Daniele Finzi
Pasca –
fotográfuscsaládból származó író, színész, rendező, koreográfus, a Teatro Sunil és a Compagnia Finzi Pasca alapítója, a Cirque du Soleil eddigi legsikeresebb műsorának (Corteo) alkotója, a Cirque Éloize több előadásának, valamint a 2006-os torinói és a
2014-es szocsi téli olimpia záróünnepségének rendezője, színházi- és
operafesztiválok meghívottja, számos színházi díj birtokosa. Jelenleg az
újcirkusz műfajának egyik legjelentősebb alakja… Ám amikor kopottas
bohócruhájában kisomfordál elénk a színpadra és zsebre vágott kézzel mesélni
kezd a Fesztivál Színház foghíjas közönségének, mindez lefoszlik – aki előttünk
áll, egy kedves, deresedő halántékú, ám huncut szemű, bölcs bohóc-tanító. Egy
barát, aki segédkezet nyújt, hogy kitaláljunk börtönünkből; egy apa, aki
fiát-lányát tanítja szárnyalni a szárnyakat törő világ ellenében. Egy művész,
aki nekünk adja magát egy estére testestül-lelkestül, s mi elhisszük.
Elhisszük, mert sugárzóan őszinte – ilyen gáttalan
önfeltárást, mint amivel Finzi Pasca megajándékozott minket, nem látni
mindennap színpadon. Megajándékozott, írom – mert ez valóban ajándék. Amikor egy művész mindenről
megfeledkezve mesél nekünk – mesél
börtönben töltött napokról (katonai szolgálat megtagadásáért töltött némi időt
egy svájci intézményben), melyek során mi másról is szőhetnének mesét a rabok,
mint a szabadságról; mesél a repülésről, mellyel kiszakíthatjuk önmagunkat
börtöneinkből; mesél a szárnyakról, melyek tán ott fityegnek a hátunkon, csak
nem tanultuk meg használni őket. Magából ad – abból a mély és megélt
szabadságból, amiből ez a hihetetlen kreativitás is fakad.
Valahol nagyon intim ez az este – s nem csupán azért, mert
bohócunk egy nézőnek dedikálja
monodrámáját. A közönség soraiból kiválasztott fiatalember az új szobatárs,
akit az immáron három éve a kórházban raboskodó Daniele mellé vet a sors. Neki,
a mozgásképtelen – hisz egy balesetben mindkét lábát eltörte – új szobatársnak
kezd el mesélni a bohóc a falak közé zárt élet magányáról és a régi barát,
Augusto haláláról. Augustóról, akit véletlenül sodort mellé a sors, akivel
együtt tervezték a szökést, akivel megtanultak repülni – míg Augustót el nem
ragadta a halál, megfosztva ezzel barátját a szökés esélyétől. Mert szökni csak
ketten lehet, egyedül sosem. Aztán jön az új beteg és újraéled a remény.
Mert már van kit tanítani a repülésre, van kinek átadni a
szabadságvágyat, van kiért magunk mögött hagyni a pókháló módjára ránk tapadó,
fojtogató, visszahúzó betegséget. Van kiért élni.
Van kinek elmondani, hogy az ablaktalan-ajtótlan szoba, melyből nem tudunk
elmenekülni, valójában bennünk lakik, a mi teremtményünk – s ahogy magunk köré
pakoltuk, úgy magunk mögött is hagyhatjuk. Csak rajtunk áll, hogy tovább
raboskodunk-e a hátunk mögött ólálkodó árnyakkal teli szobában, vagy lyukat
vágunk a falán és elrepülünk. Daniele és új barátja repülnek, bele a napba,
mint Ikarusz, szabadon, diadalmasan – hogy aztán újra a kórházban találják
magukat: mert nem elég ám megtanulni repülni, tudni kell megérkezni is. Nem
elég, ha valaki maga mögött hagyja az árnyait, meg kell tanulni – újra kell tanulni – árnyak nélkül élni.
Tán ez a nehezebb ügy. De ha egyszer sikerült, sikerülhet újra – ha egyszer
megtanultunk repülni, megtanulhatunk járni is, és kisétálhatunk azon az ajtón.
Az ajtón, ami végig a szemünk előtt illegette magát, csak nem láttuk. Mert
sosem látjuk. Amíg valaki fel nem nyitja a szemünk és ki nem tessékel rajta.
A bölcs bohóc, a nevetséges bohóc, a bátor bohóc – aki nem
lép át azon az ajtón. Tréfa, fricska a sorsnak, fricska nekünk, saját
szerencsétlenségünkben dagonyázó nézőknek? A bohóc, aki megtanítja repülni az
estéről estére mellé vetődőket, maga nem tud szabadulni önnön rabságából. Ott
marad a négy fal között, hogy várja a következő szobatársat… Vagy tán a
legszebb és legigazabb gesztus: csak az lehet igazán szabad, aki másoknak ad? Daniele Finzi Pasca magából ad egy
darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk,
szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi
is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudják mit? Az este végére mi
is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a
művészet adhat.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése