2013. július 14., vasárnap

Eowyn Ivey: A hóleány



Valószínűleg kevés ostobább ok van annál egy könyv elolvasására, mint hogy tetszik a szerző neve. Hát igen… Ám aki ismeri rajongásunk tárgyát, cseppet sem lepődhet meg azon, hogy egy Eowyn Ivey nevű hölgyemény bemutatkozó regénye számomra kihagyhatatlan darabnak számított nagyjából attól a pillanattól fogva, hogy először hallottam róla, s még azt sem tudtam, miről szól. Tegyük hozzá gyorsan, ez csak az egyik ok volt. A másik az alaszkai táj, ami központi szerepet játszik a történetben s aminek én szerelmese vagyok – no nem azért, mert anno imádtam a Miért éppen Alaszka? című sorozatot (pedig de…), sokkal inkább azért, mert gyűlölöm a meleget, s a szívem mélyén szívesen költöznék egy zord, hóborította, hegyekkel övezett, vad, gyönyörű tájra, ahol nem kell attól félnem, hogy az aszfaltból áradó forróság egyszer konkrétan pecsenyét csinál belőlem. Szóval Eowyn és Alaszka… Melléjük sorakozik fel harmadik – s valójában legfontosabb – okként Sznyegurocska meséje, ami – bár eddig nem is ismertem – első hallásra elbűvölt.

Jack és Mabel telepesek az 1920-as évek Alaszkájában. Ami csupán annyiban hasonlít napjaink Alaszkájára, hogy már akkor is a világ végének számított – csakhogy akkoriban a „világ vége” azt is jelentette, hogy aki egyszer odaköltözött, jó eséllyel soha többé nem keveredett ki onnan. Hatalmas, kies területek, betöretlen földek, emberpróbáló tél, befűthetetlen faházikók, sűrű, sötét erdők és zajló folyók, vadállatok és mérföldekre lakó szomszédok – egyfelől. Gyönyörű, háborítatlan vidék másfelől, ahol az ember elbújhat a kíváncsi szemek elől, nyugalmat lelhet a körülötte nyüzsgő rokonoktól, beburkolózhat a saját magányába és különcségébe, ha úgy tartja kedve. Jack és Mabel épp ezért költöznek a keleti partról Alaszkába.

Azonban nem egészen azt kapják, amit vártak – hiába menekültek a rokonok és ismerősök sajnálkozása és éles nyelve elől, saját fájdalmuk és csalódottságuk elkísérte őket. Nem tudják elfelejteni holtan született gyermeküket, és nem tudják elfogadni, hogy nem adatott nekik másik – s bár egymás iránti szeretetük nem gyengült az évek során, magukba fojtott bánatuk lassan távolítja őket egymástól. Aztán egy nap, amikor leesik az első, szokatlanul nagy hó, gyermekként fogódnak el tőle – hógolyóznak, futkosnak az udvarban, s építenek egy hóembert. Pontosabban hókislányt, aki piros sálat, kesztyűt és kifejező arcocskát kap „szüleitől”.

Akik megdöbbenve tapasztalják, hogy a hókislány másnapra eltűnik, ruháival együtt – csupán az elvezető gyereklábnyomok emlékeztetnek rá, hol állt. S hamarosan feltűnik ajtajuk előtt egy kislány, aki egyedül járkál a fagyos erdőben, útját csupán egy vörös róka kíséri, a hókislány kesztyűjét és sálját viseli, haja szinte fehér, szeme szürke, mintha hóból és jégből lenne, és néhány óra után szinte olvadozni kezd a faház melegétől. Nem tudják mire vélni a dolgot – vajon elment az eszük, képzelődnek, saját kimondatlan vágyaikat látják életre kelni? Vagy valóban létezik a gyermek, aki egyedül él kinn az erdőben, s pusztán ellopta a kitett ruhákat?

A kislány, aki Fainának nevezi magát, időről időre feltűnik a faháznál, hogy aztán mindig eltűnjön. Hol napokig van távol, hol csak éjszakára. De sosem marad és sosem beszél magáról. Aztán amikor mégis, azt kívánjuk, bár ne tette volna. Mert a mesét, ezt a misztikus, szépséges, néhol már-már kísérteties mesét a hóból gyúrt gyermekről, akit két megfáradt, csalódott, fájdalmait hordozó ember utolsó fellángolása hívott életre, borzongatóan élesen vágja pofon a valóság. Már ha annak lehet tekinteni…

Eowyn Ivey remek regényt írt, ami ezer szállal kapaszkodik a forrásának tekinthető orosz mesébe, ám nem csupán történetével: benne van a régi mesék misztikus hangulata, bája, a kiszámíthatóság ellenére is meglévő izgalma, a tábortűz mellett mesélt történetek ereje. Úgy hallom magamban olvasás közben, mintha valaki egy erdő melletti tűznél mesélné, s az erdő neszei, a tűz ropogása, a közelben ólálkodó állatok és a szél hangja borzolnák az idegeim, színezve ennek a hóból és jégből gyúrt lidércnek a történetét. S miközben Faina meséjét hallgatom, teljes súlyával nehezedik rám az alaszkai vadon – érzem magam körül a természet erejét, kegyetlenségét, időtlenségét. A természetét, amit állandóan le akarunk gyűrni, pedig mennyivel erősebb nálunk, embereknél… 

Faina története tragikus és szép történet egy lányról, aki a hóból jött, és bár megpróbálta, soha nem tudott emberré válni – és azokról, akik annyira szerették, hogy gúzsba akarták kötni, pedig tudhatnánk már, hogy a természet csodáival azt nem lehet. Persze ez csak az egyik értelmezés – a regény legnagyobb csodája, hogy ő sem hagyja magát „gúzsba kötni”. Hogy Faina valóban mi volt, ki volt? Nem tudom – és nem is számít. Meséje szép és lélekemelő, legyünk bármily cinikusak és megfáradtak, ad valamit, amit csak az igazán jó mesék adnak: hitet abban, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is mutathat a világ csodákat. Aztán hogy mit kezdünk velük: magunkhoz láncolnánk, vállalva a következményeket, vagy elengedjük őket, és beérjük a csodálatukkal, az rajtunk áll.


Kiadó: Gabo
Fordító: Bori Erzsébet
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...