Ransom Riggs: Üresek városa

Lassan három éve már, hogy Ransom Riggs formabontó kiadású ifjúsági regénye, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei hatalmas csinnadratta közepette megjelent – hogy aztán sokaknak az év egyik legnagyobb csalódását okozza. Máig nem tudom, hogy a felfokozott várakozás volt-e a ludas ebben, vagy a könyv tényleg inkább csak „semmikülönös”, mintsem az „új Harry Potter” (ahogy azt a beharangozók elhintették) – egy biztos: noha számomra ugyan nem volt akkora csalódás, azért szolid pofára esésként éltem meg azt, amit a valóban gyönyörű kivitelű, igazán különleges fotókkal gazdagon illusztrált lapok rejtettek.

Az első rész hírveréséhez képest viszonylagos csendben, mondhatni, a kertek alatt lopózott be a könyvesboltokba a folytatás – én meg úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen érdekel, mit lehet kihozni ebből a sztoriból, meg aztán lehet, hogy a várakozás hiánya épp hogy javára válik a regénynek magának. Így is lett: most sem tudom biztosan, hogy az elvárások teljes hiányának köszönhető-e vagy ez a rész tényleg jobb, de tény: sokkal jobban szórakoztam rajta, mint az előzményén. S mivel a „nagy titkot” ott már leleplezte a szerző, még egyszer nem hagytam magam felültetni – így szerencsére a pofára esés veszélye sem fenyegetett, pusztán élveztem Jacob és barátai fordulatos kalandjait.

Mert azok legalább – ellentétben az előző résszel – jócskán akadnak. Miután Vándorsólyom kisasszony árvaházát lerohanták a lidércek, a fiatal amerikai srác, a Walesben időhurokba keveredett (majd jól ottrekedt) Jacob Portman kénytelen különleges barátai – köztük a kezével tüzet gyújtani képes Emma, a lebegő Olive, a gyomrában méheket nevelő Hugh, a láthatatlan Millard és a halottakat feltámasztó Enoch – társaságában elmenekülni a szigetről és nekivágni a második világháború csapásaitól meggyötört Britannia útjainak, hogy kiszabadítsák pártfogójukat. Egy csapat különleges, eddig a világtól elzártan élő, gyermektestbe zárt aggastyán szemben a háború poklában égő világgal. Hogy közben saját világuk démonai, a hatalomra törő lidércek és a visszataszító üresrémek is fenyegetik őket, már csak hab a tortán.

Természetesen megannyi kaland állja a kis csapat útját, míg Londonba érnek – vándorcigányok, a mesék lapjairól megelevenedni látszó óriás és beszélő állatok, újabb időhurkok, katedrálisok alatti csontvázakkal teli pincék, háborús evakuálás és bombatalálatok éppúgy, mint zavarba ejtő személyes találkozások. Ha az előző kötetet érhette is a leülő cselekmény és a nagy csattanó utáni unalom vádja, ezúttal ez szóba sem kerülhet – jóféle tini road-movie-t idéző mozgalmassággal követik egymást az események. Ami jó, mert így legalább senkinek nincs ideje az esetleges következetlenségekre figyelni. Meg nagyon kedve sem – Riggs ezúttal valóban jó érzékkel szórakoztat, kikapcsol, megnevettet és elgondolkodtat.

Leginkább a háború kegyetlenségéről és a gyermeki lélekről – mert bizony vannak pontok, amikor a fantasy-köntösnél jóval véresebbek és kilátástalanabbak a háborús pusztítások. No meg mert mi, felnőttek hajlamosak vagyunk mindenütt áthallásokat keresni, és itt sem nehéz: a nácik és a lidércek, a Londont porig romboló német vadászgépek és a mindent felfaló üresrémek közti párhuzamok pont annyira direktek, hogy az ifjúság fogékony fele tanulhasson belőle, de még ne legyen zavaró az allegória. És bár annyira nem ájultam el ettől a résztől sem, hogy adjak még egy esélyt az előzménynek, annyira pont elszórakoztatott, hogy kíváncsi legyek a trilógia befejezésére – mert hát mégiscsak izgat, mire jutnak ezek a kis furapókok a csúnya nagy világgal szemben.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Gálvölgyi Judit

A hátrahagyottak - 1. évad

Egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül eltűnik a Földről a népesség 2 százaléka – mintegy 140 millió ember. Látszólag semmi összefüggés nincs az eltávozottak személye között, senki sem tudja, hova lettek, a tudomány, a különböző vallások, a politikusok, a titkosszolgálatok, az önjelölt próféták egyaránt tehetetlenül állnak az események előtt. Kell-e ennél jobb kiindulópont egy misztikus sorozathoz? Ugye, hogy nem?

Nem csoda hát, hogy amikor az HBO elkezdte beharangozni A hátrahagyottakat, sok millióan várták világszerte, hogy egy újabb, rejtélyekkel teli akciósorozatot kapjanak – pláne, hogy ugyanaz a Damon Lindelof áll mögötte, aki a Lost alapötletéért is felelős volt. (Persze pont a Lost „furcsa” végkifejlete miatt a szkeptikus hangok is hamar megjelentek – jelesül, hogy ez is egy szép nagy átverés lesz, semmi több.) Ehhez képest azt hiszem, sokan jó alapos pofára esésként élték meg, hogy ez bizony nem egy szokványos misztikus sorozat, a rejtély az első epizód után nagyjából senkit nem is érdekel, a válaszokat nem hogy nem keresik, de ha az orruk előtt lenne, akkor sem valószínű, hogy érdekelné őket, mert a „hova lettek az eltűntek?” megválaszolhatatlan kérdésénél sokkal jobban izgatja az ittmaradottakat a „mégis hogyan éljünk mi így tovább?” – jó eséllyel szintén megválaszolhatatlan – kérdése.

Könnyen érheti az a vád a sorozatot, hogy unalmas – abban az értelemben valóban az, hogy nem nagyon történik benne semmi. Csordogálnak a részek, épülnek a karakterek, néha egy-egy látványos összecsapás felforgatja a nem létező nyugalmat és a néző érzékeny gyomrát, de valahogy jóval erőteljesebb az a nem éppen felforgató jellegű, inkább csendesen maga alá gyűrő, mélyben húzódó feszültség, szorongás, reményvesztettség, elveszettség, ami árad a szereplőkből, a helyzetekből, a helyszínül szolgáló városkából magából.

A keret nagyjából ennyi: ahogy az egész világon, úgy a New York állambéli Mapleton városában is szép számmal élnek olyanok, akiknek eltűnt valakijük azon a – történetünk kezdetén – immáron három évvel korábbi októberi délelőttön. Ki a szülőjét vesztette el, ki a gyermekét, ki a barátját, ki a szomszédját. S még aki nem vesztett el senkit, az sem maradhat érintetlen: hisz az élet minden területét áthatja a nem múló rettegés attól, hogy mi is bármikor eltűnhetünk – ahogy a zavarba ejtő kérdés is, hogy mi miért maradtunk itt? Vajon az eltűntek büntetésként vagy adományként kapták az eltűnést? Ha valamiféle célt szolgál ez az egész, akkor miért éppen ők lettek kiválasztva? Vajon jobb nekik ott, ahova kerültek vagy rosszabb? S ha ők így, mi miért úgy? Miért mi maradtunk? Jobbak vagyunk, ezért maradhattunk, vagy épp ellenkezőleg: nem vagyunk jók, ezért nem választattunk ki? Kérdések, kérdések, kérdések – válasz pedig sehol.

A hátramaradottak pedig próbálnak tovább élni – ki-ki a maga módján. Akad, aki mániásan ragaszkodna a régi élet illúziójához, de azt nem lehet. Akad, aki újat építene – de lépten-nyomon falakba ütközik. Akad, aki feloldozást nyújtana a bánat terhe alól és akad, aki felnyitná a szemeket. És persze mint minden trauma után, ezúttal is akadnak nyerészkedők, akik spirituális maszlaggal tömnék a kétségbeesettek fejét, és anarchisták, akik inkább káoszba taszítanák az emberiséget, minthogy hajlandóak legyenek tovább lépni. Ahogy haladunk előre a történetben, a látszólag levegőben lógó szereplők is megkapják a maguk indítékát, minden egyes válaszreakció szépen megalapozottá válik, úgy kristályosodik ki előttünk, hogy minden választás valahogy természetes reakció arra, ami már az eltűnés előtt is jelen volt – az idill rothadására, a látszólag boldog családok lassú szétesésére, a meghasadt személyiségek útkeresésére, a távolságra, ami köztünk és a körülöttünk lévők közt van.

Ez a távolság a kulcsa mindennek – hogy képtelenek vagyunk megfogni egymás kezét a bajban, és összekapaszkodva szembenézni az ismeretlennel. Nem, inkább külön-külön szenvedünk, saját kis magánpoklokba zárva, anélkül, hogy valóban érdekelne, a másik poklában mi bugyog, vagy, hogy feltételeznénk: őt érdekli a miénk. Mindannyiunknak „elég a maga pokla” – nem akarjuk tetézni. Pedig… Van abban valami borzasztó szép és fájdalmas, hogy az a szereplő mondja ki a sorozat legigazabb „igazságát”, kinek sorsa tán még a távozottakénál és a hátramaradottakénál is rosszabb: mindannyian félünk, de a másik legtöbbször csak azt szeretné, ha kézen fogva félnénk. De nem.

Ehelyett külön félünk, külön szenvedünk, és mindannyian azt hisszük, a mi szenvedésünk az „igazi” szenvedés. Olykor legszívesebben felpofoztam volna a szereplőket – nem is a tetteikért, hanem azért, mert versenyfutást rendeztek ebben a „ki szenved jobban?” sportban… S mert mindez olyan fájdalmasan rímel a saját életünkre. Hajlamosak vagyunk – mi, emberek, egytől egyig – megítélni másokat, mások fájdalmát, mások sorscsapásait, mások gyengeségeit éppúgy, mint az örömeiket. Simán kimondjuk, amikor a másik összeomlik egy váratlan csapástól, hogy „szedd össze magad, azért nem olyan szörnyű, ami veled történt” – anélkül, hogy egy percig elgondolkodnánk, mi jogon tesszük. Milyen alapon ítéljük meg, a másiknak mi fáj? Emberek vagyunk, gyengék, gyarlók – és legfőképpen különbözők. Lehet, ami nekem fáj, a másiknak semmiség – lehet, ami őt összetöri, az meg nekem jelentéktelen. Nem látunk bele a másikba, épp ezért nincs jogunk ítéletet mondani a fájdalma, félelme, önmarcangolása felett. Pont mert mindannyian hibáztunk, mindannyian hurcolunk magunkkal sérelmeket, lelkifurdalásokat, elvesztegetett lehetőségeket.

Mondják, a továbblépéshez kibeszélés, feldolgozás, elengedés kell; míg mások azt vallják, a traumákat szőnyeg alá kell söpörni, és nem agonizálni rajtuk, hanem előre nézni – a sorozat fő konfliktusforrása épp a mindenáron való emlékez(tet)és a magunkba temetés közt húzódik. Két szélsőség, két direkt sarkított nézőpont áll egymással szemben – s a feloldáshoz elkerülhetetlen az összecsapás. Hogy mit hoz: megnyugvást vagy további indulatokat, a jövő zenéje. Folytatás lesz, ennyi biztos – tán abból kiderül, mit kezd az életével a „maradék” (sajnos a kétértelmű angol cím ez esetben lefordíthatatlan). Én meg addig legalább egyszer biztosan újranézem: mert remek, gondolatébresztő, sokrétű sorozat ez, ami számos elnyomott saját traumámmal is szembesített. Ez pedig nem kellemes – a sebek kapargatása sosem az – de hasznos. Mert én a feldolgozásban hiszek – továbblépés csak azután lehetséges.

 

Szeretjük-e még a meséket?

Mesékről kéne írnom, lévén e témakör lett a havi TÉMÁZUNK rovat áldozata – és írnék is, hisz oly lelkes voltam, amikor kiválasztottuk… Mégis, percek óta itt ülök a gép előtt és azon gondolkodom: mégis mi a túró az a mese? És akkor én most szeretem vagy sem? Egyáltalán, olvasok – vagy nézek – én meséket? És amit igen, az vajon „igazi” mese-e vagy valamiféle mesei hibrid? És ki dönti el, hogy mi is a mese valójában? Lassan már semmiben sem vagyok biztos…

Persze ha az ember felüt egy lexikont – jó, kicsit reálisabban: beüti a gugliba hogy „mese fogalma” – akkor számos nagyon okos definíciót kap a kifejezésre. Amelyek jó eséllyel csak még jobban összezavarják. Mert a mese – az nekem igazából megfoghatatlan. A mai értelemben vett gyerekmesékkel hadilábon állok: az egyszerű vonalú, világosan megfogalmazott konfliktusokkal, fekete-fehér szereplőkkel súlyosbított, garantáltan pozitív végkifejletű történetecskék nem az én világom. Nem adnak semmit, ami megérné a rájuk fordított időt – persze ettől még simán lehet, hogy egy hatéves kis lurkónak nagyon is sokat jelentenek, ezt bizony nem tudhatom. Így maradok azon az állásponton, hogy a mese: Köszönöm, nem!

Igenám, de amit manapság – köznyelvi értelemben – mesének tartunk, az bizony köszönő viszonyban sincs a klasszikus értelemben vett mesékkel: sem az angolszász tündérmesékkel, sem a mítoszokból-legendákból átemelt eredetmesékkel, sem az olykor mélyfilozófiai értelmű állatmesékkel, sem a régivágású, generációkon átívelő „közös tudás” letéteményeseként szolgáló népmesékkel (s a sor még bőven folytatható…). Hogy hogyan korcsosult el a hajdanvolt, elsősorban felnőtteket célzó, gyakran véres-horrorisztikus mese a mai vattacukor-kompatibilis Disney-álomgyárrá, arról akár doktori értekezések is születhetnének (nem lennék meglepve, ha születnének is) – ami engem mindebből most érdekel (hisz nem vagyok mesekutató, pláne nem célom tanulmányt írni – igazából jelen pillanatban fogalmam sincs, van-e egyáltalán bármi célom eme irománnyal) az, hogy ha elutasítom a mai értelemben vett meséket (gyerekmeséket) attól még szerethetem-e a klasszikus mesékre hajazó történeteket? Ugye igen?

Mert igazság szerint én szeretek mindent, ami mesei – nem mese, hanem hordoz magában egyfajta mesei attitűdöt. Hogy ez épp a mesélés módja-e, vagy a hős viselkedése, vagy a háttérvilág felépítése, az jószerével mindegy. A lényeg a gondolkodásmód, az érzés, ami olvasás közben elfog, a megfoghatatlan mágia, ami árad egy borzongató Grimm-meséből éppúgy, mint a Harry Potterből. Vagy – és leginkább – A Gyűrűk Urából, ha már itt tartunk. Mely műről – rajongásunk tárgyáról – tudjuk: tündérmese. Mégpedig minden idők egyik legnagyobb tündérmeséje. Pedig nem egyszerű, nincsenek benne igazán makulátlan hősök, nincs egyértelmű tanulság és nincs megnyugtatóan rózsaszín végkifejlet. Van viszont hősiesség a legváratlanabb helyeken, kitartás, barátság, segítőkészség, kudarc és talpraállás, küldetés és elbukás, áldozat és új esély. Valahogy úgy, mint az életben. Hopp, akkor tán a mese nem is annyira „mese”, hanem az életünk leképezése? Igen is meg nem is. Ahogy Tolkien professzor elutasította az egyértelmű allegória vádját, úgy nekünk is el kell utasítani a mesék egyértelmű megfeleltetését akármilyen való életbeli szituációknak. Inkább egyfajta szolid áthallás az, ami jelen van és jelen kell legyen – az én olvasatomban a mese, a jó mese mindenképp egyszerre szakít ki a valóságból és vezet vissza hozzá. Kiszakít, mert fantáziavilágba visz (hogy ez most Középfölde, Roxfort, vagy „az Óperenciás tengeren túl”, szinte mindegy) – és visszavezet, mert észrevétlen olyan ráismerésekre vezet (direkt nem írok tanulságot, gimis olvasónaplókat idéz), melyek adaptálhatók a mindennapokba. E tekintetben számomra a modern (és jó) fantasy például nem sokban különbözik a hagyományos népmesétől – hisz azokban is egyfajta valóságtól elszakított körülöttesben fogalmazódtak meg a mindennapok során alkalmazható bölcsességek. (Érdekes egyébként, hogy a népmeséket mindig kerültem, kimondottan irritáltak – aztán rátaláltam Boldizsár Ildikó mesekutató könyveire, és bár még most sem a kedvenceim, ma már elmondhatom: tudom értékelni őket.) 

Tehát a mese nekem: varázslat és ráismerés, kiszakadás a hétköznapokból és visszaút azokba. Egyfelől. Mert másfelől meg van a mesei attitűdnek egy olyan vonása, aminek ránézésre semmi köze az előzőekhez: a játékosság. Mert a mese bizony játékos is lehet – kell is, hogy játékos legyen olykor. Kell a humor, az irónia, a felszabadultság, a jóízű kacaj. Tudták ezt eleink is, nem véletlenül őriz számos humoros, ironikus, pajzán, olykor alpári mesét a szájhagyomány. A mesei humor egyfajta oldás – a gondok, bajok, nehézségek, mindennapi kis poklok feloldása, kinevetése. Visszatérés egyfajta elfeledett gyerekkorba, amikor a játék még egy természetes nyelv volt – kifejezése annak, hogy mi dolgozik odabent. Amikor mesét építünk magunknak, játszunk, nevetünk – ezt tesszük. 

Mindennapi mesénk...

(Amikor gondolkodtam ezen a bejegyzésen, menet közben rájöttem: megvan a magam napról napra épülő meséje. Aki követ facebookon, találkozhatott már kicsi Boo és barátai kalandjaival: egyszeri ajándéknak indult, egy reménytelennek tűnő nap felvidítására rendezte Zoli mókás kis életképbe a lakásban található plüssfigurákat – aztán hagyománnyá vált, s ma már szinte önálló életre kelt. A mese önmagát meséli napról napra – a plüssök szinte kikövetelik a napi kaland-adagjukat. Mi meg meghajlunk az akaratuk előtt és asszisztálunk meséjük továbbgördüléséhez. És néha már el se tudjuk dönteni, hogy mi éltetjük a játékot vagy a játék éltet minket…) 

Valahol így vagyok a mesékkel is: nem tudom eldönteni, hogy mi éltetjük tovább a meséket vagy a mesék éltetnek minket. De egy biztos: nélkülük valahogy szürkébb lenne minden.

Többiek a témában:
Miamona
Pupilla
Reea
Nima
Andi
Zenka
tigi
Magnolia
Bea
Czikornyai & Patza
Bubu Maczkó

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

Ezt a könyvet nem tudom, ki fogja szeretni. Főhőse legalábbis nehezen hagyja magát. Samarendra Ambani, az atipikus-tipikus svájci, a semleges ember, aki ránézésre indiai, azaz más rassz; s számunkra jelenlétében maga a zavarba ejtő ellentmondás: valójában kényszeresen „beillesztett” európai: a betegség nélküli ember. Egy tüneményesen szerethetetlenre rajzolt illúzió, a „milyenek szeretnénk lenni kulturális fölényünk kétségtelen birtokában” kérdésére adott legidegesítőbb válasz. Sam identitását mindennél jobban meghatározza ez: a betegség hiánya. Pontosabban: a szenvedélyé. Mintha a szenvedély valóban alantas dolog volna, a ráció salakja. A szenvedély és Európa – a bevándorló gyermekén keresztül… milyen érdekes, hogy e regény alapjátékai közül ez került a címbe: Grunberg gonosz trükkjei közül ez, játék a bevándorló gyermekének vegytiszta identitásával – azaz a mi sztereotípiáinkkal a bevándorló gyermekének identitásáról. Sam barátnője olykor ugyanolyan kétségbeesetten keresi Samban a szenvedélyt, ahogyan egy elkallódott sálat keres az ember. Milyen érdekes, életfontosságú keresés. De Sam tudja, hogy megvan az, megvan benne a szenvedély, csak épp valamilyen titkos fiókban rejtőzik.

Samarendra Ambani (a barátainak Sam) építész. Mondhatni, ez az egyetlen szenvedélye. Méghozzá jó építész, Fehmer, a világhírű mester tanítványa, aki egyáltalán nincs meglepve, amikor egy befolyásos iraki operaházat rendel tőle a háború dúlta Bagdadba. Csakhogy az utazás nem Puccinit viszi, nem a „humanista kliséket” az arra éhes közegbe. Sam üzleti útja csaknem tragédiába fordul. Hazatérése után néhány hónappal mégis elvállal egy másik építészeti küldetést a Közel-Keleten – ezúttal Dubaiban. Megint hasonlóan vastag valóságérzékkel, ugyanolyan felkészülten, mint először…

Késő délután érnek Bagdadba. Samnak elsőként a por és a falak tűnnek fel. Mindenütt falak és betonblokkok… Bagdad a falak városa. A merényletek, a robbanások ellen. A betonblokkok szépnek nem mondhatók, de bizonyára hasznosak. Sam azon töpreng, nem lehetne-e kitalálni valamilyen esztétikai szempontból kielégítőbb megoldást. A néző, a járókelő nem elégszik meg azzal, hogy megmentik az életét… Abszurd példa, de jól illusztrál. Ijesztő, mennyire nincs fogalmunk helyekről, ahova bevisszük magunkat. A saját reflexióinkat, társadalmi mintáinkat, dilemmáinkat. Ahogy mindenképp a magunk (félre)értéseiből szőtt hálózatot húzzuk rá az idegenre, s adnánk válaszokat, vagy csak reményt az ottaniaknak. Instant, csomagolt reményt, és persze közben minden egyebet, ami a zavartalan kirablásukhoz továbbra is kell. Az olaj árát valutában és lőszerben. Abszurd a példa, de pont ezért illusztrál jól. Samarendra Ambani, svájci állampolgár, az eleven semlegesség begurul a Városba, egy autóban a döntéseink egyéb következményeivel. A három titokzatos férfival, akik a pár mondatban összefoglalható „titkosszolgálati” gondolatmenet eleven termékei: bármi megtehető, hogy „pozícióban maradjunk”. A hidegfejű hatalmi játszmákon túl, ahol bárki és bármi feláldozható (s egy elképzelt egyensúly kedvéért bármely őrült szélsőség „demokratikus ellenzék” lehet időlegesen) csak ilyen abszurd ajándékokat adunk azoknak, akik bennünk reménykednek. Grunberg hősét továbbra sem szeretem, de azt hiszem, egyre jobban tudom, hogy kicsoda. Hogy én (is). Hiszen én is ilyen tehetetlenül ülök egy járműben a pragmatizmus egyéb tapasztalható kíméletlenségeivel.

