2010. november 21., vasárnap

Christopher Moore: Csak egy harapás

Lehet, hogy egy kicsit túladagoltam magam mostanság vámpírból, vagy Chris Moore-ból, vagy mindkettőből – szóval kicsit felemás érzésekkel pottyant a kezemből az olvasott-halomra a Csak egy harapás. Pedig van itt minden, ami szem-szájnak ingere; főleg megint Abby Normal és az ő naplója, az anyarobottal, a denevérguanóként gőzölgő magenta frizura tüskéivel, és a kiválasztott stílcuccal a halálhoz – a kép Abbynél továbbra is zavarban van, szórakoztató és a maga módján kifejező kép-zavarban.  De a többi szereplő is a maga nyelvileg jól kitalált mezsgyéin mozog, a verbális humor és a zsigerből elénk tolt helyzetkomikum továbbra is a Moore-i megszokott nívón zakatolja végig a könyvet.

Továbbra is a megvalósult zsánerbe mixelt paródia koktélját keveri nekünk a szerző, és mintha egészen pontosan ez is lenne Moore dolga: az egész vámpírzsáner megkapja itt a humori magáét. Moore hozzáállása ilyetén határozottan Douglas Adams-rokon: ahogyan Adams a maga idején a teljes galaktikus-űrutazásos sci-fi műfajt, úgy Moore a teljes agyaras-vérszívó menazsériát vágja itt verbalice fejbe egy téglához kötözött fél citrommal. Az korsajátosság, hogy (főleg Abbyn keresztül) az emós vámpérok kapják a legnagyobb pofont – remekül kielemződik a „vámpír akarok lenni mert az olyan fenemód gótelit” mélységesen magának ellentmondó volta. Az egész „halálosan veszélyes vagyok és lám, a szerelem által inkább dédelgetem, semmint felzabálom a vacsorámat” gondolatmenet hull itt darabjaira, kap olyan idézőjeleket, hogy attól kódul a teljes műfaj.

Viszont ezzel a kötettel az Adams-i „örökség” legkevésbé dicsteli eleme, az Útikalauz fésületlen cselekmény-szelleme is megjelent. Félreértés ne essék, nagyon szórakoztató meló ez, csak olyan, mint a hanyag kőművesé. Az első két kötetben lefektetett alapokat zavaróan hanyagul „simítja el”, meglehetősen rücskös történet-felületet hagyva hátra a hangulat-festésnek. Ki is üt a cselekményi önkény, az írói így-akaromság a továbbra is sziporkázó humorú szöveg alól, mintha teljesen esetlegesen esne meg itt a szereplőkkel a „ki-kivel-miért-és-mikor”,  az első kötet koherens-frappáns cselekményvezetését a harmadik csak nyomokban tartalmazza, és visszamenőleg semmisít a számtalan szövegben hagyott ellentmondás, úgyhagyottság, a helyzeti humor követelte logikátlanság.

Lehet felfogni ezt is úgy, hogy ezzel is parodizál a szerző, főleg Hamiltont és társait, hogy illusztrációja ez a sorozatok sokadik köteteiben látható gyakori alapvetés és/vagy feltételrendszer-módosításoknak. Azaz annak az írói „módszernek”, ami által tendenciózusan köpi szembe egy-egy kitalált világ kitalálója a maga kitalált törvényszerűségeit a következő történeti fordulat kedvéért. Nekem nem sikerült így tekinteni ezekre, egyszerűen zavart a rengeteg önkényes történetformáló döntés. Főleg Kéket sajnáltam, meg azt a félmondatot, amivel az író elintézte, a második kötet egyik legbetegebb ötlete csak ennyire fért a nagy nehezen kiagyalt befejezésbe. Mint ahogy a nagyívű „örök szerelmek” is oly pikkpakk rendeződtek át, olyan illetlenül foszlanak a végére, mint akár az életben – de semmiképp sem abban a zsánerben, ahova a könyv öndefiniálja magát.

Tehát felemás érzésekkel tettem le azt a könyvet, amit azért nyerítve végigröhögtem – olvasás közben minden kizökkenésért kárpótolt a fergeteges, beteg humor. Viszont a könyvet letéve az ember fia hátradől, és megtekinti, mit kapott. És az a kapott édeskevés bizony feltéteti a kérdést: ha valaki olyat tud, mint a Biff, az miért megélhetési-bűnözik egyre gyakrabban ilyeneket?


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...