Pénzcsináló

Be kell vallanom valamit: már-már fanatikusságba hajlóan rajongok Aaron Sorkin forgatókönyveiért. Van, aki Woody Allen depresszív New York-i értelmiségi bájáért van oda, más Spielberg grandiózus és nyálas drámáit kedveli, megint más a Coen fivérek abszurdba hajló fekete humorát – na, én hasonlóan rajongok mindenért, amit Sorkin leír. Az elnök embereivel kezdődött, természetesen – aztán folytatódott A színfalak mögött-tel, és olyan filmekkel, mint a Charlie Wilson háborúja, vagy A közösségi háló. Bármit ír, én megkajálom.

Csakis ennek köszönhető, hogy remegve ültem be a Pénzcsináló című filmre. Túlzás nélkül állíthatom, hogy azt se tudom, mi fán terem a baseball, nem hogy tisztában lennék a szabályokkal; Bennett Miller rendező nálam a „nem sok vizet zavar” kategória; Brad Pitt kisfiús bájától pedig sikítva menekülök – tudom, tudom, jó néhány filmben bizonyított az elmúlt években, de amíg úgy néz ki, ahogy, felőlem lehet a világ legjobb színésze, nehezen veszem komolyan. Így aztán ez a film többszörösen vert helyzetből indult – hát innen szép nyerni, kedves Aaronom!

Az nagyon hamar kiderül, hogy teljesen mindegy, az ember ért-e a baseballhoz, vagy sem, itt ugyanis nem a játéké a főszerep. Hanem a háttérmunkáé, ami nem szól másról, mint pénzről és taktikáról. Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke immár évek óta azért küzd, hogy kicsi és csóró csapata fennmaradjon és felvegye a versenyt a pénzzel kitömött nagyágyúk ellen – sikertelenül. A végén mindig alulmaradnak, legjobb játékosaikat sztárgázsikkal elcsábítják, még a stadionjuk és az irodáik is lepukkantak; az edzőjük is egy megfáradt, pocakos mufurc. Mindenki egyetért abban, hogy abból kell főzni, ami van, be kell érni az olcsóbb, „másodosztályú” játékosokkal, és jó edzéstervvel meg kell próbálni addig talpon maradni, amíg lehet. Mindenki, kivéve Billy-t.

Ő ugyanis nem kevesebbet vesz fejébe, mint hogy megreformálja a baseball egész rendszerét: egy véletlenül útjába kerülő, sportpályát hírből sem ismerő közgazdásszal, Peter Brand-del karöltve új alapokra helyezik a sportmenedzsmentet. Pokolba a másodvonallal, jöjjenek az igazán olcsó, senkinek sem kellő játékosok – akik azonban a statisztikai adatok alapján éppúgy hozzák a továbbjutáshoz szükséges pontokat, mint a sztárok. Horribilis mennyiségű statisztikai adat, diagram és precíz pontszámítás veszi át a játékosmegfigyelők helyét – természetesen utóbbiak nagy bánatára. A csapatnál senki nem nézi jó szemmel Billy és Peter ámokfutásnak is beillő akcióit, és jó néhány kudarc kell, mire az eredmény végül őket igazolja. Hogy mennyire, arra tanú a (sport)történelem. Az igaz történetet feldolgozó sztori hatásai máig érezhetőek: Billy Beane és Peter Brand új módszerei valóban forradalmasították a baseball-liga működését.
 

Mire idáig eljutunk, a film feszült két és negyed órája olyan izgalmakat rejt, amiket elképzelni sem tudtam egy sportfilmről. Nem vagyok a műfaj nagy rajongója - bár elismerem, hogy vannak kiemelkedő darabjai - számomra általában túl kiszámítható a dramaturgia és túl nyilvánvaló a tanulság. A Pénzcsináló mindkét csapdát sikeresen kikerüli. Dramaturgiájában inkább egy feszült bírósági vagy gazdasági drámára hasonlít, ahol a kishalak a nagy cápák ellen küzdenek életre-halálra; tanulsága pedig, noha van – főleg Billy Beane flashbackekben megelevenedő fiatalsága és sportkarrierje, illetve a tinilányával való viszonya tekintetében – szerencsére magabiztosan a giccshatáron belül marad. Ami kétségkívül az igen-igen erős forgatókönyvnek köszönhető. Sorkin feszes drámát csinált ebből az itt-ott tök unalmas alapanyagból: még ha le is ül a cselekmény, a feszültség szinte tapintható a vásznon; pattogó, intelligens, áthallásoktól sem mentes párbeszédei pedig folyamatos figyelmet követelnek. Sorkin dialógusaira egyébként is jellemző, hogy egy percre sem engedi lankadni a  figyelmünket, itt ez duplán igaz – aki nem ért sem a baseballhoz, sem a statisztikához, ha nem figyel, azért egy pillanat alatt elveszhet.

Persze a forgatókönyv csak a siker egyik összetevője (hadd legyek picit még elfogult: a legfontosabb), a kiváló színészi játék és a nagyszerű hangulatteremtés mellett. Brad Pitt ugyan még mindig irritál kissé, de azért sokat hozzátett ezzel az alakítással a  róla, mint színészről alkotott képemhez: okosan, ahol kell, visszafogottan alakítja a megtört, az élet számtalan területén kudarcokkal küzdő, az álmaiban mégis feltétel nélkül hívő, igazi „amerikai” sportmenedzsert. Aki ilyen formán persze csak a filmekben létezik, ott viszont legalább jól mutat. Mellette Jonah Hill is igazi meglepetés, az idióta vígjátékokból ismert „dagi srác” a várakozásokat messze felülmúlóan hozza az éjjel-nappal statisztikákat bújó csodabogarat.

Az intelligens, feszült figyelmet követelő filmek kedvelőinek és/vagy Az elnök emberei rajongóinak kötelező; sportfilm-rajongóknak és mindenkinek, aki szereti, ha egy multiplexben néhanap elgondolkodtatják a sok robbantás és nyálas vámpírrománc mellett, erősen ajánlott. Aki meg hozzám hasonló Sorkin-fanatikus, az már úgyis látta.