2012. február 3., péntek

Murakami Haruki: 1Q84 (második könyv)

„Engem az sem zavarna, ha a következő két kötet sem szolgálna megfoghatóbb cselekménnyel, mint ez, de vélhetően ezzel a véleményemmel egyedül vagyok – mondjuk ki: az olvasók többsége azért vár valami kerekedő történetet is a lenyűgöző stílus mellé.” Ezekkel a szavakkal fejeztem be nem is olyan régen az 1Q84 első kötetéről írt ajánlómat – most, a második kötet olvasta után csak ismételni tudom önmagam. Ugyan Murakami Haruki monumentális trilógiájának középső kötete szolgál némi cselekménnyel, és előrevetíti a történet kibontakozását (vagy inkább annak számtalan különböző lehetőségét), ezzel párhuzamosan egyre nagyobb az értetlenség az olvasóban. Ezt a kötetet ugyanis még az előzőnél is jobban elborítja a misztikus köd – valószínű, hogy a nálam tapasztaltabb és vájtfülűbb Murakami-rajongók jobban átlátják, de én bevallom, egyre kevésbé értem, miről van szó. Ám tegyük hozzá, ez még mindig nem zavar.

Aomame és Tengo története a megszokott mederben csordogál tovább, egymást váltó fejezetekben, időnként többé-kevésbé összekapcsolódva, majd egy idő után elválaszthatatlanul – s ahogy egymásba gubancolódik a  két szál, úgy körvonalazódik a történet igazi gerincét adó románc. Miközben Aomame újabb – ezúttal tán az utolsó, és minden bizonnyal a legveszélyesebb – gyilkosságát tervezi, Tengo pedig egyre jobban belemerül a Légből szőtt gubó megjelenése körüli felhajtásba, lassan mindketten ráébrednek, hogy a másik jelenti a legtöbbet számukra. Amit az első kötetben még csak sejtettünk, most bebizonyosodik: Aomame és Tengo gyermekkorukban egy lopott gesztussal a világot adták egymásnak, s hiába telt el számtalan év, azóta is mindketten életük egyetlen tiszta szerelmeként emlékeznek a másikra.

Tán hiteltelennek és reménytelenül romantikusnak tűnik, ám Murakaminak még azt is elhisszük, hogy két magányos, kiközösített tízévesben akkora nyomot hagy egy jelentőségteljes pillanat, hogy aztán felnőve sem tudja kitörölni semmi. Olyannyira elhisszük, hogy még azt is megbocsátjuk, hogy a misztikus thriller helyét lassan, de biztosan átveszi a romantikus dráma. Vagy talán mégsem. A little people ugyanis (a könyvbeli kisemberek csoportja, a pusztítás és gonoszság hordozói, akik a levegőből szőtt gubókból szabadítanak emberi másokat, árnyképeket a világra) dühös – létük nyilvánosságra került, még ha csak egy fantáziavilágban játszódó könyv képében is; befolyásukat veszély fenyegeti, folyvást akadályokba ütköznek. Ám semmitől sem riadnak vissza, hogy megőrizzék rejtélyes hatalmukat; és bármi áron 1Q84 világában tartják azokat, akik egyszer átléptek.

Aomame és Tengo végzetszerű szerelme valamiképp összefügg a little people megjelenésével és a világ változásával – ám hogy hogyan, az a harmadik kötet titka marad. Hogy a gyermekkori egymásra találás szabadított-e el bennük valamit, és vezette őket kerülőutakon ugyan, de egymás közelébe és ezerkülöncszáznyolcvannégybe; vagy a véletlen sodorta őket ugyanabba a misztikus történetbe, és a két hold megjelenése csupán felébresztette gyerekkori emlékeiket – olyan kérdések, amikre tán csak a trilógia végén kapunk választ. Vagy még akkor sem.

Addig azonban még egy bő kötetnyit olvashatunk Murakami lassú, aprólékos, egyszerre költői és mégis kimért prózájából. Jellegzetesen japán elbeszélés ez: tárgyilagos, udvarias és a szó minden értelmében korrekten fogalmazott, túlzásoktól mentes párbeszédek és cselekményleírás; gyönyörű, lírai leíró részekkel – míg a főzés vagy akár a szeretkezés szinte jegyzőkönyvszerű részletességgel és szenvtelenséggel tárul elénk, a kettős hold látványába belefeledkezett főhősök lázas álmodozása zaklatott és érzelmes. Akárcsak a Murakami-életműben már állandó elemnek számító zenei leírások és irodalmi utalások – szenvedélyes fejtegetéseket olvashatunk a jazz-zenéről, és a legvalószínűtlenebb szereplő idézi Csehovot. S persze előbb-utóbb megjelennek a macskák is, mégpedig a történet legszürreálisabb betéttörténetében.

Most is csak azt tudom mondani, amit az első kötet kapcsán: fantasztikus élmény fejest ugrani Murakami világába, és az sem zavaró, ha elveszünk benne. A trilógia eddigi két kötete minden várakozásomat kielégítette, hajlok rá, hogy megelőlegezzem neki a beharangozókban megjósolt „főmű” címet, de azért várjuk ki a végét – ha a harmadik kötet tartja a színvonalat, és ugyanígy elvarázsol, akkor tényleg nem érdekel, hogy kitisztul-e a történet vagy sem...


Kiadó: Geopen
Fordította: Erdős György, Nagy Anita
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...