Kathryn
Stockett debütáló regénye, A segítség az amerikai dél egyik tipikus
városába, a Mississippi állambeli Jacksonba vezet minket, a hatvanas
évekbe, a fekete polgárjogi mozgalmak hőskorába. Martin Luther King és a
washingtoni felvonulások híre szinte az egész világot megmozgatta, a
fojtogatóan forró déli levegőt azonban nem kavarta fel. Mississippiben
még mindig élnek a régi hagyományok, a feketék ugyan már nem
rabszolgaként, de lenézett cselédként vagy munkásként dolgoznak éhbérért
fehér munkáltatóiknak, akiknek nagy többsége, polgárjogi mozgalom ide
vagy oda, emberszámba sem veszi őket.
Jacksonba
érkezik haza az egyetemről a frissen végzett Skeeter Phelan, az
előnytelen külsejű, éles eszű, becsvágyó lány, aki huszonnégy évesen már
vénlánynak számít környezetében. Barátnői férjhez mentek, gyerekeket
szültek, ő pedig a szüleivel él, tűri anyja piszkálódásait, a barátnők
által szervezett randikra járkál, és közben azon töri a fejét, hogyan
törhetne ki ebből a helyzetből, hogyan válhatna belőle újságíró, vagy
épp író. Miután állást talál a helyi lapnál, ahol annak ellenére kapja a
háztartási rovatot, hogy még egy rántottát sem tud összeütni, kénytelen
tanácsot kérni barátnője házvezetőnőjétől, Aibileentől.
Skeeter
és Aibileen közös munkájának hála, a lány megtarthatja állását a
lapnál, és a beszélgetések során szép lassan körvonalazódik benne egy
ötlet, a lehetőség a kitörésre, amire talán még egy nagy New York-i
kiadó is felfigyelne: egy interjúkötet fekete cselédekkel, arról, milyen
a fehér családoknál dolgozni. Skeeter kimondva-kimondatlanul azt tűzi
ki maga elé, hogy lerántsa a leplet az emberek fejében élő tökéletes
Mammy-képről: a fekete házvezetőnőkről mindenkinek az Elfújta a szél
mindig morgó, ám gazdáit és főleg az undok Scarlettet mindennél jobban
szerető Mammy-je jut eszébe. De vajon elgondolkozott-e valaha valaki
azon, hogy volt-e neki saját élete, vágyott-e rá, mit érzett, miközben
mások gyerekét dajkálta a sajátja helyett? Skeeter válasza minderre nem,
épp ezért veti rá magát a témára, hogy aztán azzal a lendülettel
kijózanodjon, amikor rájön, hogy a fekete cselédek bizony még a hatvanas
évek derekán is tartják magukat a rabszolgaság idejéből maradt
kimondatlan törvényeikhez, miszerint a fehér gazdák dolgairól
hallgatnak. Nincs közük hozzá, nem érdekli őket, egymás közt ugyan
kibeszélik, de hogy egy fehér nővel osszák meg az érzéseiket,
gondolataikat, arról hallani sem akarnak. És persze félnek. Hiszen
Mississippi nem Washington, ahogy az többször is elhangzik a könyvben.
Itt még megvakíthatnak egy feketét azért, mert a fehérek mosdóját
használta, meglincselhetnek munkásokat, az éj leple alatt megjelenhet az
emberek ablaka előtt a Ku Klux Klan. A félelem átjárja a fekete
közösséget, és csak lassan, nagyon lassan enged teret a változásba
vetett hitnek.
Hogy
aztán Aibileen és barátnője, Minny mégis szóba állnak Skeeterrel, és
csatlakozik hozzájuk még több mint tíz cseléd, az kisebb fajta csoda,
abból a fajtából, amit óhatatlanul tragédiák öveznek. A város
leggonoszabb, legelőítéletesebb hölgye, a nőszövetségi elnök,
szenátorjelölt-feleség és a kisvárosi tökéletesség megtestesítője, Hilly
Holbrook mesterkedéseinek köszönhetően fajulnak el annyira az
indulatok, hogy a cselédek egyszer csak már nem tartják magukban a
titkaikat. Felszínre kerül minden, ami egy fehér családban csak
történik, úgy, ahogy senki más nem láthatja, csak az, aki velük van nap
mint nap, neveli a gyerekeiket, mossa a szennyesüket. A rengeteg
kiábrándító részlet, a megalázó történetek, az emberi drámák mellett
persze helyet kapnak azok a történetek is, amikor a fekete cseléddel
egyenrangúként bántak, szerették, tisztelték a munkáját, de ne legyenek
illúzióink, ezek vannak kisebbségben.
A
tulajdonképpeni főszereplő Skeeter mellett két fekete cseléd, Aibileen
és Minny nézőpontjából követhetjük a történetet. Aibileen Skeeter
barátnőjénél dolgozik, hosszú munkás évei alatt immáron tizenhét fehér
gyereket nevelt fel, akiket egytől egyig a sajátjaiként szeretett, és
akiknek az elhagyásába mindig belehalt egy kicsit. De ő csak addig
maradt egy családnál, amíg a gyerekek fel nem nőttek, és el nem kezdték
ők is lenézni az addig istenített fekete dajkájukat. Aibileen művelt,
okos, tanult cseléd, sokat olvas, és maga is aktívan részt vesz a könyv
megírásában, igazi kis földalatti polgárjogi harcot folytat - a
tollával.
A
harmadik elbeszélő Minny, Aibileen barátnője, Hilly Holbrook esküdt
ellensége. Minny-t az egész város nagyszájú, folyton visszabeszélő
cselédként ismeri, akit otthon öt gyerek és egy erőszakos férj vár.
Minny nem is álmodik polgárjogokról, harcokról, megszerzi ő a saját
elégtételeit a saját eszközeivel – és Isten óvjon minket tőlük! – mégis,
szerepe a törénetben kulcsfontosságú, hisz az ő csatlakozása győzi meg a
többi cselédet arról, hogy Skeeter könyve mellé álljanak. És Minny
példáján keresztül láthatjuk azt is, hogyan lehet egy cseléd valóban
pótolhatatlan, olykor életmentő egy fehér család életében.
Ami
a könyvet kiemeli a nagy átlagból, és amivel ki tudja kerülni a „fehér
nő nagy emberbaráti szeretetétől vezérelve segít a feketéken” csapdáját,
az Skeeter karaktere, aki a történet elején egyáltalán nem akar
segíteni a feketéken, vagy valami világmegváltó polgárjogi munkát írni,
egyetlen, önző érdek vezeti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenik. Ő
csak egy ütős témát akar, aztán ahogy halad előre a munkával, együtt
dolgozik, együtt fél a feketékkel, úgy válik belőle érett gonolkodású, a
nézeteiért küzdeni is tudó nő. Igazi fejlődésnek lehetünk tanúi ahogy
megtanulja felismerni a saját legszűkebb környezetében a képmutatást,
és ahogy szép fokozatosan egyre közelebb kerül az addig általa is
távolságtartással kezelt fekete cselédekhez.
Megrázó
és felemelő történetekkel tarkított olvasmány ez a könyv, egyszerre
történelmi kép egy letűnt korról, fejlődésregény, a fekete cselédek
kálváriájáról szóló beszámoló és klasszikus déli történet. Remek az
atmoszféra, a hely és a kor hangulata szinte tapinthatóan jelen van, az
egyetlen kritika a kissé sztereotíp karaktereket illetheti. Ez nekünk
még nem is olyan zavaró, lévén hogy nem vagyunk érintettek, de az
amerikai kritikák egy része komolyan Stockett szemére veti, hogy csak
ráerősít a feketékről kialakult általános képre. Ettől én még nagyon
szerettem Minny, Aibileen és a többiek karakterét.
Borzasztó
belegondolni, hogy nem is olyan régen – hiszen nincs még ötven éve – a
világ egyik felén még ilyen viszonyok uralkodtak. Amikor olvassuk,
fellélegzünk, hogy milyen jó, hogy nem ott és akkor élünk, és hogy ezek a
problémák már eltűntek a világból, aztán szétnézünk, és azt látjuk,
hogy van ami azóta sem változott. Hiába töltik be feketék a legmagasabb
pozíciók némelyikét, hiába nyitott előttük minden lehetőség, a
társadalomban vannak és sajnos mindig is lesznek olyan emberek, akik
lenézik embertársaikat a bőrszínük, a hajszínük, a vallásuk, a
gondolkodásuk, akármi miatt. Érdemes körülnézni, hány Hilly Holbrookot
látunk magunk körül nap mint nap.
Okos,
elgondolkodtató könyv ez, sokrétegű, lehet rajta agyalni bőven, ha
valakinek épp ahhoz van kedve, mindenki találhat benne valamit, ami
megérinti, ugyanakkor – és valljuk be, ez sem egy utolsó szempont –
nagyon szórakoztató!
Kiadó: Európa
Fordította: Pálmai Katalin
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése