2012. február 8., szerda

Jack Kerouac: Úton - Az eredeti tekercs

Az „eredeti tekercs” legendája, az 1951 áprilisában, őrült alkotói rohamban, benzedrin-mámorban írt, a szentlélek által diktált szöveg legendája végigkísérte Kerouac életét. A legendát maga is táplálta, meg a barát, Allen Ginsberg is, és kellett is egy ilyen legenda a „vert nemzedéknek” – a nemzedékeket az ilyen legendák formálják. A valóság összetettebb, kevésbé illik filmre, de a legenda az, ami összefonódott a fogadtatással. „Egyszer talán az eredeti, őrült könyv is megjelenik” fogalmazott Ginsberg, nos, 2007-ig kellett erre várni. Kevesen gondolnák, de a megjelenés akadálya leginkább Kerouac kvázi dokumentarizmusa volt: az „eredeti tekercsben” minden szereplőt a saját nevén nevezett – a kiadó egyszerűen nem vállalta a jogi következményeit a megjelenésnek, amíg bárki is élt e nagyhatású könyv menazsériájából.

Nem mintha nehéz volna hozzászokni Salvatore „Sal” Paradise, Dean Moriarty, Carlo Marx vagy Remy Roncoeur helyett az eredeti nevekhez, Neal Cassadyhoz, Ginsberghez, Henry Cru-hoz, Burrougshoz, vagy a tényhez, hogy a szerző is a saját nevével vállalja emlékeit. Hozzászokni egy messzire ható baráti kör tagjainak neveihez, az álnevek helyett - hiszen a beat-nemzedék színe-java és holdudvara mámorosodik és tántorog e lapokon. Terjedt e kötetről, hogy számos, a szerkesztők által botrányosnak ítélt elem végre olvasható lesz benne. S bár akad szókimondóbb jelenet, igazán pikáns részletek nem kerültek elő így sem – egyszerűen magasabb az ingerküszöbünk, durvább szaftokhoz szoktattak azóta az irodalmak, szinte csodálkozhatunk a kor amerikai kiadóinak prüdériáján. Ennek ellenére jelentős esemény, hogy kézbe vehettük a többé-kevésbé eredetinek tekinthető írói változatot – végül is Kerouac ’51 óta ezt a változatot olvastatta volna szívesen az olvasóival. A magyar olvasók M. Nagy Miklós fordítását is üdvözölhetik, aki – Bartos Tiborral ellentétben – meg sem kísérelte megteremteni magyarul azt a nem létező szlenget, amely az előző fordítás bumfordi bájához ugyan hozzájárult a maga módján, de igen távol állt az eredeti mű stílusától. Ráadásul egy példaszerűen szerkesztett, alapos előszóval vezeti be a könyvet, amiért külön köszönetet érdemel.

„Mi az utad, ember? Szentek útja, bolondok útja, szivárvány útja, aranyhal útja, bármi útja.” S persze a menekülésé. Menekülés az apák nemzedéke elől, az apák elől, akiktől szökni kell, vagy akik meghaltak, vagy épp az állandó keresésükbe csomagolva kell „szökni” előlük, ahogyan Neal teszi – persze leginkább az időbe ácsolt, szürke életük elől kell szökni, „az olyan emberek nemzedékről nemzedékre örökített keserűsége” elől, akik „soha se tették azt, amiért a lelkük sírt”. S még inkább a saját kudarcok: karrier-kudarcok, párkapcsolati zűrök, pénzgondok szürke unalma elől. El Denverbe, el Frisco-ba, el Fresno-ba, el L.A.-be, el Pittsburgh-be, el Mexikóvárosba, városokba, ahol barátok várnak. North Platte, South Platte, Cheyenne, városok, amiken át lehet menni más városok felé, ahol várnak volt és jelenlegi feleségek. Stoppal, busszal, más hazafuvarozni való autójával, lopott kocsival akár – Dallhart, Amarillo, Childress, átutazóban; várnak a cimborák, a bulik és a jazz.

Kerouacot mélységesen izgatta a jazz és a buddhizmus, a pillanattal való azonosulás e két – voltaképp rokon – lehetősége. Elkapni AZT, elkapni és nem ereszteni az időtlent. Ahogyan a szaxofonos elkapja, akit aztán követni kell, extázisban kocsmáról kocsmára. Ahogyan Jack és Neal elkapja valaki más kocsijának hátsó ülésén. „még soha nem mentünk együtt keletre” – sajátosan szimbolikus mondat. „…mi tudjuk, hogyan kell lelassítani az időt” mondja Neal, ott, a hátsó ülésen. Lehet, hogy a belőle áradó férfiség titka is ez, aminek bedől minden nő, akivel találkozik. Persze pont ez tartósíthatatlan, s az eredménye három feleség, s a gyomnövényként felnövő, elpotyogtatott porontyok – az egykori, tagadni való apai minta újratermelődése: az apátlanság. Amivel nem lehet szembe nézni, ami elől megint csak menekülni kell: „nem a szokásos, kelet-nyugati inga, hanem a varázslatos Dél… pajtás, ez most AZ lesz, most ELKAPJUK!” A folyton elillanó önazonosságot… Az Útonban lerakódó minta után lohol aztán az egész hippi nemzedék, járva be az utat Denvertől Mexikóig – akiket Kerouac valójában megvetett, a „spontán próza” atyja tiltakozott, amikor a „hippik atyjának” nevezték, a beatnemzedék királya így tiltakozott: „nem beatnik vagyok, hanem katolikus”.

Neal őrülete a „szent őrület”, a megérzés teljességének élménye. Az őrület, ami nélkül nem születik művészet – mondanám, de nem lenne igazam. Hiszen Neal bármennyire inspiráló, az alkotást tekintve impotens. Hiszen Jack, az író (a művész) nem „szent őrült”. Neal a hős, Jack a krónikása. Jack hallatlanul őszinte, az irodalomban oly ritkán láttatott cselekvésképtelen, lúzer mivolta a legtisztább művészi pozíció. A „hősök” cselekszenek, míg a történeteiket a lúzerek írják, ha olykor azt is el szeretnék hitetni velünk, hogy ők voltak a „hősök”. Nem utolsó sorban az Úton sikerének ez az egyik oka, hiszen akármennyire is fáj, a legtöbbünknek zsigeri szinten könnyebb Jackkel azonosulni – az ő „tanúság-pozíciójával”, a saját kételyekkel tömött, habozó csetlés-botlásával, amely hagyja megát tovasodorni Neal tornádó-személyiségének „szele” által mindenféle helyzetbe. A helyzetekbe, amelyekre Jack emlékszik – mert Neal a megérzés, a beleélés mellett másra egyre kevésbé képes, mondhatnám úgy: folyvást a regény végi szétesett, beszédképtelen állapot felé utazik.

Jack Kerouac tehát a tanú, Úton című regényében annak a tanúja, hogy valaki legalább időnként „kizuhant az időből” a maga nirvánájába. Ha e kizuhanás – mint azt annyi nemzedékkel beatnik-ek és hippik után keservesen megtanultuk – mindent magával rántó, önpusztító gesztus is, amelynek értelme alig több, mint a kényszerű konszolidációnak. Kerouac fájdalma volt, hogy a könyvét nem az új, kísérletező, „lélegzet-ritmus” alapjain álló spontán prózaként, hanem egyfajta programregényként kezelték. Az eredeti tekercs kiadása talán alkalmat ad erre is, hogy a könyvet végre az irodalmi értékeiért becsüljék, talán lekopik róla a manifesztum-jelleg. Talán végre oda kerül, ahova annak idején a szerzője szánta: az irodalomba.


Kiadó: Európa
Fordította: M. Nagy Miklós
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...