2014. szeptember 17., szerda

A hátrahagyottak - 1. évad



Egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül eltűnik a Földről a népesség 2 százaléka – mintegy 140 millió ember. Látszólag semmi összefüggés nincs az eltávozottak személye között, senki sem tudja, hova lettek, a tudomány, a különböző vallások, a politikusok, a titkosszolgálatok, az önjelölt próféták egyaránt tehetetlenül állnak az események előtt. Kell-e ennél jobb kiindulópont egy misztikus sorozathoz? Ugye, hogy nem?

Nem csoda hát, hogy amikor az HBO elkezdte beharangozni A hátrahagyottakat, sok millióan várták világszerte, hogy egy újabb, rejtélyekkel teli akciósorozatot kapjanak – pláne, hogy ugyanaz a Damon Lindelof áll mögötte, aki a Lost alapötletéért is felelős volt. (Persze pont a Lost „furcsa” végkifejlete miatt a szkeptikus hangok is hamar megjelentek – jelesül, hogy ez is egy szép nagy átverés lesz, semmi több.) Ehhez képest azt hiszem, sokan jó alapos pofára esésként élték meg, hogy ez bizony nem egy szokványos misztikus sorozat, a rejtély az első epizód után nagyjából senkit nem is érdekel, a válaszokat nem hogy nem keresik, de ha az orruk előtt lenne, akkor sem valószínű, hogy érdekelné őket, mert a „hova lettek az eltűntek?” megválaszolhatatlan kérdésénél sokkal jobban izgatja az ittmaradottakat a „mégis hogyan éljünk mi így tovább?” – jó eséllyel szintén megválaszolhatatlan – kérdése.

Könnyen érheti az a vád a sorozatot, hogy unalmas – abban az értelemben valóban az, hogy nem nagyon történik benne semmi. Csordogálnak a részek, épülnek a karakterek, néha egy-egy látványos összecsapás felforgatja a nem létező nyugalmat és a néző érzékeny gyomrát, de valahogy jóval erőteljesebb az a nem éppen felforgató jellegű, inkább csendesen maga alá gyűrő, mélyben húzódó feszültség, szorongás, reményvesztettség, elveszettség, ami árad a szereplőkből, a helyzetekből, a helyszínül szolgáló városkából magából.

A keret nagyjából ennyi: ahogy az egész világon, úgy a New York állambéli Mapleton városában is szép számmal élnek olyanok, akiknek eltűnt valakijük azon a – történetünk kezdetén – immáron három évvel korábbi októberi délelőttön. Ki a szülőjét vesztette el, ki a gyermekét, ki a barátját, ki a szomszédját. S még aki nem vesztett el senkit, az sem maradhat érintetlen: hisz az élet minden területét áthatja a nem múló rettegés attól, hogy mi is bármikor eltűnhetünk – ahogy a zavarba ejtő kérdés is, hogy mi miért maradtunk itt? Vajon az eltűntek büntetésként vagy adományként kapták az eltűnést? Ha valamiféle célt szolgál ez az egész, akkor miért éppen ők lettek kiválasztva? Vajon jobb nekik ott, ahova kerültek vagy rosszabb? S ha ők így, mi miért úgy? Miért mi maradtunk? Jobbak vagyunk, ezért maradhattunk, vagy épp ellenkezőleg: nem vagyunk jók, ezért nem választattunk ki? Kérdések, kérdések, kérdések – válasz pedig sehol.

A hátramaradottak pedig próbálnak tovább élni – ki-ki a maga módján. Akad, aki mániásan ragaszkodna a régi élet illúziójához, de azt nem lehet. Akad, aki újat építene – de lépten-nyomon falakba ütközik. Akad, aki feloldozást nyújtana a bánat terhe alól és akad, aki felnyitná a szemeket. És persze mint minden trauma után, ezúttal is akadnak nyerészkedők, akik spirituális maszlaggal tömnék a kétségbeesettek fejét, és anarchisták, akik inkább káoszba taszítanák az emberiséget, minthogy hajlandóak legyenek tovább lépni. Ahogy haladunk előre a történetben, a látszólag levegőben lógó szereplők is megkapják a maguk indítékát, minden egyes válaszreakció szépen megalapozottá válik, úgy kristályosodik ki előttünk, hogy minden választás valahogy természetes reakció arra, ami már az eltűnés előtt is jelen volt – az idill rothadására, a látszólag boldog családok lassú szétesésére, a meghasadt személyiségek útkeresésére, a távolságra, ami köztünk és a körülöttünk lévők közt van.


Ez a távolság a kulcsa mindennek – hogy képtelenek vagyunk megfogni egymás kezét a bajban, és összekapaszkodva szembenézni az ismeretlennel. Nem, inkább külön-külön szenvedünk, saját kis magánpoklokba zárva, anélkül, hogy valóban érdekelne, a másik poklában mi bugyog, vagy, hogy feltételeznénk: őt érdekli a miénk. Mindannyiunknak „elég a maga pokla” – nem akarjuk tetézni. Pedig… Van abban valami borzasztó szép és fájdalmas, hogy az a szereplő mondja ki a sorozat legigazabb „igazságát”, kinek sorsa tán még a távozottakénál és a hátramaradottakénál is rosszabb: mindannyian félünk, de a másik legtöbbször csak azt szeretné, ha kézen fogva félnénk. De nem.

Ehelyett külön félünk, külön szenvedünk, és mindannyian azt hisszük, a mi szenvedésünk az „igazi” szenvedés. Olykor legszívesebben felpofoztam volna a szereplőket – nem is a tetteikért, hanem azért, mert versenyfutást rendeztek ebben a „ki szenved jobban?” sportban… S mert mindez olyan fájdalmasan rímel a saját életünkre. Hajlamosak vagyunk – mi, emberek, egytől egyig – megítélni másokat, mások fájdalmát, mások sorscsapásait, mások gyengeségeit éppúgy, mint az örömeiket. Simán kimondjuk, amikor a másik összeomlik egy váratlan csapástól, hogy „szedd össze magad, azért nem olyan szörnyű, ami veled történt” – anélkül, hogy egy percig elgondolkodnánk, mi jogon tesszük. Milyen alapon ítéljük meg, a másiknak mi fáj? Emberek vagyunk, gyengék, gyarlók – és legfőképpen különbözők. Lehet, ami nekem fáj, a másiknak semmiség – lehet, ami őt összetöri, az meg nekem jelentéktelen. Nem látunk bele a másikba, épp ezért nincs jogunk ítéletet mondani a fájdalma, félelme, önmarcangolása felett. Pont mert mindannyian hibáztunk, mindannyian hurcolunk magunkkal sérelmeket, lelkifurdalásokat, elvesztegetett lehetőségeket.

Mondják, a továbblépéshez kibeszélés, feldolgozás, elengedés kell; míg mások azt vallják, a traumákat szőnyeg alá kell söpörni, és nem agonizálni rajtuk, hanem előre nézni – a sorozat fő konfliktusforrása épp a mindenáron való emlékez(tet)és a magunkba temetés közt húzódik. Két szélsőség, két direkt sarkított nézőpont áll egymással szemben – s a feloldáshoz elkerülhetetlen az összecsapás. Hogy mit hoz: megnyugvást vagy további indulatokat, a jövő zenéje. Folytatás lesz, ennyi biztos – tán abból kiderül, mit kezd az életével a „maradék” (sajnos a kétértelmű angol cím ez esetben lefordíthatatlan). Én meg addig legalább egyszer biztosan újranézem: mert remek, gondolatébresztő, sokrétű sorozat ez, ami számos elnyomott saját traumámmal is szembesített. Ez pedig nem kellemes – a sebek kapargatása sosem az – de hasznos. Mert én a feldolgozásban hiszek – továbblépés csak azután lehetséges.
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...