Suszter, szabó, baka, kém

John le Carré világhírű kémregényéből, a Suszter, szabó, baka, kém-ből (korábbi magyar címén: Árulás) az Engedj be! című vámpírfilmmel ismertté vált svéd Tomas Alfredson rendezett mértéktartó, okos, feszes kémdrámát, igazi ínyencfalattal jutalmazva a mai mozikínálatból már kellőképpen kiábrándult nézőket. Amely kémdráma olyannyira mértéktartó, okos és feszes, hogy jó néhány nézőnek valószínűleg túlságosan is nagy falat lesz – vannak és lesznek jó páran, akik nemes egyszerűséggel unalmasnak fogják titulálni. Pedig nem az, csupán fényévekre van attól a zsánertől, amit manapság kémfilmnek nevezünk. Semmi autós üldözés, helikopterből kiugrálás, vodka-martini, vagy hiperkütyük – ellenben rengeteg aktatologatás, feszült párbeszédek, jelentőségteljes félmondatok, visszaemlékezések és politika.

A film első fél órájában alig történik valami, és mégis, szinte mindent elmond – megismerjük az angol titkosszolgálat központját, melynek legfelső rétegébe, a Köröndbe egyes hírek szerint áruló férkőzött. A szolgálat vezetője hitelt ad a híreknek, bele is bukik, leghűbb fegyvertársával, George Smiley-val együtt. Lassan hömpölygő jelenetekben látjuk elmozdításukat és távozásukat, már-már kínos részletességgel és szótlansággal kísérjük végig őket a központból kivezető úton – s közben felrajzolódik a többi szereplő viszonya  a két „bukott” vezetőhöz. Rettentő okos, ugyanakkor nézőt próbáló megoldások tolakszanak az arcunkba már az első fél órában; aki fogékony rá, valószínűleg már itt nyakig belemerül, aki nem, ekkor már azon gondolkodik, hogy maradjon-e még legalább addig, amíg elfogy a popcorn.

Miután végigkísértük Smiley-t a nyugdíjas évekbe tartó úton, rögtön újra a titkosszolgálat berkeiben találjuk magunkat: ismét felveti fejét a gyanú, hogy áruló van a központban, s mint egyetlen kívülálló, tehát megbízható hajdani vezetőt, Smiley-t visszahívják (hisz tudjuk, egy kém sosem megy igazán nyugdíjba). Két segítőjével szigorú titokban kell kinyomoznia, ki a vakond, és kinek jelent. Na és hogy ki a titokzatos „varázserő”, aki a szovjetek köreiből szivárogtat szigorúan titkos információkat az angoloknak – s hogy ezek az információk vajon igazak-e.

Ne legyenek illúzióink: a nyomozás sem lesz mozgalmasabb vagy látványosabb, mint a felvezetés – Smiley és társai aktahegyeken rágják át magukat, megfigyelnek, átbeszélnek, összegeznek, és leginkább gondolkodnak. De azt olyan feszültség közepette, hogy a vászon szinte izzik. Minden pillanatban várjuk, hogy mikor történik valami, mikor robban a bomba – de nem robban. A pattanásig feszített légkör itt nem valaminek a felvezetése, hanem maga a valóság. Hiszen a hidegháborús kémek élete valószínűleg nagyobb részben szólt az elviselhetetlenségig fokozott feszültségről, mint a látványos akciókról. E tekintetben a film abszolút hiteles lehet, már ha táplálunk olyasfajta illúziókat, hogy valaha hiteles képet kaphatunk a valódi kémek világáról.

Mely világot kívülről nézve tán egyvalami jellemez mindennél jobban: hogy nem beszélnek feleslegesen. (Tegye fel a kezét, aki hallott már titkosszolgát a munkájáról csacsogni! Na ugye…) A filmkészítőket dicséri, hogy mertek ennyire szűkszavú filmet készíteni. Le Carré regényei amúgy sem a túlírtságukról híresek, de ez az adaptáció még a regényt is a végletekig csupaszította. Egy felesleges szó sem hangzik el, minden kimondott mondatnak súlya és jelentősége van – épp ezért kíván teljes odafigyelést és nem kevés munkát a néző részéről. Aki egy percre is kizökken, könnyen azon kaphatja magát, hogy egy kukkot nem ért – a szűkszavúság mellett a számos egyenrangú szereplő és az időbeli ugrálások is hátráltathatják a megértést. Viszont ha figyelünk, és hajlandóak vagyunk kicsit megtornáztatni az agysejtjeinket, olyan élményben lesz részünk, amit sosem kapunk meg egy „agykikapcsolós” hollywoodi látványfilmtől.

Egy ennyire cselekményszegény, párbeszédközpontú film esetében még a szokásosnál is nagyobb figyelem irányul a színészekre – a producerek is tudhatták ezt, hiszen olyan színészgárdát trombitáltak össze a filmhez, amivel nagyon azért nem lőhettek mellé. Nem győzők hálálkodni, amiért Gary Oldman végre egy kvalitásaihoz méltó főszerepet kapott, jó néhány éve ért már egy ilyen alakítás és maximálisan megérdemelt a kritikai siker. Smiley-ként teljesen eggyé vált a szerepével, minden rezdülésével tökéletesen hozta a visszafogott, saját érzéseit, gyanúit, fájdalmait hideg profizmusának alárendelő kémet. Ez az ő filmje, mindenki más csupán mellékalak, akkor is, ha szerepük szerint egyenrangúak.

A Körönd vezetőit alakító Colin Firth, Ciarán Hinds, Toby Jones és David Dencik négyes Smiley tökéletes ellenpontja: törtető, intrikus, tenyérbemászó alakok, akik saját előrehaladásuk érdekében bármit feláldoznak. Kellemes meglepetés a BBC Sherlock Holmes-sorozatának főszereplője, Benedict Cumberbatch, a Smiley mellett dolgozó fiatal hivatalnok szerepében; az Eredetből ismert, szépfiúkülsejű Tom Hardy, tragikus sorsú kémként; vagy a mostanában elég sokat foglalkoztatott Mark Strong, az épp Budapesten pórul járó kém szerepében – kiváló játékukkal sokat tesznek hozzá a filmhez, de tegyük hozzá: legnagyobb szerepük az, hogy adogassák a labdát Smiley-nak.

A kiváló forgatókönyv, a mértéktartó rendezés és a remek színészi alakítások mellett az atmoszférateremtés teszi kiemelkedővé a filmet. A szó szoros értelmében megelevenednek a  hetvenes évek, Smiley SZTK-keretes szemüvegétől a telexgépekig. Szürke, nyomasztó díszletek közt bolyongunk a titkosszolgálat központjában, és követjük az akták útját a belső liftben – mintha ezzel is azt jeleznék, hogy a lényeg mélyen eltemetve az irattárban vár. Súlyos, lassú és néhol kimondottan depresszív film a Suszter, szabó, baka, kém – de ha átadjuk magunkat neki, nagyon megéri. Bár még csak február van, nálam biztos ott lesz az év legjobb filmjei közt.