Ízek, imák, szerelmek

Elizabeth Gilbert sikerkönyve, az Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek annak idején kellemes csalódás volt számomra. Habkönnyű, romantikus szinglikönyvet vártam, némi spirituális szósszal nyakon öntve, ehhez képest egy meglepően jól összerakott, öniróniától sem mentes, őszinte, olykor önmarcangolásba hajló memoárt kaptam. Amit persze simán lehet strandra való szingliregényként is olvasni. Valószínűleg épp ezért ért el elképesztő sikereket Amerikában és szerte a nagyvilágban, mert több rétegű, sokféleképpen lehet olvasni, széles olvasói réteghez szól. Mára hatalmas hájp alakult ki körülötte, az áruházakat ellepték az EPL-es ajándéktárgyak, az utazási irodák EPL-túrákat szerveznek, a nagyvárosi amerikai nők között divatba hozta a jógát és a keleti filozófiák „light” változatát. Várható volt, hogy a  filmváltozat sem várat sokáig magára.

Hollywood persze hűen önmagához, a könyvnek épp azt az oldalát fogta meg, amelyik a legfelszínesebb, a legközönségbarátabb, a legszinglibb. A könyv tipródó, depressziós, gyógyszerek rabságában vergődő, önmagát folyton megkérdőjelező Liz Gilbertje itt egy határozatlan, örökké elégedetlen, egyfolytában biggyesztett szájjal maga elé bámuló hisztérika lett. Utazása pedig spirituális útkeresésből az ismeretterjesztő csatornákat idéző, nézőszívfájdító útifilm Olaszország, India és Bali szépségeiről.

A történet Liz Gilbert egy évét meséli el, amikor durva anyagi és lelki leépüléssel járó válása, és az azt követő rapidkalandja után, a teljes depresszióból épp kikászálódva a nyakába veszi a világot, hogy egy évig utazzon, négy hónapot töltve Itáliában, négyet Indiában, majd négyet Indonéziában, közben meglelje lelki békéjét, megtanulja elfogadni az életet, úgy ahogy van, élvezni, amit élvezni kell, meditálni azon, amin meditálni kell, és megtalálni az egyensúlyt a kettő között.

A film legnagyobb problémája, hogy az első perctől kezdve hiteltelen. Aki nem olvasta a könyvet, az csak pislog értetlenül, hogy miért nyafog annyit ez az elkényeztetett felső-középosztálybeli New York-i csajszi azon, hogy neki milyen szar, amikor van egy férje, aki odáig van érte, menő állása, még menőbb háza, partikat ad, van egy jó fej barátnője, és a szexi színészcsávó, aki a darabjában játszik, szintén odáig van érte. Az, hogy üresnek érzi az életét, hogy nem találja  a helyét, hogy másféle jövőről álmodott, mint amit férjecskéjével elkezdtek építgetni, csak érintőlegesen jelenik meg a filmben, de abszolút nem magyarázza meg, mitől is billen át egyik napról a másikra Lizben egy kapcsoló, hogy aztán mindent felégessen maga mögött, és nyakába vegye a világot.

Sajnos Julia Roberts sem elég jó ahhoz, hogy megjelenítse Liz bizonytalanságát, kétkedéseit, önmagát is folyton megkérdőjelező útkeresését. A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy míg a könyvbeli Liz meglehetősen nagy öniróniával meséli el egész „útkeresését”, és nem veszi magát olyan nagyon komolyan, Roberts az első perctől úgy játszik, mintha valami mélyenszántó drámában lenne, annyira komolyan veszi magát, és annyira görcsös, hogy legszívesebben megráztam volna, hogy lazuljon már el egy kicsit. Sosem értettem a színésznő körüli óriási felhajtást, szerintem a Pretty Woman óta körülbelül ugyanazt játssza, nagyjából ugyanúgy, itt sem tud egy percre sem természetes lenni, a film két és fél órája alatt végig mintha azt játszaná, hogy ő a világ legnépszerűbb színésznője, aki épp utazgat.

Amely utazást azért valljuk be, baromira irigyeljük. Különösen az olaszországi rész sikerült fergetegesre, Rómát nem nagyon lehet úgy filmezni, hogy ne csorogjon a nyálunk, hihetetlenül szép város, ráadásul az operatőr nagyon jó érzékkel visz be minket a szűk sikátorok mélyére, hogy aztán szépen kitágítsa a látványt a legmonumentálisabb műemlékekkel. Ha ehhez még hozzávesszük a folyamatos evést-ivást, mint az útkereső túra első állomásának „feladatát”, kész, el vagyunk veszve. A film kevés igazán eltalált vicces jelenete is itt látható, a legkacagtatóbb az, amikor az olaszok gesztusnyelvével ismerkedik Liz.

Itália után az indiai asramban töltött négy hónap következik, ami a történet leginkább elmélyülős, spirituális része, ez viszont messze nem lett úgy kibontva, ahogy a könyvben; amit a filmben látunk, az tényleg csak a nyugati mozinézőre szabott kalóriaszegény verzió. Bár a témában valamivel jártasabb ismerősöm szerint legalább azt a szenvedést és türelmetlenséget jól eltalálták, amivel Liz „meditálni tanul”. A könyvben kedvenc mellékszereplőm volt a texasi Richard, aki az asramban él már évek óta, és bevezeti Lizt a meditáció rejtelmeibe – amúgy amerikai módra – ő a filmben is nagyon jól eltalált karakter lett, hála Richard Jenkins mesteri játékának.

A filmidőben rövid indiai kiruccanás után megérkezünk oda, ahol minden elkezdődött, és ahol Liz végre megtalálja önmagát, a szerelmet, az egyensúlyt, a választ a világegyetem nagy kérdéseire, és mellé bónuszként Javier Bardemet: Balira. Ugyan alibiként a film felvonultatja a könyv összes kulcsfiguráját, Ketut Liyert, az öreg füvesembert, akitől Liz tanul, orvos barátnőjét, Nyomot, de a történet már csak és kizárólag egy téma körül forog, ez pedig a nagybetűs szerelem. Ami jön, lát, és ledönti a vonakodó Lizt a lábáról.

És itt már minden fanyalgásunk felesleges, mert ezen a ponton már senkit nem érdekel, hogy mennyire hűtlen a könyvhöz, hogy így sekélyes, meg úgy giccses, hogy hosszú és a közepe vontatott, hogy nem maradéktalan a színészi játék, egy a lényeg: a meseszép szigetvilág és a szexi spanyol. Mert ugyan ki ne omlana Javier Bardem karjaiba egy luxusvityillóban Balin? Na ugye... A keresett egyensúly és a spiritualitás meg így jártak, valahol útközben lemaradtak.

Korábbi kommentek: