2014. október 21., kedd

EastWing: Betyárvilág, Emilia Amper - Fonó Budai Zeneház, 2014. október 18.



Jó ez a koncepció, akkor is, ha olykor feszegeti a határaink. Két koncert egymás után, két teljes élmény – el tudom képzelni, hogy akad, akinek sok ez így: hogy a jó zenével töltött lélek egyszer csak már nem képes több örömet befogadni; nekem jól esett és pont így esett jól, a két koncert, egymás után. Az étvágy (a zenei étvágy is) ízektől éled, s nem kérdés: ízekből itt akadt bőven. Az Északi szél a Fonóban jóval kevésbé volt homogén, mint múltkor a Keleti – mondhatni: a fellépők sajátos pólus-képzése más asszociációs minták mentén éledt, de így talán még erősebben látszott, hányféleképpen lehet zenét zenébe szőni, hányféleképpen jól; s ha van is szabály úgymond, az önként vállalt – csak egy ösvény, ahol az adott zenész, zenészek kiteljesítik magukat, és teljesedni segítenek minket.

Mert ahogy Agócs Gergely (csodálatosan gazdag tehetségű népzenészünk, a hagyományos szellemi kultúrák nyitott szívű gyűjtője) mondta az EastWing koncertjének elején: nincsenek műfaji határok, s korlátok sincsenek – szabadon beszélgető hangszerek vannak, egymásra figyelés, és a párbeszéd boldog vágya; s a zenészek meg is mutatták, mindezt miért és hogyan gondolja. Ennyi dudást egy csárdában! Képletesen szólva „kirúgták a Fonó oldalát” – nekem követelte volna ez a töménység a nagyobb, a szabad teret… olykor nehezen fértek meg egymás mellett, miközben a maguk módján beszélgettek a hangszerek. Ez az „olykor” igazából méltatás szeretne lenni – annyian állnak egy színpadon, zenészek, akik magukban, duóban, trióban könnyedén terelik a néző figyelmét, ahova csak akarják. Agócs Gergely mellett Eichinger Tibor és Kéri Gábor gitárral – már ez mekkora, hogy azonos terepen két ilyen országos klasszis áll egymás mellett ugrásra készen… Frankie Látó a hegedűvel – s az ízléssel, amely úgy építi fel a legelszálltabb improvizációt, hogy mintegy grádicson, felmászhatsz rajta.  Megyaszay István, azzal a súlyos, sokhúros basszusgitárral – valami döbbenet, ahogy a többiek finom kíséretéből kinőve egyszer csak kicsavarodik az ő hangszeréből is a szóló. Ezen az estén Czibere József és Kovács Norbert felelt a ritmusszőnyeg reptetéséért. Ha az előadás végén nem közlik velünk, én ugyan nem feltételeztem volna magamtól, hogy helyettesítettek – a zseniális Mogyoró Kornél játékát váltották ki ketten – annyira harmonikusan benne éltek a zenében.

Egyszer már leírtam: hallatlan, mennyire gazdagok vagyunk meghatározó erejű kortárs zenészekben. Tényleg nem értem, miért a fogyaszthatóság alsó szélén billegő, romlékony és illékony konzummal etet bennünket a média, ha ennyire széles választékból válogathatnának! Legalább a közszolgálati szerepben tetszelgő fele kiszolgálhatná a lelkünk és fülünk ilyen igényes, mégis abszolút közönségbarát, sodró zenékkel! Műfaji határokon könnyedén átlépő, egymással szabadon beszélgető hangszerek dallamaival!


Persze – miért ne lehetnének korok és műfajok? A felismert különbözés átjárható világai egy újra felélesztett középkori hangszer bűvöletében? Miért ne csodálkozhatnánk rá, hogyan él az északi népzenékben tovább az „északi reneszánsz” – angol, dán, norvég királyi udvarok egykori dallamait hogyan „emlékezi vissza” a maga módján az egykor belőle inspirálódó népzene? Hogyan hagyja elpolkásodni az inspirációt – és hányféleképpen? Az EastWing attitűdjétől nagyon különböző szemlélettel - és rengeteg humorral - áll a maga gyökereihez Emilia Amper. Hisz amikor rokonít, különböztet is. Érdekes volt hallani, mennyire gazdag különbözőségek gyűjtő kalapja a skandináv népzene fogalmával lefedett zenebirodalom. Az Emilia Amper otthonául szolgáló skandináv dél mennyi hatást fogadott be ír és skót népzenéktől. Mennyire nagyvárosiasan letisztult és díszmentes a harmonikás (osloi illetőségű) Frode Haltli által bemutatott főváros-környéki hagyomány. S hogy a legészakibb észak népzenéje – ahonnan a hegedűs Ragnhild Furebotten érkezett – a legzabolátlanabb; díszek és ritmusok forgatásában a legbátrabb. Mintha az örök hideg birodalmában nagyobb tüzet dobbanna zenébe a szív. A három zenész nagyon érzékletesen mutatta meg nekünk, más zenéken, más hagyományban létezőknek a magáét – hogy valójában mennyiféle…

Emilia Amper nyckelharpán játszik – ez egy sajátos billentyűs hegedű, nagyon egyedi hanggal: a hegedű hangszíne a harmonika játékmódjának kipöttyözött, elkülönültükben egymáshoz simított hang-ritmusával. Mint elmondta: a középkori, népi eredetű hangszert az utóbbi évtizedekben fedezték újra fel, vették használatba világszerte (gyártottak saját variációt belőle a japánok, Amerikában Nyckelharpa Szövetség is alakult – még világbajnokságot is szerveztek…). Jó hangulatú koncertet adott a hármas – az előző fellépőkhöz mérten szűkebb, de legalább annyira izgalmas regiszteren. Mesterien játszottak velünk, ahogy vittek a finom dinamikákkal, ahogy a három egymástól hangszínben alig különböző hangszer – a nyckelharpa, a harmonika és a hegedű – ugyanúgy világot képezett, ahogy előttük a sokkal színesebb, gazdagabb színpad.

Jövőre is lesz CAFe Budapest, jövőre is lesz őszi fesztiválszezon – remélem lesz ennyire színes, mint az idei. Csodálatos hetekre tette fel ez a két koncert a koronát! Köszönet a fellépőknek, a szervezőknek, a helyeknek. Gyönyörű ősz volt, még sok ilyet szeretnénk!


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...