Az
„eredeti tekercs” legendája, az 1951 áprilisában, őrült alkotói
rohamban, benzedrin-mámorban írt, a szentlélek által diktált szöveg
legendája végigkísérte Kerouac életét. A legendát maga is táplálta, meg a
barát, Allen Ginsberg is, és kellett is egy ilyen legenda a „vert
nemzedéknek” – a nemzedékeket az ilyen legendák formálják. A valóság
összetettebb, kevésbé illik filmre, de a legenda az, ami összefonódott a
fogadtatással. „Egyszer talán az eredeti, őrült könyv is megjelenik”
fogalmazott Ginsberg, nos, 2007-ig kellett erre várni. Kevesen
gondolnák, de a megjelenés akadálya leginkább Kerouac kvázi
dokumentarizmusa volt: az „eredeti tekercsben” minden szereplőt a saját
nevén nevezett – a kiadó egyszerűen nem vállalta a jogi következményeit a
megjelenésnek, amíg bárki is élt e nagyhatású könyv menazsériájából.
Nem
mintha nehéz volna hozzászokni Salvatore „Sal” Paradise, Dean Moriarty,
Carlo Marx vagy Remy Roncoeur helyett az eredeti nevekhez, Neal
Cassadyhoz, Ginsberghez, Henry Cru-hoz, Burrougshoz, vagy a tényhez,
hogy a szerző is a saját nevével vállalja emlékeit. Hozzászokni egy
messzire ható baráti kör tagjainak neveihez, az álnevek helyett - hiszen
a beat-nemzedék színe-java és holdudvara mámorosodik és tántorog e
lapokon. Terjedt e kötetről, hogy számos, a szerkesztők által
botrányosnak ítélt elem végre olvasható lesz benne. S bár akad
szókimondóbb jelenet, igazán pikáns részletek nem kerültek elő így sem –
egyszerűen magasabb az ingerküszöbünk, durvább szaftokhoz szoktattak
azóta az irodalmak, szinte csodálkozhatunk a kor amerikai kiadóinak
prüdériáján. Ennek ellenére jelentős esemény, hogy kézbe vehettük a
többé-kevésbé eredetinek tekinthető írói változatot – végül is Kerouac
’51 óta ezt a változatot olvastatta volna szívesen az olvasóival. A
magyar olvasók M. Nagy Miklós fordítását is üdvözölhetik, aki – Bartos
Tiborral ellentétben – meg sem kísérelte megteremteni magyarul azt a nem
létező szlenget, amely az előző fordítás bumfordi bájához ugyan
hozzájárult a maga módján, de igen távol állt az eredeti mű stílusától.
Ráadásul egy példaszerűen szerkesztett, alapos előszóval vezeti be a
könyvet, amiért külön köszönetet érdemel.
„Mi
az utad, ember? Szentek útja, bolondok útja, szivárvány útja, aranyhal
útja, bármi útja.” S persze a menekülésé. Menekülés az apák nemzedéke
elől, az apák elől, akiktől szökni kell, vagy akik meghaltak, vagy épp
az állandó keresésükbe csomagolva kell „szökni” előlük, ahogyan Neal
teszi – persze leginkább az időbe ácsolt, szürke életük elől kell
szökni, „az olyan emberek nemzedékről nemzedékre örökített keserűsége”
elől, akik „soha se tették azt, amiért a lelkük sírt”. S még inkább a
saját kudarcok: karrier-kudarcok, párkapcsolati zűrök, pénzgondok szürke
unalma elől. El Denverbe, el Frisco-ba, el Fresno-ba, el L.A.-be, el
Pittsburgh-be, el Mexikóvárosba, városokba, ahol barátok várnak. North
Platte, South Platte, Cheyenne, városok, amiken át lehet menni más
városok felé, ahol várnak volt és jelenlegi feleségek. Stoppal, busszal,
más hazafuvarozni való autójával, lopott kocsival akár – Dallhart,
Amarillo, Childress, átutazóban; várnak a cimborák, a bulik és a jazz.
Kerouacot
mélységesen izgatta a jazz és a buddhizmus, a pillanattal való
azonosulás e két – voltaképp rokon – lehetősége. Elkapni AZT, elkapni és
nem ereszteni az időtlent. Ahogyan a szaxofonos elkapja, akit aztán
követni kell, extázisban kocsmáról kocsmára. Ahogyan Jack és Neal
elkapja valaki más kocsijának hátsó ülésén. „még soha nem mentünk együtt
keletre” – sajátosan szimbolikus mondat. „…mi tudjuk, hogyan kell
lelassítani az időt” mondja Neal, ott, a hátsó ülésen. Lehet, hogy a
belőle áradó férfiség titka is ez, aminek bedől minden nő, akivel
találkozik. Persze pont ez tartósíthatatlan, s az eredménye három
feleség, s a gyomnövényként felnövő, elpotyogtatott porontyok – az
egykori, tagadni való apai minta újratermelődése: az apátlanság. Amivel
nem lehet szembe nézni, ami elől megint csak menekülni kell: „nem a
szokásos, kelet-nyugati inga, hanem a varázslatos Dél… pajtás, ez most
AZ lesz, most ELKAPJUK!” A folyton elillanó önazonosságot… Az Útonban
lerakódó minta után lohol aztán az egész hippi nemzedék, járva be az
utat Denvertől Mexikóig – akiket Kerouac valójában megvetett, a „spontán
próza” atyja tiltakozott, amikor a „hippik atyjának” nevezték, a
beatnemzedék királya így tiltakozott: „nem beatnik vagyok, hanem
katolikus”.
Neal
őrülete a „szent őrület”, a megérzés teljességének élménye. Az őrület,
ami nélkül nem születik művészet – mondanám, de nem lenne igazam. Hiszen
Neal bármennyire inspiráló, az alkotást tekintve impotens. Hiszen Jack,
az író (a művész) nem „szent őrült”. Neal a hős, Jack a krónikása. Jack
hallatlanul őszinte, az irodalomban oly ritkán láttatott
cselekvésképtelen, lúzer mivolta a legtisztább művészi pozíció. A
„hősök” cselekszenek, míg a történeteiket a lúzerek írják, ha olykor azt
is el szeretnék hitetni velünk, hogy ők voltak a „hősök”. Nem utolsó
sorban az Úton sikerének
ez az egyik oka, hiszen akármennyire is fáj, a legtöbbünknek zsigeri
szinten könnyebb Jackkel azonosulni – az ő „tanúság-pozíciójával”, a
saját kételyekkel tömött, habozó csetlés-botlásával, amely hagyja megát
tovasodorni Neal tornádó-személyiségének „szele” által mindenféle
helyzetbe. A helyzetekbe, amelyekre Jack emlékszik – mert Neal a
megérzés, a beleélés mellett másra egyre kevésbé képes, mondhatnám úgy:
folyvást a regény végi szétesett, beszédképtelen állapot felé utazik.
Jack Kerouac tehát a tanú, Úton című
regényében annak a tanúja, hogy valaki legalább időnként „kizuhant az
időből” a maga nirvánájába. Ha e kizuhanás – mint azt annyi nemzedékkel
beatnik-ek és hippik után keservesen megtanultuk – mindent magával
rántó, önpusztító gesztus is, amelynek értelme alig több, mint a
kényszerű konszolidációnak. Kerouac fájdalma volt, hogy a könyvét nem az
új, kísérletező, „lélegzet-ritmus” alapjain álló spontán prózaként,
hanem egyfajta programregényként kezelték. Az eredeti tekercs kiadása
talán alkalmat ad erre is, hogy a könyvet végre az irodalmi értékeiért
becsüljék, talán lekopik róla a manifesztum-jelleg. Talán végre oda
kerül, ahova annak idején a szerzője szánta: az irodalomba.
Kiadó: Európa
Fordította: M. Nagy Miklós
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése