, mivel a srác óriási formátum, nemzedéke legerősebb ígérete. Borítékolható, hogy független filmes ikon lesz pár éven belül – mint ahogy az is: a fősodor nem tud majd mit kezdeni vele.

A család útra kel, mert a legkisebbet beválogatták a Család kicsi kincse gyerekszépségverseny döntőjébe – mégpedig a váltós Wolkswagen-mikrobusszal kel útra, mivel nincs pénze másképp utazni. Aztán elromlik, ami elromolhat; az utazás alatt úgy hámlik a családtagokról a máz, mint fehér bőrről a hám, ha kaliforniai napra teszik. Vígjátékot látunk, valóban röhejes helyzetek egész sorát, de ezek a helyzetek emberiek is, ismerősek, otthonos kudarcainkra emlékeztetnek. Ez a film olykor harsány. De csak annyira, amennyire mi is. Két röhögés közt nyugodtan megkeseredhetne a szánk íze, mindez annyira rólunk szól. A történet vezetése, szolid, nyugdíjas hullámvasútja ezt szerencsére nem engedi – ez a film jól szól rólunk, azon a nyelven, ahol a legkevésbé fáj annyi nagyszerű kisszerűségünk.

Olvasom a kritikákban, hogy diszfunkcionális család – nos, ha az, hát mindannyiunké az; ezek az emberek valójában meglepően jól figyelnek egymásra a mai, kötelékeket bomlasztó közegben. S ha egymás idegeire mennek is közben – mondjuk úgy: leggyakrabban az idegtúra mögül szólnak ki egymáshoz – valódi aggodalommal lesik a másik csetlés-botlását. Valójában tényleg alig akad idejük a másikra: egy ilyen „karrierépítő” apa és „családeltartó” anya csak örülhet annak, ha a kamasz fiú némasági fogadalmat tesz és tartja magát hozzá, ha a kislány meglelt szenvedélye a nagyapának is elfoglaltságot ad (mondjuk az más kérdés, hogy egy-egy próbát érdemes lett volna azért meglesni…). Igenis az aggodalom tekintetével kísérik egymást, s nemcsak az utazás közben, a kényszerű összezártságban. Az utazás közben pusztán felszínre kerül ez az egymásra figyelés. „A fenébe, ez nem jött össze” figyeli a „sikerkönyv” ügyében telefonáló fiát az öreg, és ebben minden benne van, ez a fél mondat egészíti ki azt a másikat: „…s most itt alszom a kanapén Mr. Happynél”. Az öreg látja a fiát, mindvégig látja, s bár nem hisz annak álmaiban (s ennek hangot is ad), azért szorít neki, reménykedik (voltaképp) a csodában.

És Greg Kinnear azzal a kétféleképpen kimondott „köszönöm, apa…” pillanatával hiteti el velem, hogy nemcsak a Mr. Happy szerepére volt tökéletes választás, hogy több van benne, sokkal, mint amennyi az eddigiek alapján látszott. Ott és akkor éri el, hogy Richard Hoovert lássam, s ne az őt játszó színészt. Azt hiszem, nem rajta múlt, hanem az előítéleteimen – mert pl. Toni Collette az első pillanattól megkapja ezt a sanszot (a kocsiablakon kihajított csikk gesztusával feláll a figura, és minden kontúrja kirajzolódik, mire a tizedik percben eljutunk a „tessék, a nasi” félmondatig), persze tőle ezt is várom el, sok filmje óta tudom, hogy jó. Mint ahogy Alan Arkinnak is színtiszta jutalomjáték a drogos fater – neki vannak a legjobb beszólásai, és még „megváltozott állapotában” is a film egyik humormotorja. Erről szót se többet – ebben a filmben, a kisbuszban megtett családi kalandban ez a legmélyebbet ütő momentum, már csak ezért az egy történetszálért érdemes megnézni ezt a mozit. Az alakítását díjjal jutalmazták – s legyen bár akármilyen ambivalens a viszonyom Oscarral, hálás vagyok, amiért (emiatt) elhozták ide is.

