2015. február 6., péntek

Canzoniere Grecanico Salentino - Művészetek Palotája 2015. január 30.

Én egy kumma szót nem hallottam eddig a pizzicáról – az olasz csizma sarkán elterülő Salento „helyi tarantellájáról”, de hogy eztán odafülelek, ha a szót hallom, az biztos. Van egy varázsa ennek a szinte őrjöngésig pörgető féktelen dalnak és táncnak – amellyel a legenda szerint elbánhatott a mérges pók csípésével a szervezet; az egész mediterránumra jellemző, mindenhol megvan a saját variációja. A pizzicába beleszövődik Afrika, a hangszerválasztással, harmóniákkal és ritmusokkal; a „csizmasarkon” élő görög kisebbség saját zenei kincse, a többszólamú kórussal és a kérdezz-felelekkel. A féktelen, pörgető, vidám játékot átszínezi a máshonnan érkező líra. Érdekes ez – mintha tényleg az a hagyomány maradna élő, amely befogadó; amely egy fogható, megőrzött irány mentén nem szégyell időről időre változni.


A Canzoniere Grecanico Salentino 1975 óta létezik; a stafétát az öregektől átvette azóta a fiúk nemzedéke. Gyönyörű történet ez, az együtt játszó zenészdinasztiáké: Daniel Durante mintegy az örökségét adta át fiának, Mauronak a zenekarvezetéssel – s az együttesében kulcsszerepet játszó gitáros: Roberto Licci fia, Emanuele most a fiú, Mauro támasza. Az együttes teljesen megújult – s jelenleg az egyik legjobb olasz népzenei formációnak tartják, világszerte játsszák a dalaik, fesztiválok és koncerttermek versengnek értük. 2013-as lemezük, a Pizzica indavolata a szakmai fórumok jelentős része szerint az év legkiemelkedőbb hanganyaga volt. Azt hiszem, ennél szebben semmi nem igazol egy zenekari megújulást – de még ennyire sincs szükség; egyszerűen meg kell hallani őket.

Meg kell hallani, ahogyan Massimiliano Morabito lehajtott fejjel bűvöli a harmonikáját. Ennek a zenei repülőszőnyegnek ő az egyik motorja – minden feltűnő gesztus, jó értelemben vett kivagyiság: „zenészség” nélkül. Egyetlen dalban enged ennél többet, amikor az együttes energiabombája, Giancarlo Paglialunga ül mellé egy duettre, tamburinnal a kezében. De ő azt hiszem a haldoklót is képes volna táncra perdíteni. Ebben a sokhangú, öt remek énekest egymásnak feszítő zenekarban az övé a legnagyobb hangi dög. Paglialunga a ritmus folyamatos kézben tartása mellett ott a bal szélen időnként akkora dudás a csárdában, mint amekkora a Radicantoval volt a középpontban Raiz. Persze itt mindenki minden – a legtisztább fájdalmú női hang, Maria Mazotta kezében is feltűnik időnként a tamburello, a csörgődob – bár azért az ő dolga leginkább az ének… 

Meg kell hallani, ahogy Emanuele Licci használja a buzukit, a gitárt. Ahogy teleszínezi a többi hangszer hagyta helyet – mondanám, de ekkora gazdagságban tényleg mindenki csak annyit színez, amennyi helye van. Persze azt aztán telistele: sűrű zeneleves ez, repül vele az idő. Az övé az éteri hang, a terc; Giancarlo Paglialunga hangsúlyait a legtöbbször ő puhítja el… Meg kell hallani, ahogy Giulio Bianco válogat a dalokhoz a bőröndnyi dobozból fúvós hangszert, dudától a szájharmonikáig – hogy aztán időnként egy basszusgitárral teljesen máshonnan töltse a közöst. Giulio fiatal kora ellenére számtalan lemezzel a háta mögött, keresett zenészként érkezett az együttesbe állandó tagnak – ez is mutatja, mekkora rangja van ma a Canzoniere Grecanico Salentinoban játszani…

Meg kell hallani Mauro Durantét, ahogy hegedül. Ahogy kézbe veszi a tamburint – és egy szál maga olyan dobszólót nyom az egy szem csörgődobbal, hogy ha nem látod, nem hiszed el, hogy egyedül csinálja! Valahol a színpadra lépése első pillanatától egyértelmű, hogy ő vezet. Elviselve, hogy hangban csak a negyedik – a felelgetősökben így is következik. A színpadra, a zenészek elé időnként kipenderül Silvia Perrone, a táncos – és táncolja a pizzicát. Hiszen ez ízig-vérig tánczene, Maurónak a Fesztivál Színház közönségét se kellett különösebben hosszan győzködnie, hogy ugyan már, álljunk fel és merjünk a ritmusokra és dallamokra mi is mocorogni…

Így elsőre olyan nekem a pizzica a Canzoniere Grecanico Salentino tálalásában, mintha valamiféle ősrégi-friss, mediterrán keretbe helyezett ír kocsmazenét hallanék. Féktelen dolgot, olyan mulatságot, aminek csak a fáradtság vet véget – vagy az se. Egy biztos, először el se akartam hinni, hogy véget ért. Hogy tényleg így elrepült velünk az idő...

Nem a legjellemzőbb arcuk, de ehhez van klip:



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...