Rég
szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj. Végül
magamban leltem meg a hibát: a Vad lovak tempójához való
hozzá-lassulással akadt gondom; nemigen tudtam a reggeli lopott időket a
történet saját „beosztásához” igazítani, valahogy soha nem akkor volt
kényelmes letenni a könyvet, amikor le kellett tenni. Mert a fejezetek
közben nehezen hagytam magukra a hőseit. A magam részéről ezt tartom
igazi bravúrnak Cormac McCarthy meglehetősen egyszerű vonalvezetésű
regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem
fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben.
Pedig
az író a komótos tempón túl is tovább nehezíti az olvasói dolgát. A
központozás hiánya – ha gonosz kedvemben vagyok – hamis írói hitelesség
és/vagy önazonosság-gesztus, az „engem ne szerkesszetek” pofátlanságig
hangsúlyozása. Holott a szövegre figyelve egyszer csak azt vettem észre,
hogy a központozás hiánya nem a leírt szóban, hanem az elhangzó
párbeszédekben van, amiket az író úgymond „rögzít”. John Grady Cole,
Rawlins, Blevins – csupa lassú beszédű déli, mind megrágja a szót. Nem
beszélnek, csak ha van miről, s nem beszélnek hangsúlyozva – az
írásjelek, a központozás leg-lényege, hogy ezeket a másodlagos
tartalmakat közölje; minek hát a központozás, ha nincs mit közölni.
Egykedvű, megfontolt szófűzéseiket hallom e hiányban; s a mexikóiak
pergőbb, ámde épp e pörgetéstől szintén – másképp, másért, de –
hangsúlymentes szavait. Ijesztően tudatos, gyakran igen szószegény
mondatok sodornak a maguk folyónyi erejével, szinte balladai ritmusban.
De
ez csak az érem egyik oldala. Ha felütöm bárhol a könyvet, nem kell
sokat olvassak, hogy költői igényű, gyönyörű szövegekre leljek. „A tűz
már parázsra égett és John Grady a csillagokat nézte. A Tejút fehéren
derengő sávját amely mintha húrja lett volna a feje fölötti hatalmas
sötét boltozatnak aztán két tenyerét maga mellett a földre tapasztotta
és a feketeség hidegen izzó baldachinja alatt lassanként a kellős
közepévé lényegült annak a világnak amely feszesen mindenestül remegve
hatalmasan és elevenen rezgett a keze alatt…” Kicsit olyan ez a könyv,
mint a klasszikus ’outlaw country, úgy váltakoznak a ritmusai. Egyébként
kár, hogy nem a lovakkal kapcsolatos részeknél nyílt ki – ez a könyv
tele van lovakhoz intézett szerelmes monológokkal.
Az
író a történetét egyfajta időtlenségbe rejti, mondhatnám: az
időszerűtlenséget az időtlenbe – hiszen mintha egyfajta erkölcshöz és
életrendhez való hűség, a kor szelleme, változásai ellen minden porcikájával
tiltakozó – időszerűtlen – viselkedésforma vezérelné John Grady Cole
minden léptét. A történetben ez a „cowboynak maradni csak azért is a
combosodó technikai robbanás idején” helyzetében jelenik meg, de
felvehetne bármilyen alakot: az önként vállalt ragaszkodás egy
értékrendhez képzi e történet origóját. Azért a figyelmes olvasó az apa
egy fél mondatából feltárhatja a történések dátumát – csak utána kell
nézni, melyik évben ment férjhez Shirley Temple.
Időtlenség,
lovak, határvidék. Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában
átgondolt, irodalommá nemesített western. John Grady a nagyapja halála
után, 16 évesen el kell hagyja a farmot, ami az élete – ami az anyjának
viszont soha nem volt az. „Nézd fiam… Vannak akik szerint nem biztos,
hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog Texas nyugati részén egy
tehénfarmon élni…” mondja Gradynek az anya ügyvédje. A fiú fogja magát
és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében Mexikóba
szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük
csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki
valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem
sikerül. Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar.
És hiába válnak el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján,
hármuk sorsa immár összefonódott.
Persze
előbb még belép a képbe a nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom
igazi katalizátora, a szerelem. „…szóltam én már neked de gondolom most
se hajlanál rá jobban mint akkor…” mondja Rawlins erre a nőügyre –
értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a barátja viselkedésében, s mi
is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának virágszál lányába –
ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el is komorodik a
mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.
Két
látszatra markánsan különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet
világítja meg legjobban, Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az
a két monológ, mondhatnám: központi eleme; a papazote, a börtön ura és
Duena Alfonsa, a birtok matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint
is az volt, bent is az, kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két
barát elé. Tanulják meg, és tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol
legyenek is. Adják oda magukat a valóságnak, ha élni akarnak. Durván
szólva: adják magukat oda annak, ami elől Mexikóba szöktek. Duena
Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és előítéletek
mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor maga
is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az
unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert
tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.
Értékrendek
és lázadások. Hát nem érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ
szempontjából lázadóvá – hiszen a lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja
el a neki kínált szabályokat. Holott a fiú épp a saját sokkal szigorúbb
értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni… Amely értékrend megint
csak a western-mese értékrendje. És itt most a legnívósabb verziót
tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült jófiú és a bűzlő,
borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb, de a
valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely
például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet
hatja át. Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány
azt választja, hogy megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a
lovait csak nem hagyja ezeknek…
Cowboynak
maradni… a látszat: a nagyapai minta követése. A regényi valóságban
John Grady Cole egy ideát kerget, akkor is, ha lótól bűzlő,
marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a „cowboyság” talán
soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha volt
életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai
„megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem
afféle cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de ne
feledjük, az ölés ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan
véleményt, hogy a történet a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem
értek egyet – iszonyatmód monolit ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is
ez a maradéktalan önazonosság benne; neki egyszerűen ebből nincs hova
„felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.
A
Határvidék-trilógia első kötete tehát minden vonatkozásában
határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e értelme bármiféle
követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható értékrend,
amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek
nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? Nagyon
várom, miféle válaszokat rejt a trilógia két további kötete…
S
a végén a cowboy - miután szíveket tört össze, közte a sajátját -
belelovagol, „belehalványul a sötétedő tájba”. Hiszen ennek a mesének
mindig ilyesmi a vége.
Kiadó: Magvető
Fordította: Szentgyörgyi József
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése