Az előző két remek Szimfonik Live
koncert után adta magát, hogy menjünk idén is – annak ellenére is, hogy a
fellépő művészek jó része nem hogy nem tartozik a kedvenceim közé, de egyenesen
irritál. Sebaj, akadtak köztük azért számomra kedvesek bőven, és hát az MR
Szimfonikusok szolgáltatta „háttér” nagyjából bármin tud emelni annyit, hogy feledjem
az eredetit, gondoltam én. Tud is, egész biztosan, ha hagyják őket
kibontakozni. Ami ezúttal nem annyira jött össze… De kezdjük az elején.
Pontosabban ugorjunk vissza egy napot.
Szóval… Van ez a Közmédia Nap
nevezetű egész napos rendezvény, hagyományosan a Millenáris Parkban, szeptember
első szombatján. Kitelepült színpadok, haknizó műsorvezetők, sztárok,
sportolók, ilyen sátor, olyan sátor, ízek utcája kóstolókkal, kiállítások. Idén
amolyan „nulladik napi” programként még egy filmvetítést is kaptunk:
megnézhettük a Millenáris szabadtéri színpadán kivetítve Christophe Gans A szépség és a szörnyetegét Vincent
Cassellel és Lea Seydoux-val. Hurrá, úgyse láttam, menjünk el, a szabadtéri
vetítés amúgy is poén (plusz van némi nosztalgikus felhangja – jó tíz éve egy
nyáron át moziztunk a millenárisban felállított óriásvászon előtt). Előtte még
egy kis ajándék fagyi is becsúszott (Levendula Kézműves Fagyizó kóstoltatás –
esküszöm, a hétvége legjobb része volt, még úgy is, hogy a lufim elszökött). Aztán
kezdődik a film. Szép-szép, látványos, aranyos, jaj, de helyes kis nő ez a Lea,
jujjj, ne menj már be abba a sötét erdőbe, pláne, ha ilyen baljóslatú zene
szól, hát nem látod, hogy egy fantasy-rengetegbe mész ahol minimum kínok kínja
vár? Nem látja… És egy idő után mi sem, ugyanis a projektor megadja magát, és átcsapunk
a nyolcvanas évek agyonmásolt videókazettáit idéző, olykor szürreálisba csapó,
el-elcsúszó, homályos éjszakai jelenetekkel tarkított, szellemképes mozizásba. Ami
egy látványfilm esetében nem annyira praktikus, de hát így jártunk, legalább a
technikusok lázas fejvakarásán jól szórakoztunk, amint épp próbálták
kideríteni, mi lehet a gond és nagy szakértelemmel igazgatták a kábeleket. A
film amúgy aranyos, de kénytelen leszek megnézni egyszer élesen is, hogy ennél
kimerítőbb véleményt tudjak formálni róla.
Igazság szerint akkor este jókat
kacarásztunk a bénaságunkon, és mivel volt finom sült krumpli, az idő is
kellemes maradt egész későig, különösebben nem lombozott le minket a
félresikerült mozi – bármilyen rendezvénybe csúszhat hiba, ugyebár. Másnap
töretlen lelkesedéssel tömegközlekedtünk vissza a Millenárisra – ahol azonban
újabb látványos elbaszarintások vártak ránk, és biza így már a nyitónapi
vetítés is átértékelődött és vicces bakiból inkább annak előrefutárává vált,
hogy az idei Közmédia Napja úgy en bloc
mintha kontakthibás lett volna…
Kezdjük ott, hogy idén is
megpróbálkoztunk megtekinteni szerencsétlen TV Maci kiállítását (plusz a TV- és
rádiótörténeti kiállítást), de nem jártunk sikerrel. Nem tudom, ki volt az az
agyament őrült, aki kitalálta, hogy az egyébként hodály méretű Millenáris „B”
épület meglehetősen szűk galériájára tegyék a kiállításokat, de így utólag
megérdemelne egy taslit. Mikor odamentünk, nagyjából nyolcvan ember állt sorba
és várta türelmesen, hogy valaki végre megunja a látványt, és lejöjjön –
ugyanis csak a távozók helyére engedték fel az újakat. Amíg ott álldogáltunk
kétségbeesve, nem nagyon jött le senki – így aztán Maciból idén is csupán a
parkban strázsáló óriásbábu jutott, ezúttal galamb nélkül.
Nem a kiállítások logisztikája volt
az egyetlen gyenge pont amúgy – a rendezvény szerény véleményem szerint
mostanra totálisan kinőtte ezt a helyszínt. Egyfelől iszonyú méretű embertömeg
volt kint – könyvfesztiváli tolongást tessék elképzelni, csak még több
gyerekkel és rosszabb szervezéssel – másfelől annyi különböző színpad, sátor,
bizbasz volt felállítva, annyi program volt, hogy senki nem tudta, merre
menjen, mit csináljon, hol mi van. Csak összevisszaság, tolongó sorok, elégedetlenkedő
hangok mindenfelől. Ha ezt ilyen formában folytatni szeretnék, akkor vagy másik
helyszínt kell keresniük, vagy nagyon komolyan átgondolni a különböző programok
egymásra szervezését és a közönség terelését, mert ez így rémálom.
Ahogy tavaly például (szigorúan
csak hely szempontjából) az volt a Szimfonik koncert is – idén változtattak is
a koncepción, és a színpadot a Mammut amúgy méretes parkolójába helyzeték, a
közönség távol rekedő része számára pedig a parkoló több pontján és a Millenárison
kivetítőket állítottak fel. Szerencsénk volt, időben áttipegtünk a parkolóba,
így majdnem testközelből nézhettük a koncertet – egy meghitt romos gyárépület
tőszomszédságában. Szuper. Aztán pontban a meghirdetett hét órás kezdéshez
időzítve elkezdett szép csendben esni az eső, és abba sem hagyta a végéig.
Sebaj, ázunk – megéri. Ez utóbbi így utólag kérdéses, de legalább
romantikáztunk és bambultunk animébe illő esőt.
Már a kezdés picit döcögősen
ment, a lelkes felvezetés ellenére a „nézzünk bele az előző két Szimfonik
koncertbe” programpont elmaradt (felmerült bennem, hogy ugyanazon a kivetítőn
akarták megmutatni, amelyiken a filmet néztük, de csak nem…), úgyhogy csapjunk
a lecsóba. Nem fogom az előadókat egyenként értékelni, mert az túl
rosszindulatú lenne – legyen elég annyi, hogy az összkép nagyon vegyes. Túl
vegyes az én ízlésemnek. Néhány kiemelkedően jó produkció (Pásztor Anna, Bocskor
Bíborka, Lovasi András és Bérczesi Robi kettőse, Szabó Balázs, Papp Szabi és Mc
Columbo) mellett több borzalmasan félresikerült szám is becsúszott. De még ez
volt a kisebb baj. Ami igazán bosszantott, az az előző két évben megszokott
innovatív hozzáállás teljes hiánya. Pedig az alapkoncepció nem lett volna rossz
– vagyis hogy rendezzük párokba az előadókat és adják elő egymás dalát, majd „bónuszként”
egy közös produkciót. Csakhogy! Ennek szerintem úgy lett volna értelme, ha a
gondosan különböző „irányból” válogatott előadók a másik dalát valóban saját szájízükre alakítják,
magukévá teszik – ebben tényleg van fantázia, és sokkal jobban ki lehetett
volna aknázni. Három-négy szám esetében sikerült is, a többinél viszont az volt
az érzésem, hogy ugyanazt hallom, amit már ezerszer, csak belevettek egy vendégművészt
is.
Ám még ez is eltörpül amellett a
bosszantó nemistudommi, hanyagság(?), ostobaság(?) mellett, hogy ezen az estén
az amúgy változatlanul remek MR Szimfonikusokat hagyták háttérbe tolni. Én nem
is értem, hogy hova lett mindaz a bátorság, ami az előző években megvolt,
amikor a leglehetetlenebb zenéket is valóban áthangszerelték, újjáépítették,
szimfonikus zenekarra adaptálták – idén csak annyi történt, hogy a legtöbb szám
mögé odatolták a nagyzenekart, hogy támogassák meg csodálatos játékukkal ezeket
a nemegyszer elég egyszerű dallamokat. Egy kezemen meg tudom számolni, hány
számhoz nyúltak hozzá értékelhetően, és ez bűnös nem-kihasználása a rendelkezésre
álló erőforrásoknak. Arról nem is beszélve, hogy ismét csak „el lett hangolva”
az esemény – az előtérben játszó session dob annyira túl volt hangosítva, hogy
sokszor lenyomta a szimfonikusokat. (Ezzel
együtt is a koncert leglenyűgözőbb része az a néhány pillanat volt, amikor a
zenekar igazán kibontakozott!) Nem tudom, hogy a közönséget verő esőnek
köszönhetően spórolták-e le a ráadást, vagy eleve így tervezték, de idén semmi
extrát nem kaptunk – pedig például a szimfonikusok immáron „sztárok” nélküli „örömzenélése”
a tavalyi koncert záróakkordjaként emlékezetes maradt.
Sajnálom, hogy ennyire
félrecsúszott idén a rendezvény – annál inkább, mert továbbra is úgy gondolom:
a magyar könnyűzenei élet legjobb kezdeményezései közé tartozik a Szimfonik koncertsorozat.
Remélem, jövőre – ha lesz – visszatérnek a korábbi koncepcióhoz, és újfent
okosan, ügyesen, fantáziadúsan használják fel a rendelkezésre álló tehetséget. (És mondjuk nem ártana, ha IQ-harcos feltörekvő
sztárocskáink némelyikének legalább az öltözőben valaki a fejébe verné, hogy a
zenekar neve: MR Szimfonikusok – nem MR2 Szimfonikusok, nem Petőfi Rádió
Szimfonikusai, nem MR Szimfonik. Tudom, ne legyek már ilyen sznob gyökér, és
amúgy is eleget puffogtam, de az eszem megáll, amikor olyanok parádéznak a
színpadon a közmédia által megtámogatva, akik képtelenek megjegyezni a zenekar
nevét, amellyel együtt játszanak. Uff!)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése