Valószínűleg kevés ostobább ok
van annál egy könyv elolvasására, mint hogy tetszik a szerző neve. Hát igen… Ám
aki ismeri rajongásunk tárgyát,
cseppet sem lepődhet meg azon, hogy egy Eowyn Ivey nevű hölgyemény bemutatkozó
regénye számomra kihagyhatatlan darabnak számított nagyjából attól a
pillanattól fogva, hogy először hallottam róla, s még azt sem tudtam, miről
szól. Tegyük hozzá gyorsan, ez csak az egyik ok volt. A másik az alaszkai táj,
ami központi szerepet játszik a történetben s aminek én szerelmese vagyok – no nem
azért, mert anno imádtam a Miért éppen
Alaszka? című sorozatot (pedig de…), sokkal inkább azért, mert gyűlölöm a
meleget, s a szívem mélyén szívesen költöznék egy zord, hóborította, hegyekkel
övezett, vad, gyönyörű tájra, ahol nem kell attól félnem, hogy az aszfaltból
áradó forróság egyszer konkrétan pecsenyét csinál belőlem. Szóval Eowyn és
Alaszka… Melléjük sorakozik fel harmadik – s valójában legfontosabb – okként Sznyegurocska
meséje, ami – bár eddig nem is ismertem – első hallásra elbűvölt.
Jack és Mabel telepesek az
1920-as évek Alaszkájában. Ami csupán annyiban hasonlít napjaink Alaszkájára,
hogy már akkor is a világ végének számított – csakhogy akkoriban a „világ vége”
azt is jelentette, hogy aki egyszer odaköltözött, jó eséllyel soha többé nem keveredett
ki onnan. Hatalmas, kies területek, betöretlen földek, emberpróbáló tél, befűthetetlen
faházikók, sűrű, sötét erdők és zajló folyók, vadállatok és mérföldekre lakó
szomszédok – egyfelől. Gyönyörű, háborítatlan vidék másfelől, ahol az ember
elbújhat a kíváncsi szemek elől, nyugalmat lelhet a körülötte nyüzsgő
rokonoktól, beburkolózhat a saját magányába és különcségébe, ha úgy tartja
kedve. Jack és Mabel épp ezért költöznek a keleti partról Alaszkába.
Azonban nem egészen azt kapják,
amit vártak – hiába menekültek a rokonok és ismerősök sajnálkozása és éles
nyelve elől, saját fájdalmuk és csalódottságuk elkísérte őket. Nem tudják elfelejteni
holtan született gyermeküket, és nem tudják elfogadni, hogy nem adatott nekik
másik – s bár egymás iránti szeretetük nem gyengült az évek során, magukba
fojtott bánatuk lassan távolítja őket egymástól. Aztán egy nap, amikor leesik
az első, szokatlanul nagy hó, gyermekként fogódnak el tőle – hógolyóznak,
futkosnak az udvarban, s építenek egy hóembert. Pontosabban hókislányt, aki
piros sálat, kesztyűt és kifejező arcocskát kap „szüleitől”.
Akik megdöbbenve tapasztalják,
hogy a hókislány másnapra eltűnik, ruháival együtt – csupán az elvezető gyereklábnyomok
emlékeztetnek rá, hol állt. S hamarosan feltűnik ajtajuk előtt egy kislány, aki
egyedül járkál a fagyos erdőben, útját csupán egy vörös róka kíséri, a
hókislány kesztyűjét és sálját viseli, haja szinte fehér, szeme szürke, mintha hóból
és jégből lenne, és néhány óra után szinte olvadozni kezd a faház melegétől.
Nem tudják mire vélni a dolgot – vajon elment az eszük, képzelődnek, saját
kimondatlan vágyaikat látják életre kelni? Vagy valóban létezik a gyermek, aki
egyedül él kinn az erdőben, s pusztán ellopta a kitett ruhákat?
A kislány, aki Fainának nevezi
magát, időről időre feltűnik a faháznál, hogy aztán mindig eltűnjön. Hol
napokig van távol, hol csak éjszakára. De sosem marad és sosem beszél magáról.
Aztán amikor mégis, azt kívánjuk, bár ne tette volna. Mert a mesét, ezt a
misztikus, szépséges, néhol már-már kísérteties mesét a hóból gyúrt gyermekről,
akit két megfáradt, csalódott, fájdalmait hordozó ember utolsó fellángolása
hívott életre, borzongatóan élesen vágja pofon a valóság. Már ha annak lehet
tekinteni…
Eowyn Ivey remek regényt írt, ami
ezer szállal kapaszkodik a forrásának tekinthető orosz mesébe, ám nem csupán
történetével: benne van a régi mesék misztikus hangulata, bája, a
kiszámíthatóság ellenére is meglévő izgalma, a tábortűz mellett mesélt
történetek ereje. Úgy hallom magamban olvasás közben, mintha valaki egy erdő
melletti tűznél mesélné, s az erdő neszei, a tűz ropogása, a közelben ólálkodó
állatok és a szél hangja borzolnák az idegeim, színezve ennek a hóból és jégből
gyúrt lidércnek a történetét. S miközben Faina meséjét hallgatom, teljes
súlyával nehezedik rám az alaszkai vadon – érzem magam körül a természet
erejét, kegyetlenségét, időtlenségét. A természetét, amit állandóan le akarunk
gyűrni, pedig mennyivel erősebb nálunk, embereknél…
Faina
története tragikus és szép történet egy lányról, aki a hóból jött, és bár megpróbálta,
soha nem tudott emberré válni – és azokról, akik annyira szerették, hogy gúzsba
akarták kötni, pedig tudhatnánk már, hogy a természet csodáival azt nem lehet.
Persze ez csak az egyik értelmezés – a regény legnagyobb csodája, hogy ő sem
hagyja magát „gúzsba kötni”. Hogy Faina valóban mi volt, ki volt? Nem tudom –
és nem is számít. Meséje szép és lélekemelő, legyünk bármily cinikusak és
megfáradtak, ad valamit, amit csak az igazán jó mesék adnak: hitet abban, hogy
még a legkilátástalanabb helyzetben is mutathat a világ csodákat. Aztán hogy
mit kezdünk velük: magunkhoz láncolnánk, vállalva a következményeket, vagy
elengedjük őket, és beérjük a csodálatukkal, az rajtunk áll.
Kiadó: Gabo
Fordító: Bori Erzsébet
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése