Lehet, hogy egy kicsit túladagoltam magam mostanság vámpírból, vagy Chris Moore-ból, vagy mindkettőből – szóval kicsit felemás érzésekkel pottyant a kezemből az olvasott-halomra a Csak egy harapás.
Pedig van itt minden, ami szem-szájnak ingere; főleg megint Abby Normal
és az ő naplója, az anyarobottal, a denevérguanóként gőzölgő magenta
frizura tüskéivel, és a kiválasztott stílcuccal a halálhoz – a kép
Abbynél továbbra is zavarban van, szórakoztató és a maga módján kifejező
kép-zavarban. De a többi szereplő is a maga nyelvileg jól kitalált
mezsgyéin mozog, a verbális humor és a zsigerből elénk tolt
helyzetkomikum továbbra is a Moore-i megszokott nívón zakatolja végig a
könyvet.
Továbbra
is a megvalósult zsánerbe mixelt paródia koktélját keveri nekünk a
szerző, és mintha egészen pontosan ez is lenne Moore dolga: az egész
vámpírzsáner megkapja itt a humori magáét. Moore hozzáállása ilyetén
határozottan Douglas Adams-rokon: ahogyan Adams a maga idején a teljes
galaktikus-űrutazásos sci-fi műfajt, úgy Moore a teljes agyaras-vérszívó
menazsériát vágja itt verbalice fejbe egy téglához kötözött fél
citrommal. Az korsajátosság, hogy (főleg Abbyn keresztül) az emós
vámpérok kapják a legnagyobb pofont – remekül kielemződik a „vámpír
akarok lenni mert az olyan fenemód gótelit” mélységesen magának
ellentmondó volta. Az egész „halálosan veszélyes vagyok és lám, a
szerelem által inkább dédelgetem, semmint felzabálom a vacsorámat”
gondolatmenet hull itt darabjaira, kap olyan idézőjeleket, hogy attól
kódul a teljes műfaj.
Viszont ezzel a kötettel az Adams-i „örökség” legkevésbé dicsteli eleme, az Útikalauz fésületlen
cselekmény-szelleme is megjelent. Félreértés ne essék, nagyon
szórakoztató meló ez, csak olyan, mint a hanyag kőművesé. Az első két
kötetben lefektetett alapokat zavaróan hanyagul „simítja el”,
meglehetősen rücskös történet-felületet hagyva hátra a
hangulat-festésnek. Ki is üt a cselekményi önkény, az írói így-akaromság
a továbbra is sziporkázó humorú szöveg alól, mintha teljesen
esetlegesen esne meg itt a szereplőkkel a „ki-kivel-miért-és-mikor”, az
első kötet koherens-frappáns cselekményvezetését a harmadik csak
nyomokban tartalmazza, és visszamenőleg semmisít a számtalan szövegben
hagyott ellentmondás, úgyhagyottság, a helyzeti humor követelte
logikátlanság.
Lehet
felfogni ezt is úgy, hogy ezzel is parodizál a szerző, főleg Hamiltont
és társait, hogy illusztrációja ez a sorozatok sokadik köteteiben
látható gyakori alapvetés és/vagy feltételrendszer-módosításoknak. Azaz
annak az írói „módszernek”, ami által tendenciózusan köpi szembe egy-egy
kitalált világ kitalálója a maga kitalált törvényszerűségeit a
következő történeti fordulat kedvéért. Nekem nem sikerült így tekinteni
ezekre, egyszerűen zavart a rengeteg önkényes történetformáló döntés.
Főleg Kéket sajnáltam, meg azt a félmondatot, amivel az író elintézte, a
második kötet egyik legbetegebb ötlete csak ennyire fért a nagy nehezen
kiagyalt befejezésbe. Mint ahogy a nagyívű „örök szerelmek” is oly
pikkpakk rendeződtek át, olyan illetlenül foszlanak a végére, mint akár
az életben – de semmiképp sem abban a zsánerben, ahova a könyv
öndefiniálja magát.
Tehát
felemás érzésekkel tettem le azt a könyvet, amit azért nyerítve
végigröhögtem – olvasás közben minden kizökkenésért kárpótolt a
fergeteges, beteg humor. Viszont a könyvet letéve az ember fia hátradől,
és megtekinti, mit kapott. És az a kapott édeskevés bizony feltéteti a
kérdést: ha valaki olyat tud, mint a Biff, az miért megélhetési-bűnözik egyre gyakrabban ilyeneket?
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése