EastWing: Betyárvilág, Emilia Amper - Fonó Budai Zeneház, 2014. október 18.

Jó ez a koncepció, akkor is, ha olykor feszegeti a határaink. Két koncert egymás után, két teljes élmény – el tudom képzelni, hogy akad, akinek sok ez így: hogy a jó zenével töltött lélek egyszer csak már nem képes több örömet befogadni; nekem jól esett és pont így esett jól, a két koncert, egymás után. Az étvágy (a zenei étvágy is) ízektől éled, s nem kérdés: ízekből itt akadt bőven. Az Északi szél a Fonóban jóval kevésbé volt homogén, mint múltkor a Keleti – mondhatni: a fellépők sajátos pólus-képzése más asszociációs minták mentén éledt, de így talán még erősebben látszott, hányféleképpen lehet zenét zenébe szőni, hányféleképpen jól; s ha van is szabály úgymond, az önként vállalt – csak egy ösvény, ahol az adott zenész, zenészek kiteljesítik magukat, és teljesedni segítenek minket.

Mert ahogy Agócs Gergely (csodálatosan gazdag tehetségű népzenészünk, a hagyományos szellemi kultúrák nyitott szívű gyűjtője) mondta az EastWing koncertjének elején: nincsenek műfaji határok, s korlátok sincsenek – szabadon beszélgető hangszerek vannak, egymásra figyelés, és a párbeszéd boldog vágya; s a zenészek meg is mutatták, mindezt miért és hogyan gondolja. Ennyi dudást egy csárdában! Képletesen szólva „kirúgták a Fonó oldalát” – nekem követelte volna ez a töménység a nagyobb, a szabad teret… olykor nehezen fértek meg egymás mellett, miközben a maguk módján beszélgettek a hangszerek. Ez az „olykor” igazából méltatás szeretne lenni – annyian állnak egy színpadon, zenészek, akik magukban, duóban, trióban könnyedén terelik a néző figyelmét, ahova csak akarják. Agócs Gergely mellett Eichinger Tibor és Kéri Gábor gitárral – már ez mekkora, hogy azonos terepen két ilyen országos klasszis áll egymás mellett ugrásra készen… Frankie Látó a hegedűvel – s az ízléssel, amely úgy építi fel a legelszálltabb improvizációt, hogy mintegy grádicson, felmászhatsz rajta.  Megyaszay István, azzal a súlyos, sokhúros basszusgitárral – valami döbbenet, ahogy a többiek finom kíséretéből kinőve egyszer csak kicsavarodik az ő hangszeréből is a szóló. Ezen az estén Czibere József és Kovács Norbert felelt a ritmusszőnyeg reptetéséért. Ha az előadás végén nem közlik velünk, én ugyan nem feltételeztem volna magamtól, hogy helyettesítettek – a zseniális Mogyoró Kornél játékát váltották ki ketten – annyira harmonikusan benne éltek a zenében.

Egyszer már leírtam: hallatlan, mennyire gazdagok vagyunk meghatározó erejű kortárs zenészekben. Tényleg nem értem, miért a fogyaszthatóság alsó szélén billegő, romlékony és illékony konzummal etet bennünket a média, ha ennyire széles választékból válogathatnának! Legalább a közszolgálati szerepben tetszelgő fele kiszolgálhatná a lelkünk és fülünk ilyen igényes, mégis abszolút közönségbarát, sodró zenékkel! Műfaji határokon könnyedén átlépő, egymással szabadon beszélgető hangszerek dallamaival!

Persze – miért ne lehetnének korok és műfajok? A felismert különbözés átjárható világai egy újra felélesztett középkori hangszer bűvöletében? Miért ne csodálkozhatnánk rá, hogyan él az északi népzenékben tovább az „északi reneszánsz” – angol, dán, norvég királyi udvarok egykori dallamait hogyan „emlékezi vissza” a maga módján az egykor belőle inspirálódó népzene? Hogyan hagyja elpolkásodni az inspirációt – és hányféleképpen? Az EastWing attitűdjétől nagyon különböző szemlélettel - és rengeteg humorral - áll a maga gyökereihez Emilia Amper. Hisz amikor rokonít, különböztet is. Érdekes volt hallani, mennyire gazdag különbözőségek gyűjtő kalapja a skandináv népzene fogalmával lefedett zenebirodalom. Az Emilia Amper otthonául szolgáló skandináv dél mennyi hatást fogadott be ír és skót népzenéktől. Mennyire nagyvárosiasan letisztult és díszmentes a harmonikás (osloi illetőségű) Frode Haltli által bemutatott főváros-környéki hagyomány. S hogy a legészakibb észak népzenéje – ahonnan a hegedűs Ragnhild Furebotten érkezett – a legzabolátlanabb; díszek és ritmusok forgatásában a legbátrabb. Mintha az örök hideg birodalmában nagyobb tüzet dobbanna zenébe a szív. A három zenész nagyon érzékletesen mutatta meg nekünk, más zenéken, más hagyományban létezőknek a magáét – hogy valójában mennyiféle…

Emilia Amper nyckelharpán játszik – ez egy sajátos billentyűs hegedű, nagyon egyedi hanggal: a hegedű hangszíne a harmonika játékmódjának kipöttyözött, elkülönültükben egymáshoz simított hang-ritmusával. Mint elmondta: a középkori, népi eredetű hangszert az utóbbi évtizedekben fedezték újra fel, vették használatba világszerte (gyártottak saját variációt belőle a japánok, Amerikában Nyckelharpa Szövetség is alakult – még világbajnokságot is szerveztek…). Jó hangulatú koncertet adott a hármas – az előző fellépőkhöz mérten szűkebb, de legalább annyira izgalmas regiszteren. Mesterien játszottak velünk, ahogy vittek a finom dinamikákkal, ahogy a három egymástól hangszínben alig különböző hangszer – a nyckelharpa, a harmonika és a hegedű – ugyanúgy világot képezett, ahogy előttük a sokkal színesebb, gazdagabb színpad.

Jövőre is lesz CAFe Budapest, jövőre is lesz őszi fesztiválszezon – remélem lesz ennyire színes, mint az idei. Csodálatos hetekre tette fel ez a két koncert a koronát! Köszönet a fellépőknek, a szervezőknek, a helyeknek. Gyönyörű ősz volt, még sok ilyet szeretnénk!

Compagnia Finzi Pasca: Icaro - Művészetek Palotája, 2014. október 14.

Daniele Finzi Pasca – fotográfuscsaládból származó író, színész, rendező, koreográfus, a Teatro Sunil és a Compagnia Finzi Pasca alapítója, a Cirque du Soleil eddigi legsikeresebb műsorának (Corteo) alkotója, a Cirque Éloize több előadásának, valamint a 2006-os torinói és a 2014-es szocsi téli olimpia záróünnepségének rendezője, színházi- és operafesztiválok meghívottja, számos színházi díj birtokosa. Jelenleg az újcirkusz műfajának egyik legjelentősebb alakja… Ám amikor kopottas bohócruhájában kisomfordál elénk a színpadra és zsebre vágott kézzel mesélni kezd a Fesztivál Színház foghíjas közönségének, mindez lefoszlik – aki előttünk áll, egy kedves, deresedő halántékú, ám huncut szemű, bölcs bohóc-tanító. Egy barát, aki segédkezet nyújt, hogy kitaláljunk börtönünkből; egy apa, aki fiát-lányát tanítja szárnyalni a szárnyakat törő világ ellenében. Egy művész, aki nekünk adja magát egy estére testestül-lelkestül, s mi elhisszük.

Elhisszük, mert sugárzóan őszinte – ilyen gáttalan önfeltárást, mint amivel Finzi Pasca megajándékozott minket, nem látni mindennap színpadon. Megajándékozott, írom – mert ez valóban ajándék. Amikor egy művész mindenről megfeledkezve mesél nekünk – mesél börtönben töltött napokról (katonai szolgálat megtagadásáért töltött némi időt egy svájci intézményben), melyek során mi másról is szőhetnének mesét a rabok, mint a szabadságról; mesél a repülésről, mellyel kiszakíthatjuk önmagunkat börtöneinkből; mesél a szárnyakról, melyek tán ott fityegnek a hátunkon, csak nem tanultuk meg használni őket. Magából ad – abból a mély és megélt szabadságból, amiből ez a hihetetlen kreativitás is fakad.

Valahol nagyon intim ez az este – s nem csupán azért, mert bohócunk egy nézőnek dedikálja monodrámáját. A közönség soraiból kiválasztott fiatalember az új szobatárs, akit az immáron három éve a kórházban raboskodó Daniele mellé vet a sors. Neki, a mozgásképtelen – hisz egy balesetben mindkét lábát eltörte – új szobatársnak kezd el mesélni a bohóc a falak közé zárt élet magányáról és a régi barát, Augusto haláláról. Augustóról, akit véletlenül sodort mellé a sors, akivel együtt tervezték a szökést, akivel megtanultak repülni – míg Augustót el nem ragadta a halál, megfosztva ezzel barátját a szökés esélyétől. Mert szökni csak ketten lehet, egyedül sosem. Aztán jön az új beteg és újraéled a remény.

Mert már van kit tanítani a repülésre, van kinek átadni a szabadságvágyat, van kiért magunk mögött hagyni a pókháló módjára ránk tapadó, fojtogató, visszahúzó betegséget. Van kiért élni. Van kinek elmondani, hogy az ablaktalan-ajtótlan szoba, melyből nem tudunk elmenekülni, valójában bennünk lakik, a mi teremtményünk – s ahogy magunk köré pakoltuk, úgy magunk mögött is hagyhatjuk. Csak rajtunk áll, hogy tovább raboskodunk-e a hátunk mögött ólálkodó árnyakkal teli szobában, vagy lyukat vágunk a falán és elrepülünk. Daniele és új barátja repülnek, bele a napba, mint Ikarusz, szabadon, diadalmasan – hogy aztán újra a kórházban találják magukat: mert nem elég ám megtanulni repülni, tudni kell megérkezni is. Nem elég, ha valaki maga mögött hagyja az árnyait, meg kell tanulni – újra kell tanulni – árnyak nélkül élni. Tán ez a nehezebb ügy. De ha egyszer sikerült, sikerülhet újra – ha egyszer megtanultunk repülni, megtanulhatunk járni is, és kisétálhatunk azon az ajtón. Az ajtón, ami végig a szemünk előtt illegette magát, csak nem láttuk. Mert sosem látjuk. Amíg valaki fel nem nyitja a szemünk és ki nem tessékel rajta.

A bölcs bohóc, a nevetséges bohóc, a bátor bohóc – aki nem lép át azon az ajtón. Tréfa, fricska a sorsnak, fricska nekünk, saját szerencsétlenségünkben dagonyázó nézőknek? A bohóc, aki megtanítja repülni az estéről estére mellé vetődőket, maga nem tud szabadulni önnön rabságából. Ott marad a négy fal között, hogy várja a következő szobatársat… Vagy tán a legszebb és legigazabb gesztus: csak az lehet igazán szabad, aki másoknak ad? Daniele Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudják mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

Cirque Le Roux: The Elephant in the Room - CAFe Sátor, 2014. október 11.

Hogy az újcirkusz, mint színpadi műfaj egyre népszerűbb a hazai közönség körében is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál idejére a Művészetek Palotája parkolójában egy hamisítatlan cirkuszi sátrat állítottak fel a szervezők – megteremtve ezzel az elsősorban színpadi produkciók mellé egyfajta békebeli cirkuszi hangulatot is. Ez a sátor ad helyet a fesztivál ideje alatt a Recirquel új bemutatójának, illetve itt csodálhattuk két estén át a nemzetközi hírű Cirque Le Roux vendégjátékát (no meg jó néhány koncertet is, hisz a sátor azért nem csak cirkuszi produkcióknak ad otthont, de ugye megbocsátják nekem, ha mégiscsak úgy gondolok rá, mint egy hamisítatlan cirkuszi sátorra?).

Mely sátorról egyébként az első benyomás az, hogy kicsi – nagyon kicsi. Hogy lesz itt a Fesztivál Színház színpadának méreteihez szabott előadásokéval összemérhető kápráztatás? Ráadásul úgy, hogy a „színpad” itt egy kényelmesen berendezett nappali szobára hajaz – kanapéval, íróasztallal, bárpulttal, lemezjátszóval, sejtelmes lámpákkal. Semmi technika, semmi „attrakcióra” utaló jelzés, semmi segédeszköz. Arról nem is beszélve, hogy a társulat mindössze négy főt számlál – négy akrobatára vár hát a feladat, hogy elénk pakolja mindazt, amit a nagyobb társulatoktól már megszoktunk… Vajon sikerül nekik?

Maradéktalanul! Még úgy is, hogy az este némiképp döcögősen indul, legalábbis azon nézők számára biztos, akik a „megszokott” újcirkusz-élményre vártak (már ha lehet „megszokottról” beszélni egy ilyen friss műfaj esetében). Az indítás a néhol túljátszott burleszk-jelenetekkel jól mutatja, mily sokrétű és mennyi lehetőségeket rejt magában ez a terület: van itt színház, komédia, burleszk, pantomim és persze akrobatika. A harmincas évek fekete-fehér filmjei által ihletett történet és hangulat kiváló háttérül szolgál a négy művész felszabadult játékának: a szó szoros értelmében játszanak ők, velünk, nézőkkel, egymással és saját magukkal – miközben talán eddig soha nem látott akrobatikus elemekkel kísértik a sorsot. Ami igazán meglepő, az mégis a látszólagos könnyedség, amivel a lélegzetelállító mutatványokat végrehajtják – mintha csak úgy mellékesen emelnék, pörgetnék, dobálnák egymást két vígjátéki jelenet között, hogy aztán vállat vonjanak, és folytassák a játékot.

Persze ehhez az kell, hogy a négy szereplő ne csupán kivételes artista, de kivételes színész is legyen – komédiázásuk egy percig sem túlpörgetett, minden gesztus a helyén van, a végzet asszonyának kegyeiért magukat (és egymást) törő alfahímek és a komornyik-bohóc furcsán egymásba gabalyodó (itt-ott igencsak erotikus utalásokkal tarkított) viszonyai minden erőlködés nélkül kapják meg a maguk hangsúlyát és többlettartalmát. Nem véletlen az „elefánt a porcelánboltban” utalás: itt valahogy senki sincs maradéktalanul a helyén, minden szereplő rosszkor van rossz helyen, keresztbe tesz, beleüti az orrát, hangulatot gyilkol – pedig mást sem akar, mint egy kis meghittséget. Aztán amikor megtalálná, jön a folyton-folyvást nyakát törő bohóc, és belerepül az idillbe.

A néző meg konkrétan az állát szedegeti a földről (ha nem épp a hasát fogja a kacagástól) olyan „belerepüléseket” lát – komolyan aggódtam, hogy Gregory Arsenal nem ússza meg ép bőrrel ezeket a színpadon keresztbe eséseket, kipenderítéseket, leütéseket, hanyattdobásokat. Ám egy idő után már aggódni sem volt merszem, mert levegőt sem mertem venni az egymás nyakába tornyosuló artisták, a rúdon összegabalyodva lecsúszó párok, a törékeny Lolita Costet félelmetes ugrásai-dobásai láttán. Nem egy attrakciójuk meglepő módon a páros műkorcsolyázók gyakorlataiból volt ismerős – színpadon még sosem láttam ilyesmit, de higgyék el, ami a sportközvetítésekkor a képernyőre tapadva ijesztőnek tűnik, az egy karnyújtásnyira lévő színpadon egyszerűen döbbenetes!

Ahogy az egész előadás az – a komédia és az artistamutatványok ilyen profi és ihletett ötvözete egy újabb színt jelent az egyre gazdagabb újcirkusz-palettán. Egyre jobban szeretem ezt a műfajt, és egyre nagyobb kíváncsisággal tekintek arra, mit hoz még elém – no és persze már megint kaptam egy társulatot, melyre muszáj lesz figyelni…

Brandon Hackett: Az időutazás napja

2021. november. Amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Az időutazás napját ünneplik, az első pillanatot, ameddig vissza lehet utazni a jövőből. Az esemény eltörli az ismert világot: megszűnik a pénz, működésképtelenné válnak a kormányok, bárki számára hozzáférhető lesz minden jövőbeli technológia, köztük az időutazás. Tetszőleges jövőbeli évbe utazhatunk, egészen az időfolyam végéig. Ennek azonban hatalmas ára van, ugyanis az idő veszélyes játékszer.

Beregi Ádám él-hal a családjáért, ám az időutazás napján valaki a jövőből elrabolja a kisfiát és a feleségét, Enikőt. Ádám a kaotikus és folyton változó időfolyamban, őrült technológiák, valamint mesterséges mikrouniverzumok birodalmában próbálja megtalálni őket.

Az időgép feltalálója, Neil Jarrison különös, magának való ember. Bár 2612-ben kivégzik, mégis sokan szeretnének a nyomára bukkanni, mert olyan tudás birtokosa, amely megmentheti a világot. Vagy el is pusztíthatja. Csakhogy a feltaláló mindig egy lépéssel üldözői előtt jár, és úgy tűnik, kizárólag egyvalaki érdekli: egy Rebeca nevű titokzatos nő, aki minden rejtély kulcsa lehet.

Ezt idemásoltam, mert az utóbbi idők egyik legügyesebb fülszövege. Minden lényeges elemet feltár, úgy, hogy valójában semmit nem árul el…

Két egészen furán egymást kizáró érzés közt való ide-oda pattogás zaklatta végig ezt az olvasást. Hogy ne áruljak zsákbamacskát - egyfelől azt éreztem: ennyire pöpecül végiggondolt időutazó-kalandot még nem olvastam, pedig ez egy hallatlanul gazdag zsáner, tele jobbnál jobb, átgondoltság és fantáziatrükk vegyülékét különböző mértékig keverő szabály-rendszerekkel, tudomány és filozófia időfogalmától az olyan népszerű hurkokig, mint amikor valaki kineveli a saját apját. Másfelől hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első paradoxon: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása. A remény morzsaléka mellé ugyan odateszi a valódi méretünk, hogy élettereink nem a „világ” s pusztulásuk csak a „világunk” veszte volna, nem az egészé; de tipikus deus ex machina megoldás, egy „kívüli elemmel” oldja fel a paradoxont, hogy vele együtt magát a szabályt, a törvényt is feloldja.

Hallatlanul ügyes a nyelv, amit Brandon Hackett az időutazás köré álmodik. Szakzsargon és szleng, egyből ismerősen szól (Virkózod, miről beszélek? Ha nem, olvasd el a könyvet!). És a kettős narrációban is a legeltaláltabb elem, ahogy ezt a nyelvet a belecsöppent apafigurán keresztül kapjuk, az ő megértésével szinkronban folyik a miénk. Zseniális egyfelől, hogy nem érzik változás benne – az időutazók „fő” szlengje minden egyebet elmos (részeként, ahogy az időutazás maga is jelentőségvesztésbe taszít minden változást – a fejlődéseszme kukázódásával együtt). Másfelől viszont az időutazók „frakcióinak” ennyi elfogyó időben bőven kialakulhatott a saját argója, azok a nyelviekben megnyilvánuló jellegzetességek, amely minden csoport formálódása közben megszületnek. Mintha abban a rövid epizódban a fatalistákkal történne ennek megmutatására kísérlet, mintha a Haugenisták is hordoznák a nyelvük hegyén a reformegyházak bevett és korfüggetlen megszólítás-technikáit, fordulatait – de egyikből sem kapunk eleget ahhoz, hogy akár egy pillanatig értetlenül álljunk előtte (bármi előtt) az apafőhős Ádámmal együtt; úgy, ahogy szerintem kb. történne.

Átélhetően „zseniálisan szűk látókörű” a fiú-főhős, Bálint. Mint egy rejtett-autista. A határai elképesztően ügyesen rajzoltak, a megértésében egyként jelen van a fókuszáltság és a vele szükségszerűen együtt járó korlátoltság. De (spoiler jön!) én egy pillanatig nem gondoltam, hogy az Entrópia (mint időt stabilizálni akaró szervezet) egyik fő tisztviselőjeként bemutatott Haugen ne egy végtelenül gátlástalan hatalomszarpék volna. A fiú-narrátor, Bálint vaksága itt akkora méreteket ölt, ami teljességgel kizárja az azonosulásom vele – s innentől a belső narráció, az egyes szám első személy inkább zavaró momentum, semmint a beleélést segítő. Haugen annyira egydimenziós főgonosz, amennyire egy sűrű szövetű jól kitalált és jól tálalt tömeg-képregény hőse csak lehet – de ez itt nem egy képregény, és nekem fájt, hogy nem rajzolódtak ki az emberi dimenziói, amitől egy reformszekta-alapító (Ron Hubbardtól a mi Németh Sanyinkig) minimum zavarba ejtő; nem rajzolódott ki, mit talált Bálint bizalomra érdemesnek benne.

Valódiak a motivációk. Egyfelől zsigerig hatoló, ha apaként, férjként, feleségként folyamatosan a szeretteink után loholunk össze-vissza az időben - főleg ha a narráció „másik fele” is megéli a pontosan ugyanezt. Meg az árnyékát is - egyszerre tükör és komplementer, igazi nagybetűs olvasmány-kaland (felelősségünk és a világmentést most hagyjuk…). Másfelől viszont megint a személyes érintettség hitelesíti úgymond a „társadalmi bosszút”, enged, sőt kényszerít ölni, s a többi. Kapjuk ezt a szokott állapotot, amely már annyira kifinomultan járt út, hogy fel se tűnik a hamisa. Mégis, hallatlanul ügyes pillanatokban mintha ez a „járt út” is megkapná itt a maga görbe tükrét, én ezeket az ironikus fél mondatokat imádom Markovics Botondtól a legjobban – mert ha komolyan is veszi játék közben magát, itt megmutatja, mit miért csinál – s ezzel az olvasóját is komolyan veszi.

Így kell elkezdeni egy könyvet: a „minden borul” őrületével; így kell fűzni a cselekményt: ennyire barokkos bonyolultsággal – kétségtelen, hogy a honi SF legerősebb hangja mondja itt a magáét. Az író nem kíméli a hőseit, a veszteségek emberei látszanak. Ha végletekig csupaszítom: értékzúzó időkben, szűkülő lehetőségek, „csak rossz válaszok” idején befelé kell keresni. Ott, ahol a könyv a helyén való naivitás, a „belső szentély” kapuját keresi, azt a számunkra egyedül elérhető időn túli „teret”, amelyhez tényleg nem fér a világ – ott zseniális. Másfelől, ha tovább csupaszítom, akkor ez a kancsal őrület, amit például a Brazil hőse álmodik Terry Gilliam filmjében a végén. Ha végletekig csupaszítom, akkor ez az egyetlen ösvény, ahol a kislány kitalálhat a Faun labirintusából. Mondhatnám tovább… de figyeljetek inkább arra, ki mindenki jut az eszembe róla. A legtöbbet ezzel árulom el: egyfelől, vagy másfelől – de minőségekhez hasonul bennem.

Többször elfogott már a gyanú, hogy Markovics Botond új Brandon Hackettjéhez, az újrahúzott arculathoz China Miéville adhatta a kezdő lökést. Nem azzal, amivel, hanem ahogyan – a maga szabadságfokával, mondjuk. Így akár a többi „új regénye”, Az időutazás napja is előképek nélküli, izgalmas saját világ, amiben ráadásul van bőven potenciál. Ezt olvassátok el! Kíváncsi leszek, benneteket is elfog-e a kíváncsiság: az író mindezt hogyan és hova gondolja tovább…

Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa

„E kötet olvastán néhol konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar Woolf-kiadás – s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról. Akit angolszász nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora legnagyobb esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak megítélésében minimum nehézséget okoz a The Common Reader címen megjelent kritika-gyűjtemények magyar kiadásának teljes hiánya, valamint hogy az angolul hat kötetben összegyűjtött esszékből csupán egy válogatáskötet jelent meg nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf világa) – magyarul nem olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen Woolf-életrajza, sem Hermione Lee kilencvenes években megjelent, átfogó, a kritika által szinte egyöntetűen a legjobbnak tartott munkája az írónőről.” 

Nem is olyan régen írtam e sorokat Alexandra Harris meglepően alapos és okos, ugyanakkor olvasmányos Virginia Woolf-életrajza kapcsán. Mivel a Harris-könyv után nem bírtam magammal, és amúgy is a Woolf-polcom felé vettem az irányt, adta magát, hogy újraolvassam Bécsy Ágnes remek monográfiáját – ideje is volt már, jó néhány éve vettem kézbe utoljára, és ha a regények esetében mindig izgalmas, hogy az évek múlásával, az egymást követő újraolvasások alkalmával miképp hatnak ránk, képesek-e megújulni bennünk, befogadókban, úgy egy félig-meddig tudományos mű esetében duplán az. Persze joggal lehet azt mondani, hogy ez balgaság, hisz az irodalomtörténeti alapvetések nem változnak, Woolf jelentősége nem változik, a művek elemzése nem változik – ám változom én, az olvasó-befogadó, aki nagy valószínűséggel egészen mást olvasok ki egy Bécsy-elemzésből ma, mint tíz éve, mást értek meg belőle, másképp látom Woolf műveit, sőt, ha lehetek ily szerénytelen, jó eséllyel ütköztetem a saját meglátásaimat az elemzőével.

Az előzőekben írtakból következik, hogy – mivel amúgy is hajlamos vagyok kedvencek újraízlelése előtt izgulni, vajon továbbra is kedvenc marad-e – voltak kétségeim olvasás előtt. Részben mert amikor először olvastam a Woolf világát, jószerivel semmit nem tudtam Woolfról és a regényeiről (afféle sorvezetőként vettem ki a könyvtárból a Saját szoba és az Orlando után, igen, részben azért, mert nem mindent értettem meg elsőre azokból); részben mert e monográfia 1980-ban íródott, jelentősen más – jelentősen lefojtott – irodalmi-politikai légkörben, és ha az nem is okozott fejtörést, hogy vajon Bécsy irodalmi meglátásai érvényesek-e még (persze hogy azok), az már igen, hogy vajon mai szemmel olvasva kiüt-e a szövegen bármiféle átpolitizáltság.

Szerencsére kétségeim ezúttal is alaptalanok voltak. Bécsy Ágnes monográfiája ma is maradéktalanul megállja a helyét – olyannyira, hogy alig akartam elhinni, a kötet megírásakor a szerző még erősen hiányos anyagból dolgozott, hisz a teljes naplók és levelezések akkoriban még angolul sem voltak elérhetőek. Ami igen, azt viszont Bécsy remek érzékkel és nagyon alaposan dolgozza fel, nem csupán érdekes és alapos életrajzot adva a kezünkbe, hanem a Woolf-művek korrekt és mélyreható elemzését is. (E szempontból jóval többet ad egyébként a már említett Harris-könyvnél.) Mindezeken túl átfogó képet nyújt a századelő londoni kulturális forradalmáról, a Bloomsbury-kör működéséről, a tagok irodalmi, művészeti, politikai munkásságáról – ez az egy pont ahol némiképp érződik a szocialista irodalompolitika által elvárt kritika, de szerencsére a szerző okosabb annál, hogy túlságosan mélyre hatoljon az ingoványos talajon. (Nagyon zárójeles megjegyzés: nem tudom, vajon a kor, a politika vagy a mainál azért mindenképpen prűdebb társadalmi berendezkedés számlájára írható-e, hogy Bécsy még csak érintőlegesen sem említi a Woolf mentális egészségére és művészetére is jelentős befolyást gyakorló fiatalkori családon belüli zaklatásokat – noha ekkor már olvashatók voltak a Moments of Being önéletrajzi írásai, melyekben Woolf maga nyíltan ír minderről. [Félreértés ne essék, hibásnak tartom azt a felfogást, amely az írónő depresszióját és személyiségzavarát egyértelműen a zaklatás számlájára írja – ugyanakkor a teljes elhallgatásnak sem vagyok híve.] De hangsúlyozom, nem tudom, miért maradt ki egy az egyben ez a terület a monográfiából – lehet, hogy akkoriban egyszerűen „nem lehetett erről beszélni”.)

Lehetett viszont a művekről, de még hogy! Úgy gondolom, egy hasonló vállalkozás esetében a legnagyobb erény, ha kiállja az idő próbáját – és e monográfiának ez sikerült (legalábbis nálam). Ami a regények első olvasásakor sorvezető volt, most „aha” élmények kiváltója, ugyanakkor inspirációs forrás lett – sokadik olvasás után is egyet tudok érteni vele, meg tud lepni, újabb gondolatokra tud sarkallni, anélkül, hogy egy percre is unalmassá válna (ahogy az „irodalomtankönyvek” idővel azzá tudnak válni). Jólesik kézbe venni, jólesik egy-egy regény után elolvasni a vonatkozó részt, jólesik vitázni vele és jólesik, hogy nem száraz elemzés, hanem Woolfhoz minden tekintetben méltó, olvasmányos, élvezhető, csevegő szöveg. Ezzel együtt nem ajánlanám Woolffal való ismerkedésre – az írónőt eddig nem ismerőknek azért praktikusabb a Harris-könyvvel kezdeni. Ez a monográfia inkább a regényekkel párhuzamosan történő ismerkedésre, ízlelgetésre, tanulmányozásra való. Arra viszont nagyon!

(Persze ehhez nem lenne hátrány, ha elérhető lenne a könyvesboltokban, de sajnos - hasonlóan a Saját szobához és A pille halálához - ez is leginkább online antikváriumokban, előjegyzésre, szép hosszú várakozási idővel...)