A filmes világ – s talán mi is – e filmtől a legnagyobb ajándékot Abigail Breslin személyében kapta. Olive szép akar lenni, de úgy, ahogyan az összes fotelben punnyadó, hízékony sorstársnője: szépségkirálynő, tehát a legszebb, s nemcsak az önvigasztaló álmokban. Úgy és mégsem úgy: hihetetlen erőfeszítéseket tesz ezért. Összetett, sok ízű figura, egyszerre hallatlanul felszínes és mély - s a kislányszínész kibontja ezeket az ízeket. Nem bájos pofika, hanem tehetség. Óriási találat, remélem, komoly jövő előtt áll – talán jobban tudnék hinni magunkban, ha még sokszor látom mindenféle szerepben. Külön gratulálnék a jelmeztervezőnek: igazi bravúr, hogy valakit ennyire előnytelenül képesek öltöztetni egy egész filmen át, a szemüvegtől a naciig – ez az előnytelenség igazi mélységet ad a versenyre utazásnak, hiszen a verseny lényege maga az előny, a gyerekszépségverseny esetében is.

Erről a legnehezebb beszélnem, nem akarom lelőni a poént, mert nagyot üt. Timi nézegetett a múltkor valamilyen tévén ilyen szépségversengést ovikorúaknak – s miközben kerek szemmel szörnyülködött, azt megállapíthatta: ez tényleg ilyen. Mint a filmen. Tényleg nem mondhatok többet, legyen elég ennyi: a film utolsó tíz-tizenöt percén a legutóbbi újranézés alkalmával is úgy röhögtem, hogy begörcsölt tőle a lábam. Kell nekem fotelben ugrálva röhögni – de egyszerűen nem tudom másképp nézni a végét. Egy biztos: üljek e mozi elé akármennyire zaklatottan, amire vége, visszatérnek a környezetembe a színek. Aki nem látta még, ne hagyja ki.


9 megjegyzés :

  1. Hát ez sem egy mai film már, de határozottan emlékszem, hogy amikor megnéztük a párommal mi is teljesen odavoltunk érte. Nem az a kategória, amit ha az ember egyszer megnéz, utána már másnap nem is emlékszik rá. Tényleg kihagyhatatlan. :)

    VálaszTörlés
  2. Ezt a filmet itt mifelénk egyre gyakrabban játszák újra a tévécsatornákon és muszáj megnéznem mindig, akárcsak az Amelie-t, amibe csak bele akartam nézni tegnapnapelőtt, de persze ottragadtam megint. A "You got a mail" tegnap detto.
    Ezutóbbiban szerepel Greg Kinnear is, az örök felbukkanó, akinek hatodszor azért csak megjegyezzük a nevét, mert olyan szívszorítóan hiteles tud lenni minden apró
    emberi érzelem ábrázolásában,hogy csak mosolygunk befelé és legyszívesebben benyúlnánk a monitorba, hogy megöleljük.
    "A család kicsi kincse" egy igazi klasszikus. Ott a helye minden polcon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked elhiszem Gregről, hogy jó - talán nem volt szerencsénk: én csak bugyuta családi izékben emlékszem rá, tévé előtt, kapcsolgatás közben; a nevére is csak a túl közeli rokon miatt emlékeztem...

      Törlés
  3. Életem egyik legnagyobb röhögése fűződik ehhez a filmhez, verhetetlen :)

    VálaszTörlés
  4. Azért az tényleg nagyon tanulságos tud lenni, ha az ember lát ilyen gyerekszépségversenyeket (valamelyik "életmódcsatornán" szokott lenni elég rendszeresen, mert ahányszor átpörgetem a csatornákat, beleütközöm), és basszus, ezek az életben is ilyen hülyék :) Komolyan ijesztő látni, hogy miket művelnek a gyerekeikkel egyesek. És ennek fényében ez a film tényleg valami eszméletlen irónia-bomba. Imádom :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Timi,
      a Honey Boo-Boo-ba nem futottál bele véletlenül? :)
      Anyám. Istenem. áh.....

      Törlés
    2. Eddig nem, de most kicsit felfordult a gyomrom :) Hogy ilyen emberek tényleg vannak... Jajjj!

      Törlés
    3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  5. (az előbb is én voltam, szokás szerint a párom loginjével :P)
    szóval bocsi a Honey Boo-Boo-ért :P
    azt akartam írni, hogy igen, vannak, és szerintem már többségben....:S

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...