Miközben a férfiak körülállták és rávizeltek, beteges gondolat fészkelte be magát az agyába: arra gondolt, hogy ezt a helyiséget is építész tervezte, miközben az illető építésznek eszébe se jutott, mire fogják használni… Miből állunk mi, európaiak, miből áll a kultúránk? Jól megmutatja, hogy mit kényszerülünk (úgymond) tűrni. Magunkban, akár bevallatlanul. Helyzetek tömegeit, amire vagy túl idegen, vagy túl zsigeri megoldásaink volnának csak. Gyermekkorában minden vágya volt, hogy meggyógyítsa a testvérét, ám tizenkét évesen egy napon arra ébredt, hogy már nem is tudja, meggyógyítaná-e inkább, vagy megölné. A mardosó kétségben a húga iránti szeretetét vélte felfedezni - hiszen nem az odaadó szeretet jele-e, ha az ember már azt se tudja, meggyógyítani, vagy elpusztítani vágyik-e szeretete tárgyát? -, de az is lehet, hogy csak hitegette magát, és ezzel a gondolattal csak leplezni kívánta a tényt: hirtelen rádöbbent, milyen elviselhetetlen teher van rajta, amitől mindenáron szabadulna, ha tehetné. A kultúra, Európa kétségtelen csúcsteljesítménye ezek szerint elviselhetetlen teher, és annak tűrése. Máshonnan: a megoldhatatlan elegáns tudomásul vétele. Avagy a lázadás illúziójának sikere-kudarca. Puccini. Aida. Grunberg hallatlanul gonosz kulcsszó-gyűjteménye. Amit a Tirzában már megcsodálhattam…

A higiénia az eltávolított test. Csakhogy ha távolodunk a testtől, nem érzi jól magát… Nina is nagyon ügyelt a higiéniára. Mielőtt a szájába vette Samarendra nemi szervét, mindig letörölgette egy nedves fenéktörlő kendővel, éppen olyannal, amilyet az Ambani családban használtak Aida tisztántartására. A ránk kényszerített (valójában magunkra erőltetett) „tisztaságban” annyi művi gát van – amit elmoshat a ránk csurgatott, megalázó vizelet, hogy felsorolni is nehéz volna. Ezt az egyet hiányolom: Grunberg meg sem kísérli ezek felsorolását. Helyette egy szélsőségből érzékeltet. Úgy érzem, szándékosan lak be egy didaktikus végletet – egy szinte laboratóriumi helyzetet a maga általánosan érvényes sallangmentességével; ami hőse „betegség nélküliségéből” (egyébként) hihetően következik. De csak hihetően – a szűkszavú írói távolságtartás, a tálalás hidege ez esetben akár hidegen hagyhat. Nem feltétlenül keletkezik a szűkszavú pontosságból részvét – az olvasó részt vétele.

Persze, lehet, hogy tévedek. Hogy ez a könyv mégiscsak szerethető. Akár a biztonság. Első a biztonság. Biztonság nélkül nincs szépség. Emberi jogok, ami engem illet, nagy híve vagyok az emberi jogoknak. El kell terjeszteni őket. A híres „inkspot strategy”, a tintapaca stratégia, mint Afganisztánban, ismerem én. Napról napra egy picivel több emberi jog mindenhol. Hajlandó vagyok küzdeni ezért, és küzdök is. De első a biztonság, először a bajkeverőkkel kell elbánnunk… A kiadó hozzá kedveskedett e kötethez egy kis füzetet, benne Grunberg egy igen nyugtalanító novellájával. Ami teljes egészében erről a biztonságról szól. Hogy meddig megy el egy Professzor, Demokrata és Családapa (mindhárom nagy betűvel) a biztonságunk érdekében. A kis történet ellenpontozva magyarázza a nagyot.

Megoldás? Semmiképp sem a „humanista (humanitárius) klisék”. Végre megértettem a terveit. Maga a szíve siralomházából tervez, Fehmer. De én átlátok magán. A maga útja zsákutca, Fehmer. Odanyújtotta a kezét az emberek felé, hogy átvezesse őket az életen, de az emberek nem akarják megfogni a kezét. Ellökik maguktól… ne lökjétek el magatoktól ezt a könyvet. Legalább ti szeressétek ezt a könyvet. És (ha nem jut más) okuljatok a kudarcból.

Kiadó: Gondolat

Fordító: Wekerle Szabolcs

Szimfonik Live 4.0 – és egyéb fiaskók a Millenárison a Közmédia Napja alkalmából…

Az előző két remek Szimfonik Live koncert után adta magát, hogy menjünk idén is – annak ellenére is, hogy a fellépő művészek jó része nem hogy nem tartozik a kedvenceim közé, de egyenesen irritál. Sebaj, akadtak köztük azért számomra kedvesek bőven, és hát az MR Szimfonikusok szolgáltatta „háttér” nagyjából bármin tud emelni annyit, hogy feledjem az eredetit, gondoltam én. Tud is, egész biztosan, ha hagyják őket kibontakozni. Ami ezúttal nem annyira jött össze… De kezdjük az elején. Pontosabban ugorjunk vissza egy napot.

Szóval… Van ez a Közmédia Nap nevezetű egész napos rendezvény, hagyományosan a Millenáris Parkban, szeptember első szombatján. Kitelepült színpadok, haknizó műsorvezetők, sztárok, sportolók, ilyen sátor, olyan sátor, ízek utcája kóstolókkal, kiállítások. Idén amolyan „nulladik napi” programként még egy filmvetítést is kaptunk: megnézhettük a Millenáris szabadtéri színpadán kivetítve Christophe Gans A szépség és a szörnyetegét Vincent Cassellel és Lea Seydoux-val. Hurrá, úgyse láttam, menjünk el, a szabadtéri vetítés amúgy is poén (plusz van némi nosztalgikus felhangja – jó tíz éve egy nyáron át moziztunk a millenárisban felállított óriásvászon előtt). Előtte még egy kis ajándék fagyi is becsúszott (Levendula Kézműves Fagyizó kóstoltatás – esküszöm, a hétvége legjobb része volt, még úgy is, hogy a lufim elszökött). Aztán kezdődik a film. Szép-szép, látványos, aranyos, jaj, de helyes kis nő ez a Lea, jujjj, ne menj már be abba a sötét erdőbe, pláne, ha ilyen baljóslatú zene szól, hát nem látod, hogy egy fantasy-rengetegbe mész ahol minimum kínok kínja vár? Nem látja… És egy idő után mi sem, ugyanis a projektor megadja magát, és átcsapunk a nyolcvanas évek agyonmásolt videókazettáit idéző, olykor szürreálisba csapó, el-elcsúszó, homályos éjszakai jelenetekkel tarkított, szellemképes mozizásba. Ami egy látványfilm esetében nem annyira praktikus, de hát így jártunk, legalább a technikusok lázas fejvakarásán jól szórakoztunk, amint épp próbálták kideríteni, mi lehet a gond és nagy szakértelemmel igazgatták a kábeleket. A film amúgy aranyos, de kénytelen leszek megnézni egyszer élesen is, hogy ennél kimerítőbb véleményt tudjak formálni róla.

Igazság szerint akkor este jókat kacarásztunk a bénaságunkon, és mivel volt finom sült krumpli, az idő is kellemes maradt egész későig, különösebben nem lombozott le minket a félresikerült mozi – bármilyen rendezvénybe csúszhat hiba, ugyebár. Másnap töretlen lelkesedéssel tömegközlekedtünk vissza a Millenárisra – ahol azonban újabb látványos elbaszarintások vártak ránk, és biza így már a nyitónapi vetítés is átértékelődött és vicces bakiból inkább annak előrefutárává vált, hogy az idei Közmédia Napja úgy en bloc mintha kontakthibás lett volna…

Kezdjük ott, hogy idén is megpróbálkoztunk megtekinteni szerencsétlen TV Maci kiállítását (plusz a TV- és rádiótörténeti kiállítást), de nem jártunk sikerrel. Nem tudom, ki volt az az agyament őrült, aki kitalálta, hogy az egyébként hodály méretű Millenáris „B” épület meglehetősen szűk galériájára tegyék a kiállításokat, de így utólag megérdemelne egy taslit. Mikor odamentünk, nagyjából nyolcvan ember állt sorba és várta türelmesen, hogy valaki végre megunja a látványt, és lejöjjön – ugyanis csak a távozók helyére engedték fel az újakat. Amíg ott álldogáltunk kétségbeesve, nem nagyon jött le senki – így aztán Maciból idén is csupán a parkban strázsáló óriásbábu jutott, ezúttal galamb nélkül.

Nem a kiállítások logisztikája volt az egyetlen gyenge pont amúgy – a rendezvény szerény véleményem szerint mostanra totálisan kinőtte ezt a helyszínt. Egyfelől iszonyú méretű embertömeg volt kint – könyvfesztiváli tolongást tessék elképzelni, csak még több gyerekkel és rosszabb szervezéssel – másfelől annyi különböző színpad, sátor, bizbasz volt felállítva, annyi program volt, hogy senki nem tudta, merre menjen, mit csináljon, hol mi van. Csak összevisszaság, tolongó sorok, elégedetlenkedő hangok mindenfelől. Ha ezt ilyen formában folytatni szeretnék, akkor vagy másik helyszínt kell keresniük, vagy nagyon komolyan átgondolni a különböző programok egymásra szervezését és a közönség terelését, mert ez így rémálom.

Ahogy tavaly például (szigorúan csak hely szempontjából) az volt a Szimfonik koncert is – idén változtattak is a koncepción, és a színpadot a Mammut amúgy méretes parkolójába helyzeték, a közönség távol rekedő része számára pedig a parkoló több pontján és a Millenárison kivetítőket állítottak fel. Szerencsénk volt, időben áttipegtünk a parkolóba, így majdnem testközelből nézhettük a koncertet – egy meghitt romos gyárépület tőszomszédságában. Szuper. Aztán pontban a meghirdetett hét órás kezdéshez időzítve elkezdett szép csendben esni az eső, és abba sem hagyta a végéig. Sebaj, ázunk – megéri. Ez utóbbi így utólag kérdéses, de legalább romantikáztunk és bambultunk animébe illő esőt.

Már a kezdés picit döcögősen ment, a lelkes felvezetés ellenére a „nézzünk bele az előző két Szimfonik koncertbe” programpont elmaradt (felmerült bennem, hogy ugyanazon a kivetítőn akarták megmutatni, amelyiken a filmet néztük, de csak nem…), úgyhogy csapjunk a lecsóba. Nem fogom az előadókat egyenként értékelni, mert az túl rosszindulatú lenne – legyen elég annyi, hogy az összkép nagyon vegyes. Túl vegyes az én ízlésemnek. Néhány kiemelkedően jó produkció (Pásztor Anna, Bocskor Bíborka, Lovasi András és Bérczesi Robi kettőse, Szabó Balázs, Papp Szabi és Mc Columbo) mellett több borzalmasan félresikerült szám is becsúszott. De még ez volt a kisebb baj. Ami igazán bosszantott, az az előző két évben megszokott innovatív hozzáállás teljes hiánya. Pedig az alapkoncepció nem lett volna rossz – vagyis hogy rendezzük párokba az előadókat és adják elő egymás dalát, majd „bónuszként” egy közös produkciót. Csakhogy! Ennek szerintem úgy lett volna értelme, ha a gondosan különböző „irányból” válogatott előadók a másik dalát valóban saját szájízükre alakítják, magukévá teszik – ebben tényleg van fantázia, és sokkal jobban ki lehetett volna aknázni. Három-négy szám esetében sikerült is, a többinél viszont az volt az érzésem, hogy ugyanazt hallom, amit már ezerszer, csak belevettek egy vendégművészt is.

Ám még ez is eltörpül amellett a bosszantó nemistudommi, hanyagság(?), ostobaság(?) mellett, hogy ezen az estén az amúgy változatlanul remek MR Szimfonikusokat hagyták háttérbe tolni. Én nem is értem, hogy hova lett mindaz a bátorság, ami az előző években megvolt, amikor a leglehetetlenebb zenéket is valóban áthangszerelték, újjáépítették, szimfonikus zenekarra adaptálták – idén csak annyi történt, hogy a legtöbb szám mögé odatolták a nagyzenekart, hogy támogassák meg csodálatos játékukkal ezeket a nemegyszer elég egyszerű dallamokat. Egy kezemen meg tudom számolni, hány számhoz nyúltak hozzá értékelhetően, és ez bűnös nem-kihasználása a rendelkezésre álló erőforrásoknak. Arról nem is beszélve, hogy ismét csak „el lett hangolva” az esemény – az előtérben játszó session dob annyira túl volt hangosítva, hogy sokszor lenyomta a szimfonikusokat. (Ezzel együtt is a koncert leglenyűgözőbb része az a néhány pillanat volt, amikor a zenekar igazán kibontakozott!) Nem tudom, hogy a közönséget verő esőnek köszönhetően spórolták-e le a ráadást, vagy eleve így tervezték, de idén semmi extrát nem kaptunk – pedig például a szimfonikusok immáron „sztárok” nélküli „örömzenélése” a tavalyi koncert záróakkordjaként emlékezetes maradt.

Sajnálom, hogy ennyire félrecsúszott idén a rendezvény – annál inkább, mert továbbra is úgy gondolom: a magyar könnyűzenei élet legjobb kezdeményezései közé tartozik a Szimfonik koncertsorozat. Remélem, jövőre – ha lesz – visszatérnek a korábbi koncepcióhoz, és újfent okosan, ügyesen, fantáziadúsan használják fel a rendelkezésre álló tehetséget. (És mondjuk nem ártana, ha IQ-harcos feltörekvő sztárocskáink némelyikének legalább az öltözőben valaki a fejébe verné, hogy a zenekar neve: MR Szimfonikusok – nem MR2 Szimfonikusok, nem Petőfi Rádió Szimfonikusai, nem MR Szimfonik. Tudom, ne legyek már ilyen sznob gyökér, és amúgy is eleget puffogtam, de az eszem megáll, amikor olyanok parádéznak a színpadon a közmédia által megtámogatva, akik képtelenek megjegyezni a zenekar nevét, amellyel együtt játszanak. Uff!)