2010. november 30., kedd

Uwe Tellkamp: A torony

Uwe Tellkamp A torony című regénye 2008-ban osztatlan kritikai és közönségsikert aratott Németországban, és elnyerte a Német Könyvdíjat. Az 1968-ban született, írói karrierje előtt orvosként dolgozó szerző arra vállalkozott, amire így húsz évvel a rendszerváltozás után egész Kelet-Európában óriási igény van: a múlt feltárására, a „szocialista mindennapok” megjelenítésére, úgy, ahogy azt átélhették a hétköznapok emberei, vádaskodások és mentegetőzések nélkül, őszintén. Nem csoda, hogy ekkora sikert aratott, könyve monumentális korrajz, több generációt felvonultató családregény, látkép a rendszerváltást megelőző húsz év keletnémet „valóságáról”, és nem mellesleg egy ikonikus keletnémet város, Drezda regénye.

Az amerikaiak által szétbombázott város önálló szereplőként jelenik meg, mint a második világháború után kényszeredetten elhallgatott német szenvedés jelképe, és hasonló szerepet kap annak Weisser Hirsch nevű negyede – a regénybeli „Torony” – is, ahol a valaha fontosnak számító értelmiségi elit éli mindennapjait, pusztuló, szükséglakásokra felosztott villáikban, fél lábbal a múltban ragadva. Itt él a főszereplő Hofmann család, a főorvos Richard és nővér felesége, Anne, két fiuk, az orvosi egyetemre készülő Christian és Robert, és Anne bátyja, a kiadói lektor Meno Rohde. Míg dolgos hétköznapjaik a szocialista keretek közt zajlanak, a megszokott kis áskálódásokkal, munkahelyi intrikákkal, félelemmel és munkaversennyel, addig estéiket a villanegyed viszonylagos zárt biztonságában töltik, megőrizve valamennyit múltjukból, kapaszkodva valamiféle polgári értékrendbe, kulturális hagyományokba, ki meggyőződésből, ki csak dacból.

A toronylakók közül is kilóg Meno Rohde, a megrögzött irodalmár, aki a Moszkvából visszatért vörös arisztokrácia gyermekeként, és volt felesége pártfunkcionárius apjának köszönhetően bejáratos Drezda Kelet-Róma nevű negyedébe, ahol a nómenklatúra éli mindennapjait, ahol a hivatali ügyintézések zajlanak, ahol pártrendezvényeken vehetnek részt a kiválasztottak, ahol az olyan tudósok dolgozhatnak kívülről elképzelhetetlen szabadságban, mint a valós mintával rendelkező Arbogast báró. Kelet-Róma külön világ, semmi köze a fuldokló Drezdához, a Torony pedig valahol a kettő közt helyezkedik el. Lakói kisemberek, akik azonban munkájuk és szaktudásuk miatt megkerülhetetlenek, tán épp ezért csípik a hatóságok szemét.

Mint az orvos Richard, akit annak rendje és módja szerint megkörnyékez a titkosrendőrség, fenyegetve gyerekei tanulásának ellehetetlenítésével vagy épp titkos élete leleplezésével. Richard és számos sorstársa dilemmája, a menni vagy maradni kérdése újra meg újra felbukkan a regény során, de igazi választ nem kapunk rá. Mindenki menne, de senki nem tudja, mi vár rá „odaát”, és mindannyian félnek a kudarc utáni megtorlástól. Talán ez, az örökös  félelem vezet el odáig, hogy egy idő után már mindenki csendes beletörődéssel éldegél a korlátozott keretek közt, élvezve a szakszervezeti üdülők nyújtotta lehetőségeket, beérve a hiánygazdaság kínálatával, csak csendben, az otthon magányában eljátszadozva azzal, hogy lehetne másképp is. Ezek a szürke hétköznapok, a beletörődések, az elhallgatások teszik ki ennek a lassan hömpölygő regénynek a nagy részét, és ez nem egyszer teleregény-jelleget ad a könyvnek. Amire csak ráerősít az illusztratív jelleg, Tellkamp nem is nagyon titkolja, hogy mindent bele akart írni regényébe, ennek köszönhetően számtalan fordulat, cselekményelem funkciótalan. Amikor Anne  a karácsonyi vásárban ajándékokra vadászik, és minden második sorban csak a nem kapható árucikkekkel találkozunk, vagy amikor a kínos hivatali várakozás során minden mellékszereplő apró-cseprő bajait megismerjük, óhatatlanul felmerül bennünk, hogy bizony elkelt volna egy szerkesztő, aki meghúzza ezt a szövegfolyamot. Aztán rájövünk, hogy mégse, hogy hiába hosszú, végtelenül terjengős és néha súrolja az unalom határait, nincs semmi felesleges ebben a könyvben. Azok az apró-cseprő kis részletek igenis kellenek, hogy megismerjük a  nagy egészet.

Ami viszont hiányzik, az egy összefogottabb cselekmény. Hiába tudjuk, hogy a könyv elsősorban korrajz, a majd’ ezer oldal után azért van egy kis hiányérzet, amiért minden szál elveszik valahol az oldalak közt, hogy igazán semmi sincs kibontva és befejezve, csak felvázolva, megnézve ezer oldalról, szétcincálva. A tulajdonképpeni főszereplő, Christian története is erre a sorsra jut: a könyv felénél bevonul katonának, és aztán még ötszáz oldalon át a keletnémet hadsereg vendégszeretetét élvezi. Mindennapjairól a szülőknek írt levelekből értesülünk, és ahogy az otthon maradottak nem hiszik el a leírt megaláztatásokat, a hadsereg borzalmait, úgy mi is lapoznánk, és azt mondanánk, csak túloz, nem is lehet olyan szörnyű, és távolítanánk el magunktól az egész Christian-szálat, ugyanúgy, ahogy a külvilág is megtagadja a kiskatonákat. Így lesz a főszereplőből idegesítő epizodista, akinek a részeit legszívesebben átlapoznánk.

Tellkamp legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széthúzó cselekményszálat, a szétszóródott szereplőket, ezt az NDK széthullásával párhuzamosan „széteső” regényt a végére újra összefogja, méghozzá bravúrosan, úgy, hogy visszamenőleg is átírja a benyomásainkat, és látjuk, hogy a szálak nem széthúznak, hanem épp ellenkezőleg, mind egyfelé futnak, csak más-más úton. Az utolsó oldalakon olyan katarzist ér el, ami manapság már nem jellemző – mondjuk ki: nem is divat. És végtelenül ügyesen kikerüli a legnagyobb csapdát, ami a rendszerváltást megelőző csodavárás időszakát leírni próbáló alkotó előtt ott áll, nem kelti azt az illúziót, hogy minden megoldódott, hogy lezárult a folyamat, és eztán kolbászból van a kerítés. Nem, Tellkamp a lehető legegyszerűbb eszközzel, egy kettősponttal fejezi be a Német Demokratikus Köztársaság széthullásának regényét. Hogy mi jön azután, az már egy másik történet.


Kiadó: Magvető
Fordította: Kurdi Imre
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...