Brunella Gasperini: Én és ők; Ő és mi; Mi és ők

  

Nézzék csak, nem is tudom, hogy mondjam: de istenuccse megható jelenet volt. Erre önök azt mondják, kicsit hülye vagyok. Nos jó, az vagyok valóban. Jöjjenek el egyszer hozzánk, és kicsit meghülyülnek majd önök is. Azt a délutánt a szőnyegen töltöttem, állat- gyerek- és feleségtömkeleg közepette, s nem is család-, de nemzetségfőnek éreztem magam.

- Figyelitek, milyen képet vág az apátok? – szólalt meg egy ízben a feleségem – Mintha ő hozta volna világra a kismacskákat. – Rám mosolygott: - Meg vagy elégedve, dédnagyapa?

Széttártam a karomat. Egy csodával határos módon felgyógyult kutya, plusz három újszülött kismacska. Lehettem más, mint elégedett? Kicsit hülye és elégedett…

Nézzétek, nem is tudom, hogy mondjam, de nekem ez a három könyv valahol folyton ott leselkedik a figyelmem szélén, mint valami hozzám hasonló idióták számára összeállított olasz élet-receptgyűjtemény. Nem is tudom, hogy mondjam el, de a legerősebb, mélységeket nyitó, szakadékokba és egekbe bámultató fontosaim mellett ott ülnek lábukat lógázva ezek a könyvek, bennük a kófic kölykök, a kutyák meg a macskák, a személyiséggel vert autó: az Öreg, a családi nyaraló San Mametében, a Luganoi tó partján, hattyúk és pelék, néger lemezek és pelusok (a legkisebb plüssei), egy vézna feleség: a írónő Csupacsont, és Bruno, a családfő. Meg a kiterjedt család, Carlotta nénistül, unokahúgostul és unokabátyostul. A római lakás (meg aztán a másik), a kihasznált esküvői hangulat, a négyszemélyes, a Bogrács letört füle, a ne menjetek ki, ereszt!… a hullócsillagok estéje, és a kívánságok a Kikötőben, a tó partján. Az, hogy holnapra megöregszünk. Holnapra. Oly sok idő van még addig…

Brunella Gasperini rengeteg személyes dédelgetett élményét és emlékét belecsatornázta ebbe az életigenlő könyvsorozatba – él is tőle az egész. Rengeteget nevethetsz és meghatódhatsz – széles és biztonságos gesztusokkal, miközben a sorozat egy pillanatra se válik önmaga paródiájává. Nem akarja elhitetni: a világunk, ahova a gyerekeink nőnek, rendben van, így, ahogyan van. Sőt. Gyönyörűen látja és láttatja: egymást szerető, alapjában rendben (na jó, nem kevés káosszal „rendben”) működő családban is annyi viharhullámot vethetnek a leghétköznapibb problémák is – annyi félreértés, sértettség, harag, egymás féltéséből adódó rosszul szabott korlát állhat a családtagok közé, amennyit csak nem szégyellsz elmesélni. Láttat kétségbeesést, hétköznapi tragikumot, neurotikus felnőttet, nehezen növő, érzékeny-sérült kamaszt – és nem tagadja le a veszteséget, ami azzal jár, ha éled és élteted a család kötelékeit. A szülő veszteségét, amikor a gyereke kirepül, a gyerekek veszteségét, amikor elmúlnak a szülők.

Az írónő egyébként tisztes kultusszal bír Olaszországban, többek közt a hatvanas-hetvenes évek egyik sajtótermékében vezetett rovatot, ahol meglehetős empátiával levelezett a fiatalokkal – a saját maga számára evidensen tartott felelősségérzetről, amit egy modern nő megélhető szerepei jelenthetnek, a szülőkkel kapcsolatos viszonyról, a szexualitásról, korában igen bátran, máig vállalhatóan. E sorozatában, a Családi krónikák három kötetében (és a később megjelent „majdnem pontos önéletrajzban”: az Egy nő és egyéb állatfajták lapjain) gyakorlatilag ugyanezt (de rengeteg humorral, szinte az ágyad szélére ülve) meséli. Az első kötetben a férj szemszögéből – apukámra és magamra ismertem ebben a kicsit szentimentális kisemberben, meg a romagnolai vérében, ahogy nagyon tudja az övéit szeretni… a második könyvben (Mennyei tészta!)  a feleség, az írónő a „saját hangján” csivitel tovább róla, hogy mit történt a Kicsivel, a Középsővel, meg a Naggyal, kutyával és macskával, az apával és „alterego” magával – nem kevés tehetségről árulkodik, hogy az első kötet apa-hangja és a második anya-hangja a számos egymásra kacsintás közben is jól felismerhetően más, gyönyörűen különül el. Ráismerhetsz arra belülről, amit az első kötetben kívülről láttál…

Mára a kétségtelen kedvencem a harmadik kötet: a kamaszodó Kicsi, Nicoletta feljegyzései. Annyi papa hiányzik. Az összes unokatesóm összes papája, gondoltam. És hirtelen rémület fogott el, de olyan öröm is, hogy elszégyelltem magam. Erről soha nem szabad megfeledkeznem, gondoltam. Esküszöm, nem felejtem el. Az én papám itt van, zordan és türelmetlenül topog, köhög, szeretne már rágyújtani, és szorosan fogja a mama kezét. Az én nagyhangú, neuraszténiás, kellemetlenkedő papám, aki kirágja a lelkünket, de szeret és megvéd bennünket. Az én élő papám. Esküszöm, erről sose feledkezem el. Azóta az én apukám is csatlakozott a hiányzókhoz – de hogy amíg élt, minden kegyetlen vitánk és ellenkezésünk dacára szeretni tudtuk egymást, azt ennek a könyvnek is köszönöm. Meg az egész könyvsorozatnak, ezt a fésületlenül vidám szerelmes levelet a családhoz. Azokhoz akik az idegeidre mennek. De akik nélkül tényleg nagyon nehéz. Nem hiszitek el, de ez a három könyv ott van a legdédelgetettebbek között, a polcomon. Ott van a helyük. Igazán kiadhatná őket újra valaki (lehetőleg Brenner György illusztrációival együtt).

Kiadó: Európa
Fordították: Szabolcsi Éva, Székely Éva