Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Murakami Harukit a magyar olvasók eddig elsősorban monumentális nagyregények szerzőjeként ismerhették, tavaly év végén azonban végre kézbe vehettük a szerző korai novelláit tartalmazó, angolul több mint húsz éve olvasható Köddé vált elefántot. Nem véletlen, hogy az angol kiadást említem, e kötet esetében ugyanis az tekinthető „eredetinek” – tíz évvel később követte a japán kiadás, mely a maga nemében kuriózum, hisz tartalmaz egy, a szerző által „visszafordított” novellát is (az amerikai folyóirat-megjelenések esetében megszokottnak mondható lerövidítésnek áldozatul esett „Tiroli nadrág” jutott e fura sorsra). Minderről: a válogatás mikéntjéről, a novellák keletkezésének és első megjelenésének körülményeiről, az amerikai publikációs lehetőségekről hosszan mesél a szerző a japán kiadáshoz írt bevezetőjében. Hálásak lehetünk, amiért bekerült a mi kiadásunkba is (nemkülönben az amerikai szerkesztő előszaváért), már csak azért is, mert egy új Murakamit ismerhetünk meg általa: egy fiatal, még bőven az egetrengető világsikerek és Nobel-esélylatolgatások előtt álló, feltörekvő írót, akinek addigi pályája csúcsát jelenti, hogy a The New Yorker felkérte állandó szerzőjének. És aki természetes közegének (még) a novellát tekinti – példaképének pedig azt a Raymond Carvert, akinek műveit korábban japánra fordította.

Érdekes hogy épp Carvert… Murakamiról nem elsősorban rá asszociálnánk, pedig a nyugtalanítóan hétköznapi, magányos, kilátástalanságukba csendesen beletörődő sorsok ábrázolása tekintetében valóban nem állnak olyan távol egymástól. És bár eddig egészen más oldaláról ismertük, e novellákban a japán szerző azt is bebizonyítja, hogy ha muszáj, tud ő sűrítve, szavakkal takarékosan bánva is komplex sorsokat felfesteni – ha rosszmájú lennék, írhatnám, hogy tehetné gyakrabban, de az a szomorú igazság, hogy én szeretem olvasni olykor sehova sem vezető többszázoldalas gondolatfolyamait is, szóval tőlem aztán írhat, amennyit csak kedve van. De azért jó tudni, hogy a „látomás” mellett a kisepika megkövetelte mesterségbeli tudás is a kisujjában van.

E válogatás tizennyolc novellájának legtöbbje pusztán formailag különbözik a regényektől – a téma gyakorlatilag ugyanaz. Hol is vagyunk pontosan, amikor azt gondoljuk, otthon vagyunk e világban? Vajon ugyanott, ahol a többiek? Vagy mindannyian külön kis világok vagyunk, bármiféle kapcsolat, az átjárás bármilyen lehetősége nélkül? Vajon ez az univerzális magány feloldható valaha? Közel kerülhetünk a másik ember valóságához egy röpke pillanatra akár? S ha igen, mi történik?

Ahogy a regényei általában, e novellák is amolyan „semmikülönös” történetek. Egy húg bemutatja bátyjának a jövendőbelijét, mire a báty konstatálja, hogy mennyire más életet élnek ők ketten. Nem változik meg hirtelen, nem értékeli át az életét, nem ébred rá, hogy elvesztegette a fiatalságát és ideje lenne megkomolyodnia – semmi hasonló amerikanizált klisé. Pusztán elénk pakolódik egy szituáció, hogy kiolvasunk-e belőle bármiféle „magyarázatot”, „tanulságot”, vagy egyszerűen hagyjuk magunkat elveszni a jólesően ringató szövegben, csak rajtunk áll. Üdítő, mennyire nem erőlteti ránk a mondanivalóját – épp ezzel éri el, hogy visszafogott, olykor kimért, olykor szinte szertartásos szavai igazán mélyre hatoljanak.

Ahogy bemutatja például a „Szendergés” főszereplőjének mindennapjait. Semmi dráma, semmi hatásvadászat, semmi könny – csak az iskolai órarendszerűen koppanó mindennapi teendők és egy rezignált „Ez az én életem”. Rutinszerű, fásult, kiüresedett mindennapokban lézengő szereplők bukkannak fel sorra a lapokon, és bár nem történt velük semmi látványos tragédia, sőt, többnyire jólszituáltak, szép helyen élnek, előttük egy halom lehetőség, az olvasó óhatatlanul felteszi magának a kérdést: hogyan kerültek ide? Épp ide? Vajon ide akartak jutni? És vajon én, az olvasó hova akarok jutni? Akarom én, hogy ilyen életem legyen?

Akadnak persze itt is misztikummal szolidan átitatott novellák – de ahogy azt már Murakaminál megszoktuk, a misztikum is csupán egy lehetőség. Lehet, hogy ott van, lehet, hogy nincs. Lehet, hogy mindig is ott volt. Mintha csak egy pillanatra elhúznának egy fátyolszerű függönyt, ami a mi világunkat a másiktól elválasztja – hogy épp mi pottyan át egyikből a másikba abban az egy pillanatban, ki tudhatja… Éppúgy nem tudhatjuk, mi van a fátyol mögött, ahogy nem tudhatjuk, mi van a másik embert fedő „fátyol” mögött. Fátylaink, ha úgy tetszik, álarcaink is világokat választanak el egymástól. Néha fellibbentjük őket, néha kapcsolatokat teremtünk, átlépünk másik világokba, másik valóságokba, néha megízleljük a varázslatot, ami két ember, két világ között létrejöhet – aztán ismét lehull a fátyol, és ott maradunk üres kézzel, kifosztottan, magányosan. És rájövünk, hogy minden kapcsolat csak illúzió – mint a semmiből érkező telefonhívás, melyről soha nem tudhatjuk meg, ki hívott, mi akart, miért és egyáltalán valóban minket akart-e. Vagy csak eltévedt a téridőben, és kikötött egy másik ember fülében.

Ahogy írom ezt az ajánlót, szép lassan engem is maga alá temet ez a lassú melankólia, pedig nem feltétlenül kéne… Mert ellentétben a regényekkel, ezek a novellák a maguk módján szórakoztatóak, olykor még viccesek is. Önmagukban olvasva, ha nem törekszünk mindenáron egy „összkép” megfogalmazására, pláne, ha nem pakoljuk őket nagytestvéreik mellé, még csak nem is hagynak maguk után szomorú atmoszférát. Rövidek, kompaktak, élvezetesek – ilyesformán tökéletesen alkalmasak lehetnek a szerzővel való ismerkedésre. A rajongók pedig úgyis elolvassák, és továbbgondolják. Mert mi már csak ilyenek vagyunk…

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946

Nem tudok erről a könyvről a kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet; mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni, már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.

S most itt a napló, ahonnan elénk penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény. …volt a Népszavánál is, hitegetik. Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet. Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk… két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.

Ez a szöveg nem kíméletes senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a kínos, mísz részletek… nem tehetek róla, de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom, sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is. Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye „társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk, és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.

És egy kort, amely nemigen adott teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb, mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van benne lejjebb. Most megkezdődtek a könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók. Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze, hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.

És a tanú szemével a versek. Nem az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden naphoz odarendelte a krónikát.

…Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

írja a költő 1941. április 6-án – meséli a Tarkómon jobbkezeddel című versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai… délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést, nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és 5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem. 

Nézzétek, hogy köszön ez az április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet. Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.

Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosított figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamra figyeléssel. Mintha vergődéseimet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet. Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni… Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem… Minek maradtam itt, Uramisten?

Maradt. Megőrizte. Nem tudok mit szólni ehhez többet. Nincs mit mondani ehhez többet. Olvassátok!


Kiegészítés. A híreket manapság borzoló szerelmi háromszög-témához majd hozzáteszem egyszer a magamét - ha kissé távolabbról tudom szemlélni a Beck Judit interjút és a hatását. Fontos interjú ez, és alapjában érinti mindazt, amit fentebb leírtam - de nem feltétlenül úgy, ahogyan az interjúban elhangzottak alapján gondolni lehetne. Verset valahogy könnyebb volt írni erről. Olvassátok el, ha akarjátok. Végül nagy valószínűséggel úgyis csak ezt fejteném ki prózában is.

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold

Ben Aaronovitch sorozatindító fantasy-krimije, a London folyói tavaly még az év végi összegzésembe is bekerült, mint az év egyik legnagyobb meglepetése – nem meglepő hát, hogy alig győztem kivárni, hogy rávethessem magam a folytatásra. Ahogy az sem, hogy azért picit húzódoztam, mert ilyenkor bizony mindig fennáll a veszélye annak, hogy kiderül: csupán egyszeri csoda volt… London folyói kapcsán pláne volt erre esély – őszintén szólva azóta sem tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy csupán a Kraken-nosztalgia, az angol humor, vagy Aaronovitch utánozhatatlan stílusa szerettette-e meg velem a könyvet, és halványította el a krimi- illetve fantasy-szál gyermekbetegségeit, vagy valóban annyira jó volt. A folytatás fényében nyugodtan mondhatom, hogy is-is. A gyermekbetegségeken szép lassan túlesünk, egyre otthonosabban mozgunk a műfajok között, a hangulat és a humor pedig még mindig a régi.

Varázslótanonc-rendőrünk, Peter Grant az első részben történtek után sem komolyodott számottevő mértékben, noha most már legalább tisztában van azzal, hogy nem ártana. Mert hát lássuk be, kispályás utcai tolvajoknál és részeg dulakodóknál némiképp fajsúlyosabb gonosztevőkkel kell szembenéznie eztán. Fekete mágusokkal, teszem azt. Pardon, politikailag korrekt megfogalmazással „erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak” illenék nevezni őket. Akárhogy is, gonoszok, erősek, sokkal otthonosabban mozognak a mágia világában, mint Peter, aki még mindig ott tart, hogy szeretné egyszer végre nem felgyújtani a szobát, amikor gyakorol. És tekintve, hogy mestere, Anglia utolsó bejegyzett varázslója, Nightingale felügyelő még lábadozik az előzményben történtek után, ez eleve vesztes ügynek tűnik.

Na de álljunk csak meg! Ha Nightingale az utolsó varázsló, akkor miről is beszélünk? Netán felbukkant egy újabb, eleddig sötéten bujkáló mágiaűző? Vagy több? Kik ők, hol voltak eddig és mégis mit képzelnek, hogy csak úgy varázsolgatnak, a Hodály felügyelete nélkül? Azt hiszem, Peter ezen a ponton azért elgondolkodott, hogy ne vágjon-e hátraarcot és helyeztesse át magát az ügyfeldolgozókhoz, de sajnos (?) ez egy olyan buli, amiből nem lehet csak úgy meglépni. Ha az ember egyszer mágustanonc lesz, az is marad. Még akkor is, ha lassan tanul és mindent felgyújt maga körül.

Persze a fekete mágia csak az egyik szelete az ismét több szálon futó történetnek, akad itt „hagyományosabb” nyomozás is (már ha bármi hagyományosnak nevezhető Aaronovitch Londonjában) – például néhány váratlanul elhunyt dzsessz-zenész esete, kiknek halálában látszólag nincs semmi közös, mégis: valahogy nyugtalanítóak. Mintha valaki (vagy valami?) kiszívta volna az életerejüket. Netán dzsessz-vámpírokkal állunk szemben? S ha ez még nem lenne elég, egy félévszázados fotón felbukkanó arc és néhány lopott könyvtári könyv egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Peter tehát nyomoz, közben bénázik, néha besegít a gyilkosságiaknak, furikázik, mentőautókat köt el, és leamortizálja fél Londont. Ja, és majdnem megint magára haragítja a várost körülölelő folyókat. Plusz csajozik – kicsit sokat, ha engem kérdeznek, de hát fiatal, menő, és a titkos szívszerelmének épp leszakadt az arca, úgyhogy nem nagyon akar pasit látni maga körül – nem csoda hát, hogy kétbalkezes rendőrünk belebolondul az első gyanús hölgyeménybe, akit elé sodornak a nyomozás hullámai. Mindeközben még arra is jut ideje, hogy egykor majdnem-legendának számító apját visszaterelje a dzsessz-színpadokra. Mert ne feledjük, miközben nyomozunk, mágiát tanulunk, üldözünk, végig szól a Body and Soul…

Ami jó. Amennyire nem tudtam mit kezdeni a Patkánykirályban központi szerepet játszó jungle-dallamokkal, annyira jólesett most az a plusz, amit a zene adott a könyvhöz. Szeretem a dzsesszt, hát még a jó dzsesszt – élmény volt olvasni ezekről a klasszikus előadókról és emlékezetes (vagy épp tragikus) előadásaikról. A számcímekből kölcsönzött fejezetcímekért pedig külön jár a pirospont, nyugodtan tessék olvasás közben-után meghallgatni őket. De a dzsessz valóban csak hozzátesz, a középpontban még mindig Peter és az ő tanonckodása áll. Továbbra is rettentően szimpatikus, hogy nem lesz belőle egycsapásra valami világmegváltó szupermágus, sőt – bénázik, szenved, latint magol és vállalja a gyengeségeit; ugyanakkor kíváncsi és keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre még tapasztalt mestere sem tud felelni. Ahogy Peter tanul és kutakodik, úgy tudunk meg mi is egyre többet erről a világról, a mágia múltjáról és jelenéről és látunk egyre több lehetséges jövőt… Melyek között ki tudja, tán olyan is akad, ahol a jelen technikai vívmányai és a mágia együtt (is) tudnak működni. Sőt, az is lehet, hogy a technika segítségünkre lehet felfedni a mágia egyes titkait. És még az is előfordulhat, hogy nem csupán két mágussal kell nekivágnunk a további nyomozásnak, hanem...

Ha az előzménynek fel is róhattunk némi vázlatosságot és hogy túl keveset tudunk meg erről a sajátos fantasy-világról, itt nem lehet különösebb panaszunk. Kerekedik szépen, és amit megtudunk róla, az alapján igen ízletesnek tűnik – persze akad megannyi nyitott kérdés, laza kézzel odavetett függővégek sora, megmagyarázatlan lények és London, az elbűvölő London, aminek még vannak felfedezésre váró arcai bőven. Nincs kétségem afelől, hogy a folytatások során is remekül fogunk szórakozni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán

Patrick Süskind: A mélység kényszere

Három elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind, a Parfüm, A galamb és a Sommer úrtörténete szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák, álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán feladjuk és mindent eldobunk magunktól.

„A mélység kényszere” főszereplője például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.

A „Viadal” középpontjában mondhatni a másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni. Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem kell, de ha már nem okoz élvezetet, nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját szobra.

Pláne ne kövüljön meg még életében, ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget” vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű, ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a legtöbb valóban egetrengető tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?

Könnyed, csevegő hangvételével, visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza. Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt, belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az beépül, csak rajtunk áll…

Kiadó: Partvonal

Fordító: Várnai Péter

Canzoniere Grecanico Salentino - Művészetek Palotája 2015. január 30.

Én egy kumma szót nem hallottam eddig a pizzicáról – az olasz csizma sarkán elterülő Salento „helyi tarantellájáról”, de hogy eztán odafülelek, ha a szót hallom, az biztos. Van egy varázsa ennek a szinte őrjöngésig pörgető féktelen dalnak és táncnak – amellyel a legenda szerint elbánhatott a mérges pók csípésével a szervezet; az egész mediterránumra jellemző, mindenhol megvan a saját variációja. A pizzicába beleszövődik Afrika, a hangszerválasztással, harmóniákkal és ritmusokkal; a „csizmasarkon” élő görög kisebbség saját zenei kincse, a többszólamú kórussal és a kérdezz-felelekkel. A féktelen, pörgető, vidám játékot átszínezi a máshonnan érkező líra. Érdekes ez – mintha tényleg az a hagyomány maradna élő, amely befogadó; amely egy fogható, megőrzött irány mentén nem szégyell időről időre változni.

A Canzoniere Grecanico Salentino 1975 óta létezik; a stafétát az öregektől átvette azóta a fiúk nemzedéke. Gyönyörű történet ez, az együtt játszó zenészdinasztiáké: Daniel Durante mintegy az örökségét adta át fiának, Mauronak a zenekarvezetéssel – s az együttesében kulcsszerepet játszó gitáros: Roberto Licci fia, Emanuele most a fiú, Mauro támasza. Az együttes teljesen megújult – s jelenleg az egyik legjobb olasz népzenei formációnak tartják, világszerte játsszák a dalaik, fesztiválok és koncerttermek versengnek értük. 2013-as lemezük, a Pizzica indavolata a szakmai fórumok jelentős része szerint az év legkiemelkedőbb hanganyaga volt. Azt hiszem, ennél szebben semmi nem igazol egy zenekari megújulást – de még ennyire sincs szükség; egyszerűen meg kell hallani őket.

Meg kell hallani, ahogyan Massimiliano Morabito lehajtott fejjel bűvöli a harmonikáját. Ennek a zenei repülőszőnyegnek ő az egyik motorja – minden feltűnő gesztus, jó értelemben vett kivagyiság: „zenészség” nélkül. Egyetlen dalban enged ennél többet, amikor az együttes energiabombája, Giancarlo Paglialunga ül mellé egy duettre, tamburinnal a kezében. De ő azt hiszem a haldoklót is képes volna táncra perdíteni. Ebben a sokhangú, öt remek énekest egymásnak feszítő zenekarban az övé a legnagyobb hangi dög. Paglialunga a ritmus folyamatos kézben tartása mellett ott a bal szélen időnként akkora dudás a csárdában, mint amekkora a Radicantoval volt a középpontban Raiz. Persze itt mindenki minden – a legtisztább fájdalmú női hang, Maria Mazotta kezében is feltűnik időnként a tamburello, a csörgődob – bár azért az ő dolga leginkább az ének… 

Meg kell hallani, ahogy Emanuele Licci használja a buzukit, a gitárt. Ahogy teleszínezi a többi hangszer hagyta helyet – mondanám, de ekkora gazdagságban tényleg mindenki csak annyit színez, amennyi helye van. Persze azt aztán telistele: sűrű zeneleves ez, repül vele az idő. Az övé az éteri hang, a terc; Giancarlo Paglialunga hangsúlyait a legtöbbször ő puhítja el… Meg kell hallani, ahogy Giulio Bianco válogat a dalokhoz a bőröndnyi dobozból fúvós hangszert, dudától a szájharmonikáig – hogy aztán időnként egy basszusgitárral teljesen máshonnan töltse a közöst. Giulio fiatal kora ellenére számtalan lemezzel a háta mögött, keresett zenészként érkezett az együttesbe állandó tagnak – ez is mutatja, mekkora rangja van ma a Canzoniere Grecanico Salentinoban játszani…

Meg kell hallani Mauro Durantét, ahogy hegedül. Ahogy kézbe veszi a tamburint – és egy szál maga olyan dobszólót nyom az egy szem csörgődobbal, hogy ha nem látod, nem hiszed el, hogy egyedül csinálja! Valahol a színpadra lépése első pillanatától egyértelmű, hogy ő vezet. Elviselve, hogy hangban csak a negyedik – a felelgetősökben így is következik. A színpadra, a zenészek elé időnként kipenderül Silvia Perrone, a táncos – és táncolja a pizzicát. Hiszen ez ízig-vérig tánczene, Maurónak a Fesztivál Színház közönségét se kellett különösebben hosszan győzködnie, hogy ugyan már, álljunk fel és merjünk a ritmusokra és dallamokra mi is mocorogni…

Így elsőre olyan nekem a pizzica a Canzoniere Grecanico Salentino tálalásában, mintha valamiféle ősrégi-friss, mediterrán keretbe helyezett ír kocsmazenét hallanék. Féktelen dolgot, olyan mulatságot, aminek csak a fáradtság vet véget – vagy az se. Egy biztos, először el se akartam hinni, hogy véget ért. Hogy tényleg így elrepült velünk az idő...

Nem a legjellemzőbb arcuk, de ehhez van klip:

Blake Crouch: Wayward Pines

Nagyjából a megjelenés előtti napig hezitáltam, vajon kell-e nekem ez a könyv – a májusban érkező sorozat promójával jócskán megtámogatott hírverés ugyan ígéretes olvasnivalót vetített előre, a nagyvonalakban felvázolt sztori és a külföldi kritikák is csupa jót ígértek, mégis hezitáltam, mert hát valljuk be, ilyesmit azért már nem egyszer láttunk/olvastunk. És nem is csak a „túlságosan is adja magát” Twin Peaksre gondolok. Másrészt… Előzetes információk alapján ez azért eléggé műfaji katyvasznak tűnik (krimi? thriller? horror? sci-fi? mindez egyszerre?), és bár én szeretek műfaji katyvaszt olvasni (ne menjünk messzire, tavaly a Déli Végek trilógia pont ezzel vett meg), ez mindig kétesélyes. Egyébként ha már itt tartunk, sok szempontból egy újabb Déli Végeket vártam – és bár ez nem az, megvan benne a potenciál, hogy hasonlóan jó legyen.

Hezitálás ide vagy oda, miután kézhez kaptam, a kapcsolatunk meseszerűen alakult – egy hirtelen ágynak döntő betegségnek köszönhetően (na jó, ez nem annyira meseszerű) egy délután alatt elolvastam, és meg kell mondjam, valahol jó, hogy így alakult, mert ezt a könyvet némiképp bajos lett volna munkába-munkából békávézások alkalmával, húszoldalanként fogyasztani. Pláne, ha az embernek nincs lehetősége a munkahelyén stikában olvasni. Ez ugyanis nem nagyon engedi letenni magát. De tényleg. Tudom, hogy a „letehetetlen” jelzőt némiképp elkoptatta, hogy minden thrillerre rányomják (és minden másodikról Stephen King mondja…) de higgyétek el, tényleg nehéz. És nem is feltétlenül azért, mert olyan nagyon feszült lenne, hanem mert sokáig az égvilágon semmi nem történik benne, és ez baromira nyomasztó.

Jó, persze, valami azért történik… Dale Cooper Ethen Burke, az állítólagos különleges ügynök két eltűnt társa után nyomoz, amikor elvetődik az idilli Wayward Pines városába. Isten hozta a Paradicsomban! Apró szépséghiba, hogy a város határában elcsapja egy bazi nagy kamion, ezért némiképp összetörten, emlékek, tárca, jelvény és pisztoly nélkül tér magához – de hát a városlakók kedvesek, a táj festői, a kórház személyzete hozzáértő, a családját már értesítették, mi baj történhet… Ha nem ugrálna annyit, tán nem is történne semmi, de tudjuk jól, isten háta mögötti kisvárosokba tévedő különleges ügynökök mindig ugrálnak. És furcsaságokra bukkannak. Nyugtalanító furcsaságokra. Meglincselt hullákra, üres utcákra, gyanúsan tökéletesre fésült kertekre és még tökéletesebbre igazított mosolyokra, hirtelen felbukkanó és eltűnő emberekre, óraműpontossággal felcsendülő tücsökzenére. Valahogy mintha nem lenne minden rendben ezzel a kisvárossal.

Épp ez a „valahogy mintha nem lenne minden rendben” olyan idegesítő, hogy nem tudom letenni a könyvet, amíg a végére nem jutok – és ez kizárólag Crouch iszonyúan profi írásmódjának köszönhető. Valahogy úgy adagolja a nyugtalanító apró részleteket a tökéletes felszínbe, pont annyit kever csak bele a csendes őrületből ebbe az amúgy nagyon is ízletes koktélba, hogy ott mocorogjon az agyunk hátsó részében a „miafrancvan???” kérdése. Végül ezzel nyer – a megírás módjával. Ahogy szép lassan elénk pakolja a szereplőket, például – akik éppúgy, mint városuk, kezdettől kicsit nyugtalanítóak, kicsit hamisak, de úgy egyébként simán elmennének hétköznapi őrülteknek. Míg egy idő után ki nem bújik belőlük az állat. Ügyes!

Persze mint minden hasonszőrű regénynek, ennek is a legfőbb kérdése, hogy mi is az a nagy rejtély… Nos, aki a bevezetőben már idecitált Déli Végeket a megválaszolatlan kérdései miatt nem szerette, azt ezúttal megnyugtathatom: megvannak azok a válaszok. Hogy leesik tőlük az állunk, az biztos – hogy mennyire eredetiek, azt nem tudom, én mindenesetre még nem találkoztam hasonlóval sem. Lehet, hogy a műfaj jó ismerői igen (haha, nem mondom meg, melyik műfajéi…). Ám leesett áll ide vagy oda, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy kellett nekem ez a befejezés – én ellettem volna egy nyitottabb (többfelé továbbgondolható) végkifejlettel. Ez így olyan nagyon kerek. Főleg a folytatások fényében – mert mégis hova lehet ezt folytatni? Netán amit kapunk a végére, az is egy még nagyobb átverés?

Okos fickó amúgy ez a Blake Crouch, nyilván tisztában volt vele, hogy úgysem úszhatja meg az állandó „tvinpíkszezést” – inkább elébe ment és az utószóban leírja, hogy igen-igen, ez a regény a kultikus sorozat hatására íródott. Szimpatikus. (Ennél már csak az lett volna szimpatikusabb, ha valamiképp „beleírja” a sorozatot, ahogy például Lauren Beukes tett Philip Pullman könyveivel a Zoo City-ben.) De nem csak a Twin Peaks hatása érezhető itt, egy ponton átmegyünk biohorrorba és kikacsintunk a Lostra (ez a része tetszett legkevésbé) és még a Tortúra Wilkes nővére is megkapja a maga huszonegyedik századi követőjét.

Elnézegetve a sorozat előzetesét (spoilerérzékenyek inkább ne tegyék!), a hangulatot sikerült elkapni – engem innentől megvettek. Ez a beteges, cukros, Stepfordi feleségeket idéző ötvenes évekbeli „mi kis városunk” atmoszféra pont az, ami hozzáragasztja a regényt az ember kezéhez – már csak azért is továbbolvassuk, hogy összetörjük végre ezt a cukormázat. Brrr… Kíváncsian várom, mit hoznak ki belőle – de előbb jöjjenek a folytatások!

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a férfi, akinek könnyű dolga volt...

Nagyon könnyű dolgom volt Ovéval. Mert van szerencsém személyesen ismerni. Nem ugyanígy hívják, de mivel egy éven át gyűrtük az ipart egy munkahelyen, volt alkalmam megismerni a kérlelhetetlenségét, az igazságmániáját, a törésig szilárd rendjeit: fizikait, erkölcsit, etikait. Azt, ahogy a tulajdonos értésére adta, hogy balfaszságot csinál, ahogy nem hagyta lerázni magát – minden Don Quijote-i makacsságát volt alkalmam, a magam Sancho Panza-i bőrén is érezni; de nagyon szerettem vele dolgozni, mert olyan volt, mint egy tökéletesen beállított Saab. Nem hibázott szinte soha (napokig rágta magát, ha mégis), és amit megcsinált, az kérem meg volt csinálva (napokig rágta magát, ha mégsem). A szava szentírás volt, ön-azonos volt – mit beszélek: most is ugyanúgy azonosul azzal, amit kimond. Ha nyersen, ha sértőn, ha olykor a pokolba is kívántam érte. Mert a maga kifacsart értékrendje szerint (amely valójában nem facsaródott, nemzedékek óta nem – inkább a világ csavarodott ki magából az apák leszármazási rendben szigorúan továbbadott értékrendje körül), szóval a maga értékrendje szerint mindig igaza volt. Ráadásul. Időnként meg tudtam volna ölni érte. De ha kéne valaki, akkor elsőnek őt hívnám.

Nagyon könnyű dolgom volt Fredrik Backman szövegével. Ezek a mondatok könnyen gördülnek. Nincs bennük attrakció. Ahogy megszületnek, úgy kerülnek elénk, mintha nem lenne rajtuk semmi cifra, utólagos öltöztetés, igazítás. Nem tudom, mekkora munka lehet megtartani ezt a keresetlenséget, amely olyan, mint Ove élete – egy tagolatlan, mégis megunhatatlan, gyönyörű tőmondat. A stílus a szereplőé – és ettől hallatlanul vicces. A helyzetkomikum fele csak a helyzeté, a másik fele abból fakad, ahogyan elénk kerül. Beköltözhetünk egy fejbe, amely nem úgy működik, mint a miénk. Ezt teszi velünk a stílus, a könnyen olvasható, minden utalást kerülő egyszerűség. Ezen felül az író csak egy-két trükköt enged meg magának. A szinte balladaszerűen visszatérő cím játékát a fejezetcímben, s a fejezetek végén feltűnő, külön tördelt egy-két mondatot. Mert olyanok ezek a kis lezáró mondatepizódok, mint a reflektorfény.

Teljesen más fénybe kerül tőlük az olvasott.

*

Nagyon könnyű dolgom volt a történettel. Sajnos. Épp veszteség után. Minden veszteség más, de a gyász – az sajnos ismerős. Értem Ovét. Van, akitől ilyenkor egyszerűen elfoszlik az élete. Leenged, mint a rosszul megragasztott, defektes biciklikerék egy lány biciklijén, aki mégse, de egyszer majd talán. Mert pont ez hiányzik annak, aki leenged, a talán lehetősége, a mégse, a lehet – ami helyett csak a nincs van. A lehetőség hiányzik, hogy akár komplett idióta legyen valaki. Valakivel. Aki nincs – és nincs lehetőség se. Csak a leengedés van, a leengedett kéz, aki egy érintést keres. Nem tudja elengedni azt az érintést. Ami nincs. Elment. És magával vitte az összes színt. Van ilyen ember, igen, aki nem éli túl ezt, ahogy elfakul a világ – és van, aki tényleg nem veszi észre a maga színeit egy gyerekrajzon. Hogy ha nem is látja maga körül a színeket, magában, másokban – akad, aki láthatja: benne. Van, aki nem veszi észre a világot, ami szükséget szenvedne nélküle.

Olyan megnyugtató volna, ha tényleg így tudnánk túllátni a másik nyers, bántó, sértő modorán! Ahogyan az esetlen, utánfutóval tolatni képtelen, csavart meghúzni béna, sőt, csavarhúzótlan - sőt, szerszámosládátlan -, létráról leeső, radiátort csöpögni hagyó, minden aprósághoz szerelőt hívó lúzerek teszik! Ha tényleg lenne bennünk elég empátia egymás felé! Ez az író másik apró csalása: a könyv világa itt idilli. Mert odanézi az empátiát azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Mert odaképzeli az elégtételt, ahova kell – mert végre egyszer visszavonulót fúj az embertelenség: mert nem bír ekkora együttérzéssel. Csak egyet mondok: kell az empátia, amikor valaki ennyire öntörvényű, hogy nem adja fel (azt se, hogy feladja). Kell a bizalom, hogy negyedik alkalommal se rendőrt hívjak, hanem feladatot adjak annak, akinek az élete e nélkül üres. Mérgelődni valót annak, akinek az élete a nélkül üres…

Nagyon könnyű dolgom volt; komolyan nem is értem, hogy lett ennek az olvasásnak közben ekkora súlya. Hogy fordulhatott elő, hogy Timi után én is könnyekkel fejeztem be ezt az olvasást, és nem ott fogott el, ahol megkondul szinte egy harang valahol a mellkasban – hanem ott, ahol megmutatkozik az, ami túl van a szavakon. Az utolsó bekezdés külön tördelt utolsó, összegző, egyszavas mondatában. Annak a kimondhatatlannak a láttán, amit csak igazi mesterség birtokában szórhat ilyen könnyű kézzel elénk valaki író. Amit csak a legbanálisabb közhely közelít: az élet nem áll meg, de igenis lakik benne valami, ami igen. Valami, ami örök. Ott és akkor, egyetlen szóban.

Pedig valójában csak egy autómárka neve.

Kiadó: Animus

Fordító: Bándi Eszter

Bin Jip: Heavy (CD)

Elkészült. Tényleg el; az igen sok munkával variálódó játéktér, a hármas egymásba fűzött, koncertek tucatjain elénk tárt őrült mennyiségű ötlete egy többször ismételhető pillanatra tényleg kiad egy összefüggő mondatot. Összefüggő mondat – a dalok között nincsenek szünetek; Andrew J. úgymond „egyetlen szetté” álmodta a dalokat. Többször ismételhető egy-pillanat ez a zenekar életében, hiszen többször belakhatja a lejátszód, számtalanszor meghallgathatod Harcsa Veronika annyiféleképp téged nyitó szövegeit – de készülj fel, ha elmész élőben meghallgatni a Bin Jip valamelyik koncertjét, nem is egy olyan dal lesz, ahol Gyémánt Bálint teljesen új harmóniákat épít az ismert dalok teljesen új ritmusába. És őrült mennyiségű ötlet – elég, ha csak a „Vicky”-re utalok: barokkos túlzásokon át nyers zúzásból csiszolódott-tompult kompakt-felvehetővé. A Bin Jip esetében ez a legelső, amit szokj meg: semmi nincs kőbe vésve.

Van abban valami hallatlanul vicces, ahogy kezdődik. Élvezd a resztlit. Mintha a zenészekben lakó kíváncsiság iránya tényleg csak befelé hatna – mintha nem is akarnának nagyon vadonatúj dalokkal szöszölni. Itt a maradék, a második korongra… tudom, hogy nincs így; de már itt ránk kacsint Veronika egyik kedves fegyvere: az irónia. A zene egyedi módon gazdag – megint nem érzem azt, hogy a stúdiókörülmények, a számtalan sáv visszaélésekre csábítaná a hármast, sőt. Veronika loopjai alatt a koncerten sokkal több apró színezést megenged magának Andrew és Bálint, mint a lemezen. Fogj meg mindent, ami fontos, ragadd magadhoz – aztán vidd az ablakhoz és szórd a szélbe. Jó kezdet: ürülj ki, hogy befogadhasd, ami jön.

Vagy ami megy. A nehéz dolgok, surranó négy keréken. „Heavy”. Ezt a dalt akkor is a klippel vetíti a belső látásom, ha nincs előttem. Sorjáznak a finom, anime-jellegű képek, lüktet benne a mese az elveszésig tartó keresésről, a „csodaszarvas-kergetésről”, az égbe röppenő éjbe olvadásig. A pillanat, amit meg kell ragadni – ez az útlevél, amivel átléphetők a határok, így lehetsz függője a függetlenségnek. Együtt lüktetni az idővel – a világosság a gyertyalángban, a cseppben a vízesés… nem először érzem úgy, ebben a zenében első a szöveg. A dalok minden hangulata a szóba oldott mondanivalót szolgálja.

Aztán az őszinte keresés elhiteti veled: többet érdemelsz. Már csak gint iszol citrommal, mint aki már ehhez is elég magasra emelkedett. Felül… Az ének hangsúlyaival csöpögtetett irónia: menők vagyunk, a siker forrón átjár – maga ez a menőség a siker. „Gin with lime”. Mert persze ott van a dalban a hosszú monológ, a fiúk által körbeudvarolt dünnyögés, ahol nem számít semmi, nem érdekel semmi; ahol nem szabad ujjlenyomatot hagyni, adjatok még pár refrént… A világ fejen áll, az értékrendjét tekintve, tehát aki legfelül van, az merítkezik fejjel a sárba. A zene megint remekül szolgál – olykor nagyon nehéz eldönteni a dalok alatt, milyen hangszert hallunk, felismerhetetlenségig torzított gitárt, vagy szintetizátort, gitárszerű hangmintát loopolva, vagy hangmintaszerű torzított pengetést...

Nagyon tisztelem Harcsa Veronika őszinteségét a dalokban. A „Toss and turn” szinte agresszióként cipeli magán ezt az őszinteséget. Kegyetlen vízió ez, ha akarom az éneklő hang bensőjében egyre növekvő lyuk a hiány maga, a csírázó új élet, a burjánzó beteg sejt, vagy mindhárom együtt. Az önreprodukálás kényszerébe rejtett elmúlás-tudat. S mindez éles, pontos zenei kíséretet kap: „nővéreim, gyertek, támogassatok…” Jönnek is a hangok, aláfekszenek az éneknek. Tényleg egyre nehezebb eldönteni, ki adja a basszust, ki feszíti a dallamot az ének alá… egymás elgondolásaival játszik Balázs és Andrew.

Hogy a játék kedvéért akár feladjanak egy előzőleg játszottat. A „Vicky” a koncerteken eddig hallott verziókhoz képest mintha a klipben központi szerepet játszó abszolút retró ZX Spektrum számítógéphez jobban illő zenei környezetet kapott volna. Elsimogattak benne számos karcos, éles elemet – és az így megnyílt helyre beáramlott valami az egykori játék-kísérőzenék legjobb pillanataiból. „A nedves fű szinte vezeti a készséges lépteket…” ezt a dalt is nehéz a klipje nélkül elképzelni, ha egyszer már láttad.

Ezen a lemezen alig is érezni akármilyen hangszeres dominanciát – nem igazán követhető, mikor uralja a teret Gyémánt Bálint vagy Andrew J.; a legnyilvánvalóbb eseteken túl nem igazán található ki, ha nem látod hozzá a színpadot, hogy épp ki adja a másik alá a lovat. Egy biztos: a kettejük játékán Veronika lovagol az énekkel. „A legjobb férfi elment”, panaszolja a „Fig peel”; „már megint hol voltál” perlekedik a „Flimsy” (hallatlanul gúnyos, szinte karikatúraszerű passzív agresszív szöveg); „úgy hiányzol, mint egy érintés”… kinek az ujjai járják végig az öltéseket – kérdi a „Stitches”. Csupa párkapcsolati dráma, jelentősen különböző zenei környezetekben, hol poposabb, hol szinte groove-be hajló, hol az egykori Genesis legfényesebb progresszív korszakát idéző zenei elemekkel.

Persze ennyi csalódás önvizsgálatra késztet – így fűződik tovább a dalokból font mondat. Nagy jelentősége van, hogy nincs szünet; ez is egyfajta klasszikus progresszív jellemző, az egész albumon végigfutó koncepció, ahol a dalok egésze egy-egy dal saját meséjén túli, egyetemesebb történetet is hordoz. A „Ploy” az elbizonytalanodás dala; hagyd az életed megváltozni – énekli Veronika. Tudjuk, nem olyan egyszerű.

Hogy mennyire nem? Ott az „Uncle”. Van egy saját asszociációm hozzá, a Kiégő Izzók vetítette radarernyőn villódzó pontok ajándékoztak vele; a dal hangulatának sajátságos képre kerülése a dallal együtt egy kedves régi mesémbe repített – egy animébe, ahol a félszemű kalózkapitány („egy szakáll nem elég, hogy elbújj”) egy ponton túl, az ismeretlen űrben közeledő ismeretlenre lőve nem tudhatja, hogy épp egy más időbe csábult „önmagára” lő. Van hogy kötelező változni – főleg ha tényleg túl vagy az utad felén… (remélem, a Bin Jip hármasából még senki nem gondol így magára…).

És a „Noway boy”. A „sláger”. Amin tényleg felállva kell táncolni, és végig kell bírni, ez benne a pláne. Valójában mindannyian „szóbasejöhet” fiúk vagyunk valahol, valakinek. milyen érdekes: a lemezre nem egy túlcizellált változat került, ezt már hallottuk szerintem koncerten ennél több rafkóval keverve – ez a dal is a tézist illusztrálja szerintem: korongra az kerül, ami letisztul. S hogy a történet vége mi? Vacsora a démonnal, aki a lelkedre éhes… „azt mondta, nem ízlik neki, borzalmas vendéglátónak nevezett…” mert valójában azt keressük, kapcsolatban, élményben, zenében, ami felfal? Nem tudom. Ezt a mesét most én meséltem végig nektek – és ideje abbahagyni.

Hallgassátok végig – és meséljétek el magatoknak ti is. Megéri. Hallgatni is, mesélni is.

Miamona’s Reading Challenge 2015

Így év elején könnyen az lehet a gyanútlan könyves blog olvasó érzése, hogy lépten-nyomon különböző olvasási kihívásokba fut bele – nem véletlenül. Évek óta népszerű ez a fajta „olvasási játék”, elég csak a Várólista-csökkentésre gondolni (amit ugye eddig háromszor buktam el, de sebaj, mondják hogy a remény hal meg utoljára…), és mivel idén már maga a social media félistene, Mark Zuckerberg is reading challenge-et hirdetett, jó eséllyel a mánia még kitart egy ideig. Ami persze nem baj, minél többet olvasunk, annál jobb, ha meg viszünk bele némi játékosságot, izgalmat, közösségi tartalmat, hát még jobb. A megannyi kihívás és lista és „tag” és akármi között – tegyük hozzá – önmagában „kihívás” olyat találni, ami igazán érdekes lenne (vagy legalábbis nem tök sablonos). Mert az „olvassunk el kéthetente egy könyvet” (a’la Zuckerberg) nem tétel, míg az „olvass ötven erősen behatárolt szempontok szerint válogatott könyvet” meg egy pöppet azért túlszabályozott az én amúgy is eléggé szabályozott hobbimnak. A kettő közt meg egy halom többé vagy kevésbé lapos és idétlen izé…

Namármost, Miamona kihívása pont azért tetszett meg, mert van benne fantázia – mondjuk Miamonától mi mást vártunk volna? Szellemes, ötletes, és nagy pozitívuma, hogy a kategóriái rém szabadon gyurmázhatók, alakíthatók, könyvre adaptálhatók. Ami szerintem tök jó – hisz azt is tekinthetjük egyfajta kihívásnak, hogy mely könyvekre asszociálunk egy-egy kategória leírásánál – vagy hogy mondjuk minél több könyvre asszociáljunk róluk. Szóval ez tetszik. Úgyhogy játszom. Nincs előre meghatározott lista, vannak elképzeléseim, de vagy azok ugranak kézbe, vagy nem. Év végén szerintem jó buli lesz kisakkozni, hogy melyik olvasmányom melyik kategóriá(k)ba illik bele :)

Lássuk a 10 + 1 (a plusz egy „kiválthat” valamit) kategóriát:

1 - Mellőzött, elfeledett, porlepte könyvek

Azok a bizonyosak, melyek a könyvtár, az alsó polc, az ágyneműtartóba száműzött könyves láda mélyén lapulnak, arra várva, hogy egyszer még valaki felfedezze magának őket. Lehet bármi, amit évek óta kerülgetünk, mindig eggyel lejjebbi polcra száműzünk, már épp elajándékoznánk de még „hátha egyszer” – erre van jelöltem, porlepte könyvekből van itt elég, így jár aki évekig csak újdonságot olvas.

2 – Történelmi szívű könyv

Hangsúlyozottan nem történelmi könyv, hanem fikció (nálam legalábbis), melynek van valamiféle történelmi vonatkozása, rányitja a szemünket az elmúlt évek-évszázadok szépségeire és borzalmaira, megeleveníti a régvolt időket a kicsillanó emberi sorsokon keresztül (by Miamona).

3 – Fiatal vagyok én még… (YA)

Huh, a YA-szörnyeteg… Pár éve még annyit olvastam, hogy nem csoda, hogy csömöröm lett tőle, ráadásul a kínálat is pont annyira hígult fel, hogy lassan szippantós kocsi kéne a megtisztuláshoz, szóval ez kihívás lesz a javából! De van pár jelöltem, itthon is, melyek kimaradtak a nagy YA-korszakomból és lehet, érdemelnek egy esélyt.

4 – Engedj be! – Lények akik előtt eddig bezártuk az ablakot

Most így hirtelen nem is jut eszembe, van-e olyan lény, akivel én még nem próbálkoztam…* Mondjuk Moning tündérei (tündérek egyáltalán?) talán játszanak (bár más tündérek meg voltak, jócskán…) esetleg mindenféle vércicák vagy -farkasok (bár Anita Blake után nem hiszem, hogy akad bármilyen vérizé, ami eddig kimaradt…). Esetleg zombik? A Zombiháború végülis közepesen érdekel, ezt még fel lehet tornázni közepesnél kicsit jobbanra :)
*kiegészítés... Zoli remek ötletet adott eddig ismeretlen lények beeresztésével kapcsolatban - lehet, hogy szívemcsücske Miéville és az ő Konzulvárosának idegenjei lesznek a befutók :)

5 – Valami állati!

Ahhoz képest, mennyire állatbolond voltam valaha (igazából most is, csak tisztes távolból), szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány „állatos” történetet olvastam. Lehet, újrázni kéne valami Durrellt…

6 – Egyszer volt szerző…

Mármint olyan, aki egyszer belopta magát a szívünkbe, megfogadtuk, hogy minden művét, még az ifjúkori zsengéit is elolvassuk, mégis parkolópályára került. Nekem ilyen például Eco – szégyenletes, mennyire elhanyagoltam a műveit, pedig az a két alkalom nagyon is emlékezetes volt.

7 – Beteged lettem…

Ha valamit, akkor jó eséllyel ezt a kategóriát váltom ki a jolly jokerrel – nem szeretek betegségekről olvasni, nagyon nem. Hacsak nem ér olyasmi meglepetés, mint tavaly ért A Rosie projekt imádnivalóan különc Aspergeres genetika-professzora személyében, akkor ez felejtős lesz.

8 - Futó kalandok – azaz kisregény / novella

Hát ez nem lesz nehéz, tekintve, hogy az évet egy kisregénnyel kezdtem, és most is novelláskötetet olvasok :) Lassan jobban a szívembe zárom őket, mint a regényeket.

9 – Szerelem első látásra

Avagy csábuljunk el pusztán a borító láttán… Nem mondom, nehéz ügy, tekintve hogy én szeretek minden kideríthetőt kideríteni egy könyvről, mielőtt rászánom magam, de egye fene, kell egy kis spontaneitás, majd rászánom magam valami igazi impulzusvásárlásra.

10 – Valahol már láttalak!

Előbb a film, aztán a könyv… Hirtelen nem jut eszembe olyan filmélmény, aminek feltétlenül szeretném elolvasni a könyvváltozatát, de hosszú még az év, töprenghetek bőven. Vagy meg is lephet a filmadaptációk istene…

+ 1 mesés Jolly Joker

Mindig azt mondom, szeretem a meséket, ehhez képest évek óta nem olvastam igazi mesét. Mesei elemeket tartalmazó könyvet igen, mesés attitűddel bíró regényt igen, de valódi, hamisítatlan mesét, azt nem. Ideje.

Ha valaki kedvet kapott, elmarhatja a kategóriákat nyugodtan, és jelezheti Miamona blogján, hogy csatlakozna. Év végén pedig visszatekintünk, és megnézzük, mely olvasmányokat mely kategóriákhoz tudom hozzápasszítani. Szerintem izgalmas lesz :)

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, aki nem hiszi el…

…nem hiszi el, hogy ez a könyv késztette arra, hogy szombat délelőtt, pizsamában szopogatva a reggeli második kávéját (mert manapság már senki nem kel fel reggel hatkor, hétvégén is, hogy ellenőrző körútra menjen a lakónegyedben, mindenki csak ásítozik, meg kávézgat, meg kanapén herevészik – csoda hát, hogy itt tart a világ?) egyszerre sírjon és kacagjon egy zsémbes vénember és válogatott csodabogár szomszédai csetlés-botlásain. Pedig… Ove első találkozásra elbűvölt, az a néhány oldal a némiképp problémás számítógép-vásárlással még a morcos hétfő reggeli buszozásomat is bearanyozta, aztán egész héten felváltva könnyeztem és nevettem svéd barátaim kalandjain, hogy aztán szombatra már egyszerre sírjak és nevessek – és kezdjek el az utolsó oldalak után egyből szenvedélyesen ugrálni a párom fején, hogy ezt neki is olvasni kell, mégpedig azonnal, mert ez annyira, de annyira… Mert ilyen felszabadító, elgondolkodtató, egyszerre szeretetteli és rémségesen szórakoztató könyvvel ritkán találkozni. És mert valahol még mindig nem tudom elhinni, hogy ennek a morcos vénembernek a története ilyen érzelmi hullámvasútra ültetett, és szeretném, ha ő is megerősítené, hogy igen, ez tényleg ennyire…

Ove morcos, mogorva, antiszociális öregember, aki egy békés svéd külvárosban éldegél, felesége halála után immáron egyedül a hatalmas házban, végzi a napi rutinját, betartja a szabályokat, ellátja a munkáját, minden reggel ellenőrzi a lakónegyed rendjét, megrugdossa az autója kerekét, a kitett táblákat és a kerítéskaput (köztudomású, hogy leginkább így lehet megállapítani, hogy minden a helyén van-e) - és pöröl változatlan elszántsággal a szomszédaival. Pláne, ha azok képesek behajtani a házak közé – hát még, ha valami puccos külföldi kocsival teszik. Mert Ove Saabot vezet. És megvan a véleménye mindenkiről, aki meg nem. Úgy egyébként, Ovénak mindenről megvan a véleménye – és a legtöbb esetben nagyon nehéz nem egyetérteni vele.

„Most már minden csak adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját.”

Történetünk kezdetén, egy keddi napon Ove épp azon töri a fejét, hogy lenne a legcélszerűbb felszerelni egy kampót a nappali közepére – ami valljuk be, komoly megfontolást igényel. Elengedhetetlen kimérni a pontos középpontot, kiválasztani a legalkalmasabb fúrószárat, leteríteni a padlót a várható jövés-menés végett és megcsinálni még nappal, mert hát civilizált ember sötétben nem fúr. Márpedig Ove mindent jól csinál. Igazán nem ő tehet róla, hogy ez az életképtelen társadalom nem hagyja meghalni. Hol a mamlasz új szomszéd tolat bele utánfutóval a postaládájába, hol a mamlasz terhes felesége akaszkodik rá mindenféle kéretlen kedvességgel, hol egy félig fagyott kóbor macskát kell megmenteni, hol légteleníteni kell egy radiátort, mert a többiek erre sem képesek. Hol a kötél szakad el – de most őszintén, milyen társadalom az, ahol már egy nyamvadt kötelet sem tudnak rendesen legyártani?

Ove mindent elkövet, hogy meghaljon – de nem hagyják. Nem, mert mindig szükség van rá. És egyszer csak ez a nehéz felfogású vén bolond is megérti, de addigra az olvasó minimum a nyakába ugrana, megszeretgetné a félfülű, félfarkú macskáját, beköltözne a lakóparkjába és áthívná, hogy ugyan szerelje már meg a csapot. Ove meg jóízűen morogna, hogy ez a mihaszna is ahhoz bezzeg ért, hogy püfölje a billentyűket és holmi internetes marhaságokat szerkesszen, de egy csapot nem bír megszerelni. Néha elképzelem, hogy utálná Ove hogy könyv íródott róla – és hogy meglenne a véleménye rólunk, mamlasz olvasókról, akik képesek vagyunk félórákat sírni egy ilyen hülyeség fölött…

Ahelyett, hogy mondjuk lenyírnánk a füvet, vagy újrafényeznénk a parkettát. Mert Ove a régi iskola híve – hisz a kétkezi munka becsületében, abban, hogy amit nem tudunk magunknak megépíteni, azt nem is érdemes, a tisztességben, a hűségben. Ezért is nem tud mit kezdeni magával azon a keddi napon, amikor negyven év után először van otthon hétköznap, és már rég újraolajozta a konyhapultot. Mert nem ez a világ rendje. Nem az, hogy negyven év után egyszer csak azt mondják az embernek, hogy „jót tesz majd neki egy kis pihenés” és elküldjék nyugdíjba. Nem az, hogy az egyetlen, akit valaha szeretett, meghal és otthagyja színek nélkül, nevetés nélkül, élet nélkül. Ove mogorva és magának való – olyan mogorva és magának való, amilyen csak az tud lenni, aki egész életében egyvalakihez kötődött, akinek az élete a másik volt, és elvesztette. Minden szeretete Sonjáé volt, a színei Sonjáé voltak – nem maradt belőle a világnak más, csak egy fekete-fehér, hajlíthatatlan fadarab.

Persze csak egy mindenre elszánt életigenlő iráni nő kell, aki férjhez ment egy svéd mamlaszhoz, és addig kapargatja a kérges felszínt, amíg ki nem szabadítja újra Ove színeit. Aki lassan maga is ráébred, hogy nem mehet el csak úgy. Nem, ha a mamlasz még arra sem képes, hogy kinyisson egy beszorult ablakot anélkül, hogy eltörné egy kezét és egy lábát; nem, ha az egykori legjobb barátját (akit azóta hivatalosan utál, amióta az képes volt venni egy BMW-t, bizonyítva ezzel totális jellemgyengeségét) otthonba akarja dugni valami fehéringes aktatologató rohadék az önkormányzattól; nem, ha a szemben lakó sznob liba szőrcsizmának is beillő ölebe folyvást meg akarja tépni a rozzant macskát. Ezt mégsem hagyhatja – főképp azért nem, mert tudja, hogy nézne rá Sonja a túlvilágon, ha nem segítene nekik. Így aztán fúr, farag, kórházba szállítja, akit kell, elüldözi, akit kell, apja által kitagadott meleg fiúnak nyújt menedéket és megtanít vezetni egy mamlasz-feleséget; segít kocsit venni egy szerelmes kamasznak (ha nem megy vele, még a végén valami lehetetlen francia ócskavasat venne…), és végképp akaratán kívül pótnagyapja lesz egy háromévesnek meg egy hétévesnek, akik lehet, hogy mégsem teljesen mihasznák. És még egy iPadet is vásárol, bár lehet, hogy az eladó izibe pályát változtat utána. Ja, és elpáhol egy kórházi bohócot. És majdnem – de csak majdnem – áramot vezet a csaholó szőrcsizmába. Hát nem imádnivaló?

„Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?”

Számomra egyértelműen imádnivaló, és nem csupán azért, mert a röpke életképek között megismerjük Ove múltját, képet kapva arról, honnan jött és hogyan vált azzá a morgós öregemberré, akit megismertünk, hanem azért is, mert fájóan ismerős. Ove mi vagyunk, én vagyok – az a mi, akit manapság divat elnyomni, vattacukorba forgatni, szivárványszínű facebook-posztok alá rejteni. Ove az összes előítéletünk, kattantságunk, berögzültségünk kisarkítva, az a mi, akit feláldozunk a „népszerűség” oltárán. Aki többre becsül egy csendes délutánt a kedvessel, miközben fogják egymás kezét, mint hogy örökké ugráljon és futkosson és vásároljon és mutogassa magát a világnak. Akinek a barátság nem parttalan csacsogás és együttes semmittevés, hanem a jól végzett közös munka öröme és az igazságért való közös harc. Aki a képébe mondja a másiknak, hogy mit gondol róla, és nem csomagolja díszdobozba, masnival és magyalággal a megvetését. Olyan sokszor érzem, hogy jó lenne olyannak lenni, mint Ove! Aztán persze ellágyulok én is, amikor mégiscsak kitűzi a hároméves mihaszna rajzát a hűtőre.

Elnézem a szerző képét a borítón, és alig hiszem el, hogy ez a nagyképűen a kamerába bámuló harmincas svéd faszi ilyen hullámvasútra ültetett. Döbbenet, milyen jól belebújt egy kétszer annyi idős megkeseredett vénember bőrébe (óh, biztos vagyok benne, hogy megvolt a maga Ovéja, akinek megvolt a maga véleménye…) – de döbbenet az is, milyen őszinte és mély kritikával tart görbe tükröt a saját generációja elé. A mi generációnk elé. Akik nem tudják összerakni az IKEA szekrényeket, nem tudnak biciklit szerelni, nem tudnak egy nyamvadt, rendes feketekávét főzni, de képesek félhavi fizetéseket elkölteni kávégépekre, amik okosabbak a felhasználójuknál és nem tudnak váltós autót vezetni. Botrány.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, akit Timinek, most közös erővel ostromolják a férfit, akit Zolinak, hogy olvassa el ő is. Mert ez egy ilyen könyv – legszívesebben minden körülöttem élőnek a fejéhez csapdosnám, addig, amíg végképp meg nem unják, és elolvassák. Mert akarom, hogy hasson rájuk is. Akár mogorvák, akár vattacukorfelhőbe burkolózók. Még az is lehet, hogy megtörténik, amire évek óta nem volt példa és a blogon, melyet Könyvvizsgálóknak hívnak, két poszt is lesz ugyanarról a könyvről. Úgyhogy folyt. köv. Addig is Ovét mindenkinek!

Kiadó: Animus

Fordító: Bándi Eszter

William Gibson: A periféria

Induljunk ki a szóból. Periféria. Valaminek a külső része, széle, határa, pereme, héja. Határfelület, a még ismert, az utolsó ismert zóna. Ahova még eljutsz. Képzeljük el, hogy ez a perem, ez a periféria egy másik idő. Egyfajta alternatív múlt – csonknak nevezik, hiszen leágazás. Nem az, ahonnan te, a te időd, a te világod folytatódott. Induljunk ki a szóból? Ha csonk, akkor csonka. Nem csak azért, mert nem folytatódik a tiédbe. Beavatkozásoddal változtatod. Talán megszűnteted. Talán nem. Lehet: megszűnik magától. Induljunk ki újfent a szóból: periféria. Számítógéphez csatlakozó különböző berendezések, nyomtató, lapolvasó, háttértárak. Vagy akár egy komplett, nyomtatott mesterséges test – ha az adatátvitelt már nemcsak a tér, de az idő se köti. Egy üres hüvely, amibe helyezkedve bárhol lehetsz. A peri – mint egy felvehető ruha, az adatátvitel sajátságosan bonyolult korában. Ahova áthozod a peremről a vád tanúját – a peremről, az egykori múlt leágazásából, ahol-amikor az egész társadalom szorult perifériára. S amely immár azért leágazás, mert beleavatkoztál – hiszen az időfolyamból, amely hozzád vezet, ez a beavatkozás hiányzott.

Csak játszom itt a szavakkal, amikből kiindulhatok. Megmondom kerek perec: egy pillanatát se akarnám elárulni ennek a könyvnek. Elragadónak találtam, pedig valójában megint ugyanaz a recept építi a történetet, gerjeszti a fordulatokat, pörgeti az írót, mint az eddigiekben. Ha olvastatok valaha William Gibsont, akkor tudjátok, miről beszélek. Ha nem, akkor képzeljetek el valakit, aki folyvást A piszkos tizenkettő történetét meséli, barokkos túlzásokkal csavarva a végsőkig a csavarokat, gyönyörű cselekményépületeket emelve, eseménybe vont specialistával, veteránnal, hackerrel, kütyüzsenivel és pszichopatával – és mégse unod meg.

Gibson a Sprawl-trilógiával kezdte (Neurománc - ha nem ismered, kötelező!), amivel megalapozta a cyberpunkot – az ő agyában rajzottak először a kiterjedt virtuális terekbe a hackerek, a konzolok cowboyai, kaptunk élesre fent víziót a multik által uralt „vállalati világról”, ahol tényleg az lehetne egyetlen esélyünk, ha felszabadítjuk a mesterséges intelligenciát. Sokan bábáskodtak az új irány születésénél, de az egész miliőt ő rántotta először ennyire egybe – DNS-vizsgálat nélkül is kijelenthető, hogy ő az apa. Aztán jött a Virtuálfény, az Idoru, és A holnap tegnapja; ahol az igények feszítette, elkurvuló média, és a celebjelenség kapott jövőbe álmodott, kegyetlenül eltalált görbe tükröt. Sokak szerint az Idoru a gibsoni csúcspont, ahol a leginkább arányban vannak az elemek, mindenből a pont elég: akcióból, specialitásból, mázliból és pszichózisból is – én a magam részéről a Blue Ant trilógia könyveiért vagyok oda. Pont azért, mert itt vígan megmutatja, nem kell feltétlenül vért fröcsögtetni az ébren tartásomhoz – és egy nadrág szabásmintája utáni hajsza is lehet lebilincselő izgalomforrás. Mert miközben kibomlik előttem a Trendvadász, vagy a Nyomtalanul, érzem: az író engem, az olvasóját komolyan vesz – saját magát és az eszközkészletét viszont megmosolyogja. Azzal, ahogy fontosságot tulajdonít a dolgoknak.

Gibson igazi varázsát azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

S ezt remekül támogatja a stílusa. Látszólag nincs ránk tekintettel; rengeteg elemet hagy a mesélés közben homályban, mintha magától értetődő volna – olyan közismert tény, fogalom, esemény, figura, kütyü és technika, ami nem szorul külön magyarázatra. Miközben olvassuk, persze ráébredhetünk ezekre – a jelentésükre szép sorjában, magunktól –; a felfedezés öröme mellett a bennfentesség érzetével is gazdagodva. Egyre inkább otthon lehetünk az épp mesélt világban, s pont e folyamattal válik el bennünk a magunkétól végképp – pont ettől érezzük át mélységes idegenségét, kvázi jövő-egzotikumát, kapunk egyszerre feladatot, ajándékot és az érzést: mindez élő lehetőség, jövendő, ami magába enged a meséléssel. Nem is baj, hogy Gibsonnak nincs olyan sok elmesélhető sztorija – hiszen a kezdeti idegenségben olykor csak az ismert történet mintája marad sorvezetőnek.

Ez a történet teljesen nyitott. Remélem, folytatja. Én is folytatom – de csak azok kövessenek a hajtás után is, akik olvasták a könyvet.